A boldogság nyomában

(személyiség fejlesztés, lelki titkaink, a boldogság titka)

Tartalom

Bevezetés
Akik megváltoztatták az életem
Az állatvilágból jöttünk
A gének hatalma
Néhány alapvető tulajdonságunk
Lelki szükségleteink
A biztonság szükséglete
Sorskönyvünk
Szocializáció
Én-állapotok
Tudattalanság
Mihez keresünk társat az életben?
Az elismerésigény alapvető kielégítése
A sorskönyv hatása nemzedékeken át
Szabó Magda: Für Elise
Időtöltések
Intimitás
Játszmák
Gyermeknevelés nemek szerint
A függőségekről
A sorskönyv érvényesülése a mindennapokban
Gabka
Nem vagyunk egyformák
Tudatosság
Milyen vagyok valójában
A sorskönyv felülbírálata
Mitől lehet valakire felnézni?
Önkéntesség
Peter Marshall: Nincs helyed a temetőben
Mit lehet tenni valakivel?
Jó pasi vagy jó nő
Milyen a jó párkapcsolat?
A boldogsághoz vezető út
Hogyan csináljuk?
Együtt változni
Felejtés és fejlődés
A "megváltoztatás-elmélet"
Szeretet és elengedés
Amit gyakran szoktunk emlegetni
Külsőségek, művi dolgok
Előnyök érdemtelenül
Boldoggá tesznek az anyagi javak?
Az élet megélése
Milyen vagyok én?

Bevezetés

Napjainkban felfokozott érdeklődés tapasztalható a boldogság, boldog élet, lelki titkaink iránt, ezzel kapcsolatban számos tévhit is közkézen forog. Ez bonyolult probléma, a felmerülő kérdések egyszerűen nem válaszolhatók meg. Nem lehet azt mondani, hogy ha ezt meg ezt megteszed, akkor garantáltan boldog leszel. A lelki élet, az emberi kapcsolatok legalapvetőbb összefüggéseiből megérthető, hogy mi az amely a köznyelvi értelemben "boldog" élethez elengedhetetlen, illetve mi az, amely akadályozza a megelégedett élet elérését. Reményeim szerint Olvasóm írásom áttanulmányozása után tudni fogja, hogy mit tud tenni a jobb életért. Ha meg is teszi - legalábbis bízom benne - jobb élete lesz. Az elolvasás önmagában semmit nem tesz jobbá.

Olyan, hogy "boldog élet" szerintem nem létezik. A boldogság nem egy tartós állapot, hanem rövid ideig tartó boldog pillanatok vannak. Mit nevezhetünk boldog életnek? A lényeg az, hogy aki éli, meg van elégedve sorsával, jól érzi magát a bőrében.


A boldogsággal kapcsolatban sokféle tanács elhangzik. Ezek legtöbbször az élet kiragadott területeire tartalmaznak tanácsot. Például: "Hagyj fel a folytonos tanakodással!". Ezekben persze sok igazság van. Mi a különbség ezen tanácsok és az általam leírtak között? Az, hogy én az ember alapvető lelki működésének alapvető ismereteiből levezetve próbálok általánosan használható választ adni a kérdésre. Az én válaszaim nem olyan konkrétak, mint az internetről idézett mondat, mégis láthatjuk a boldog élethez szükséges, fontos tényezőket. Legfeljebb a példákban leszek konkrét, amelyek segítségével igyekszem érthetőbbé tenni, színesíteni mondanivalómat.

Ha valaki azt hiszi, hogy valami nehezen érthető tudományos művet fog olvasni, téved. Az ember lelki működésének leegyszerűsített alapjairól közérthető, egyszerű szavakkal írok, ezért reményeim szerint mondandóm bárki számára könnyen érthető lesz. A mondatok közérthetők lesznek, de ami mögöttük van, azon el kell gondolkodni alaposan ahhoz, hogy összefüggéseiben lássuk át az egészet. Valószínűleg egyszeri elolvasás nem is elég. Meg kell alaposan emészteni.

A saját tapasztalataimat, gondolataimat, véleményemet tudom közreadni, nem a megdönthetetlen, kőbe vésett dogmatikus igazságot. Egyébként is úgy gondolom, hogy ilyen nincs. Mindig szükséges némi egészséges kételkedés. A vakhit a történelemben is mindig csak áldozatokat, borzalmakat eredményezett. Aki valamilyen hitre (és itt nem csak vallásra gondolok, hanem bármire) alapozza teljes mértékben, kételkedés nélkül az életét, és az megdőlni látszik, akkor bármi áron képes azt megvédeni. Ezért indított keresztes háborúkat a szeretetet hirdető egyház, és a nemzeti szocializmus eszméjébe vetett vakhit vezetett a második világháború borzalmaihoz.

Tehát kedves Olvasó, kételkedjen csak nyugodtan írásom olvasása közben (is). Tudom, hogy sokan nem fogják elhinni a leírtakat, sőt, egyenesen eretnek gondolatoknak fogják tartani. Túl furcsák, eltérőek a hétköznapi életben magunkról, az emberekről kialakított képhez képest. Mégis az élet gyakorlatilag minden esetben igazolja, hogy ezen írás alapjául szolgáló (nem általam kitalált) gondolatok kiállják az élet próbáját. Alapvetően így működünk lelkileg. Csak nem vesszük magunktól észre.

Témám szerteágazó, bonyolult, ezért mozaikszerűen, részekre bontva írom le, remélve, hogy a végére összeáll a kép. Minden bonyolultabb, mint ahogy leírtam. Mindenütt csak a lényeget emelem ki.  

Akik megváltoztatták az életem

Körülbelül két évvel ezelőtt azért kezdtem el foglalkozni ezzel a témával, mert egy bizonyos dolog okait, mozgatóit meg akartam ismerni. Hogy mi ez az emberi viselkedéssel kapcsolatos dolog, arról konkrétan nem írhatok, mert abban más személy is érintett, és nincs felhatalmazásom arra, hogy róla írjak. De nem is ez a lényeg.

A lényeg az, hogy Eric Berne, Csernus Imre, Popper Péter, F. Várkonyi Zsuzsa, Ranschburg Jenő, Bagdy Emőke megváltoztatta az életem.

Illetve az igazság az, hogy az életem én változtattam meg, de nélkülük, a tőlük kapott tudásanyag nélkül ez nem lett volna lehetséges. Ezúton is köszönöm nekik. Ha nem tettem volna semmit, nem változott volna semmi sem. Ma már más szemmel nézem magam és másokat. Úgy érzem, felnyílt a szemem, és rendkívül hatásos eszközt kaptam ahhoz, hogy egyre inkább olyan lehessek, amilyen szeretnék lenni. Magabiztosabb, "bevállalósabb" lettem, jobban állok a lábamon. A tanultak továbbgondolása, sok töprengés, összefüggések keresése, sok befektetett munka tette lehetővé a dolgok valamilyen szintű megértését, és elindulásomat a változás útján. Egy biztos: mindenképpen megérte.

 

Az állatvilágból jöttünk

Minden bizonnyal az állatvilágból származunk. Ez így van, akár tetszik, akár nem. Az ember különbnek akarta látni magát az állatokhoz képest, és ha különbnek akarta, különbnek is látta. Még a "hivatalos" álláspont kialakításakor is figyelmen kívül hagytak tényeket azért, hogy felsőbbrendűségünket mindenáron bizonyíthassák. Korábban az embert kivételes lénynek tekintették, amely olyan kizárólagos tulajdonságokkal rendelkezik, amellyel semmilyen más élőlény sem. "Csak az ember képes arra, hogy..." - hangzott a bűvös mondat, még középiskolás koromban is ezt tanították. Ma már árnyaltabb a kép, a legtöbben belátjuk, hogy az állatok esetében is megfigyelhetők mai tulajdonságaink és bizonyos viselkedéseink csírái. Nemcsak az embernek lehetnek érzelmeik, és ha kezdetlegesebb formában is, de az állatok is képesek olyan dolgokra, rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, melyeknek létét korábban tagadták.

Genetikailag legközelebbi rokonaink a csimpánzok. Jane Goodall angol lány tanulmányozta természetes körülmények között, az afrikai őserdőben a csimpánzokat. Ő az alapítója a világszerte, így kis hazánkban is működő Jane Goodall Intézetnek. Jane akkor még ezen a téren laikusnak számított, ilyen irányú tanulmányai nem voltak (titkárnő volt), azonban nagyon szerette megfigyelni az állatokat, azok viselkedését. Pontosan laikus volta miatt találták alkalmasnak a feladatra. Ő nem tudta, hogy mit kellene látnia, nem befolyásolták az előzetes tanulmányok, egyszerűen azt írta le, amit saját szemével látott. Úttörő jelentőségű megfigyeléseit az 1950-es évek végétől éveken át folytatta társaival. Sikerült egy körülbelül negyven egyedből álló, vadon élő csimpánz csapat bizalmába férkőznie, megfigyelte, követte őket, szinte közöttük élt, és rengeteg meglepő dolgot tapasztalt. Megfigyelte a szerszámhasználatot, a kezdetleges szerszámkészítést, az egyedek viselkedését, társas kapcsolataikat, a csecsemő nevelését. Több, emberekre jellemző viselkedésmintának kezdeti megnyilvánulását fedezte fel, például a nevetését, a kezdetleges barátságét, amikor egyes egyedek szívesebben voltak egymás társaságában. Az ember árnyékában című, rendkívül érdekes és olvasmányos könyvében ír megfigyeléseiről. Az egyes állatoknak nevet adott. Az alábbi idézetben a nevek a csimpánzok elnevezései. A legszebb jelenetről, amelyet átélt, így ír:

"Mégsem sajnálom, hogy akkor régen megérintettem Szürkeszakállú Dávidot, azt a csimpánzt, aki szelíd természeténél fogva megengedte, hogy egy furcsa fehér majom hozzányúljon.

Számomra ez annak a kapcsolatnak a győzelmét jelentette, amelyet ember vadon élő állattal kialakíthat. Amikor Dáviddal voltam együtt, valójában úgy éreztem néha, hogy kapcsolatunk jobban megközelíti a barátság fogalmát, mint ahogyan én azt valaha is lehetségesnek tartottam ember és egy tökéletes szabadságban élő vadállat között. Azokban az első időkben számos napot töltöttem egyedül Dáviddal. Órákon át követtem őt az erdőségen keresztül; ha evett vagy pihent, leültem és figyeltem, ha újra elindult, haladtam nyomában az indák szövevényén át. Biztos vagyok benne, hogy néha bevárta, míg utolértem, éppúgy, ahogy Góliátra vagy Williamre várt volna. Mert amikor lihegve és a tüskés bozóttömegtől szétszaggatott ruhában előbukkantam, gyakran találtam rá úgy, hogy ült és felém tekintett. Amikor megjelentem, felkelt és tovább baktatott. Egy nap egy kristálytiszta vizű apró csermely partján a közelében ültem a földön, és megláttam egy érett piros pálmadiót. Felemeltem és nyitott tenyeremben feléje nyújtottam. Elfordította a fejét. De amikor még jobban odatartottam a kezem, belenézett, rám tekintett, majd elvette a gyümölcsöt, és közben gyengéden, de határozottan megfogta a kezemet. Amint moccanás nélkül ültem, Dávid elengedte a kezemet, ránézett a dióra, és leejtette a földre. Abban a pillanatban nem volt szükség semmiféle tudományos ismeretre, hogy megértsem bizalmának közlését. Ujjainak puha érintése nem értelmemen, hanem kezdetlegesebb, érzelmi síkon keresztül szólt hozzám, és a korlátok, melyek töméntelen évszázad során az ember és a csimpánz közé emelkedtek, erre a pár másodpercre leomlottak. Ez a jutalom legszebb reményeimet is felülmúlta."

A következtetések levonását az Olvasóra bízom.

Témánk szempontjából lényeges, hogy Jane a csimpánzok között rájött arra, hogy a csecsemőkori, gyermekkori környezet (anya és gyermeke kapcsolata) döntő módon meghatározza a gyermekcsimpánz későbbi egyéniségét. Ezzel a témával egy egész fejezetben foglalkozik.

A gének hatalma

Testünk felépítését génjeink vezérlik, génjeink határozzák meg agyunk felépítését, működésmódját is. Agyunk működése, az idegsejtek közötti ingerületvezetés mikéntje, egyes vegyületek keletkezésének mennyisége, mind hatással van a boldogságunk átélésére, vagy annak hiányára. Ez a hatás jelentős, nem elhanyagolható, de az emberek többségénél nem ez a döntő tényező. 

Agyunk az evolúció során évezredek alatt fejlődött, alkalmazkodott a lassan változó életkörnyezethez. A külső környezetünk az utóbbi évszázadokban rohamléptekben fejlődik, azt agyunk evolúciós fejlődése, alkalmazkodása nem tudta követni. Gondoljunk csak bele, milyen körülményekkel kellet agyunknak megbirkóznia például a munka területén háromszáz évvel ezelőtt, és manapság. Ha csak ötven-hatvan évet megyünk vissza az időben, akkor is azt látjuk, hogy az akkori elvárások sokkal könnyebben teljesíthetők voltak az átlagember számára, mint a mai követelmények. Manapság ezt sokszor nagyon fárasztónak érezzük. Az állandó teljesítménykényszer, a kiélezett helyzetek, állandóan a csúcson lenni, semmi lazítás, a sok stressz. Szerintem ez természetellenes, agyunk nem ilyen körülményekhez alkalmazkodott az evolúció során.

Egy madár esetében azt tapasztaljuk, hogy viselkedése jelentős részben a gének által meghatározott. Tanulási képessége viselkedésének gének általi meghatározottságának megváltoztatása terén csekély mértékű, igen lassú, akár évekig tartó folyamat, akkor is, ha a változás előnyös lenne számára. Tudatossága gyakorlatilag alig van. Az emlős állatok már kevésbé a gének által meghatározottan viselkednek, sokkal nagyobb mértékben megjelenik náluk a tanult viselkedés. Miután mi is az állatvilágból származunk, okkal feltételezhetjük, hogy bizonyos mértékben mi is a gének által meghatározottan viselkedünk. A férfiak általában kevésbé vizuális beállítódottságúak, mint a nők. Ennek ellenére a szexben vizuális ingerekre erőteljesen reagálnak, még azok is, akiknek vizuális képességei, vizuális emlékezete a hétköznapi életben gyenge. A nők nem vizuális beállítódottságúak a szexben, inkább az illatokra, az érintésre, lelki tényezőkre fogékonyak. Ez az eltérés valószínűleg nem tanult folyamat eredménye. Inkább genetikai okai lehetnek. 

Néhány alapvető tulajdonságunk

Más képet őrzünk magunkról, mint a valóság. Másnak akarjuk látni magunkat, és ez általában sikerül is. Álljon itt a teljesség igénye nélkül néhány valódi tulajdonságunk. Ezek a kifejezések Dr. Csernus Imre könyveiben, előadásaiban is gyakran előfordulnak, nem véletlenül.

Tudattalanság. Az ember jelentős mértékben tudattalan lény. Kétségtelen, vannak életünknek nagyon tudatos területei is, de ez attól még igaz. Nagyon sok mindent mindent tudattalanul teszünk.

Hárítás. Ha valamivel kellemetlen szembenéznünk, megbirkóznunk, annak a dolognak a létezését is tagadjuk, elrejtjük tudatunk elől, azaz hárítjuk. Az ember sokszor úgy viselkedik, mint a strucc, amikor homokba dugja a fejét. Nem akarunk tudomást venni bizonyos (többnyire kellemetlen) dolgokról.

Vakság. Az ember vak, sokszor azt sem veszi észre, ami ott van az orra előtt, nap mint nap látja, tapasztalja.


Ideologizálás. Cselekedeteinkhez (vagy ahhoz, hogy miért nem cselekszünk) ideológiát gyártunk. Saját magunk és a külvilág számára. Ezzel próbáljuk megmagyarázni, "legalizálni" cselekedeteinket. A megideologizálás során nem a valódi okról beszélünk, hanem a szóban forgó dologhoz "gyártunk" egy magyarázatot. Egyik kereskedelmi rádió reggeli műsorában az egyik műsorvezető mondta: "Van rajtam 1,3 kilogramm súlyfelesleg. Mivel senki sem tökéletes, a súlyfelesleg marad." Tipikus megideologizálása annak, hogy miért ne tegyen a súlyfeleslegtől való megszabadulásért.

Önzés. Az ember nem önzetlen lény. A látszólagos önzetlen cselekedetek mögött is felfedezhető a lelki jutalom. Sokszor mástól kapjuk (várjuk), sok esetben viszont magunkat jutalmazzuk meg lelkileg. Ilyen módon az "önzetlen" cselekedetek is valamiképpen lelki szükségleteink kielégítését szolgálják. Teréz anya is megjutalmazta lelkét jó cselekedetei során, és ezért a lelki jutalomért csinálta.

Gyávaság. Legtöbben gyáváknak bizonyulunk a lelki megmérettetés terén. Nem merünk szemtől-szembe odaállni, és felvállalni a dolgokat. Még ideológiát is gyártunk hozzá. Például egy lány tudomására jut, hogy barátnőjét megcsalja a barátja. Nem mondja el neki, hanem ideológiát gyárt, hogy miért ne mondja el: biztosan olyan rosszul esne neki, kikészülne tőle, inkább megóvom őt a csalódástól. Pedig az igazi ok az, hogy gyáva ahhoz, hogy szemtől-szembe odaálljon, és elmondja. Más: nem merünk partnerünk elé állni és elmondani neki, hogy már nem szeretjük, vége, így döntöttünk. Inkább kerüljük, arra gondolunk, hogy majd észreveszi ő maga is, stb... Egyszerűen gyávák vagyunk.

Ha egy cég, például egy utazási iroda csődbe megy, és a károsodott ügyfelek megjelennek a cég irodájánál, követelik pénzüket, és beszélni szeretnének a cég vezetőjével, akkor ez a legritkább esetben sikerül. A cégvezető gyáva, inkább elbujdokol, elérhetetlenné válik, stb... Legtöbb hasonló esetben az ügyfél csak zárt kapukat talál, senki nincs ott.

"Mindig a kialakult negatív megmérettetés mutatja meg, hogy ki milyen erős. Ha jól mennek a dolgok, akkor nagyon könnyű hangoztatni, hogy én milyen erős vagyok." - mondta Csernus Imre.

A fentieket az érzelmi életünkkel kapcsolatosan írtam, életünk ezen területére igazak, nem a racionális területre.

Lelki szükségleteink

Eric Berne amerikai pszichiáter a szó szoros értelmében zseni volt. Ő volt a tranzakcióanalízis megteremtője. A tranzakcióanalízis egy pszichológiai elemző módszer. Írásomban többször fogok hivatkozni rá. Emberi játszmák című, magyar nyelven is megjelent könyvében levezeti az emberi szükségletekből kiindulva lelki szükségleteinket.

A lelki szükségletek legalább ugyanolyan fontosak az ember életében, mint az evés, ivás, vagy hasonló testi szükségletek. Az ember a lelki szükségleteit mindenképpen igyekszik kielégíteni, és valamilyen formában általában ki is elégíti. A lelki életben beálló zavarok akár súlyos testi tüneteket is képesek produkálni.

Az ember egyik alapvető lelki szükséglete az ingeréhség. Ha valakit egy börtönben sötétzárkába tesznek, ahol még fény sincs, az illetőt semmilyen inger nem éri, az leépüléshez, majd később halálhoz is vezethet. Kísérletileg megállapították, hogy még a negatív inger (például fájdalom) is sokkal jobb hatású az ingermentességnél, ezért az ingermentességet mindenképp próbáljuk elkerülni életünk során.

Az embert, amikor megszületik, édesanyja gondozza, szeretgeti, ápolja. Ilyenkor az újszülött emberke ezáltal elégíti ki lelki szükségleteit. A testi érintés, a közvetlen kapcsolat, az érezhető szeretet, a biztonság. Amikor a gyermek már kicsit nagyobb, és már nincs szüksége annyi ápolásra, a lelki kielégülés módja átalakul valamiféle "elismerésigénnyé", és ez fennmarad életünk során.

A biztonság szükséglete

A biztonság nagyon fontos szükségletünk, ezért már itt írok róla. Abraham Maslow motivációs rendszere szerint a szükségleteknek létezik egy hierarchiája, amelyet egy motivációs piramisban foglalt össze.
A piramis legalsó szintjén az alapvető élettani szükségletek, mint például az éhség, szomjúság stb. helyezkednek el, majd a piramis csúcsa felé haladva egyre magasabb rendű motívumokkal találkozunk. Maslow szerint a piramis különböző szintjein található szükségletek csak akkor lépnek fel, ha az alattuk lévő szükségletek részben kielégítettek. Például a piramis második szintjén található biztonság iránti szükséglet csak akkor lép fel, ha az alsó szinten lévő fiziológiai szükséglet részben kielégített. A felette lévő szinten látható "A szeretet szükséglete" csak akkor lép fel, ha a fiziológiai szükségletek és a biztonsági szükségletek legalább részben kielégítettek, stb... Ez a piramis sok mindent megmagyaráz. Az anyagi és lelki biztonság nagyon fontos az ember életében. Nem véletlen, hogy a piramis alján helyezkednek el ezek a szükségletek.

Sokan nem értik azt, hogy manapság miért vágynak sokan (velem együtt) vissza a "rossz" Kádár-rendszerbe. Az éppen hatalmon lévő politikusoktól is hallhatjuk lépten-nyomon a Kádár-rendszer hibáit. Tőlük persze ne várjuk azt, hogy elismerjék, hogy az jobb volt, mert az a létüket kérdőjelezné meg. Mit keresnek egyáltalán itt, ha az előző rendszer volt a jobb? - merülhetne fel a kérdés. Történészek objektív vizsgálódással is megállapítják a szocializmus visszásságait. Voltak hibák bőven, ne áltassuk magunkat. Mégis sokam visszasírják. Hát bolondok az emberek? A rosszabbat akarják? Szó sincs erről.

Természetesen tudatában vagyok annak, hogy akinek a családja a téeszesítés (kollektivizálás) során mindenét elveszítette, vagy akinek hozzátartozója az 1956 utáni megtorlás során ok nélkül életét veszítette, az - érthető módon - nem fog egyetérteni velem. Mindennek vannak vesztesei és nyertesei is.

A kérdés - legalábbis számomra - az, hogy a nagy tömegek, az egyszerű emberek milliói nyertesei vagy vesztesei lettek-e a Kádár-rendszernek. Jobban, jobb körülmények között, megbecsültebben, nagyobb biztonságban élnek-e most, mint az előtte lévő években, évtizedekben. A válasz egyértelmű. A fiziológiai és biztonsági szükségleteket sokkal jobban kielégítette a tömegek számára a Kádár-rendszer, mint a mai. Akkor aki akart, az dolgozhatott, a fizetéséből meg tudott (egy bizonyos, nem túl magas színvonalon) élni, nem kellett éheznie, biztos lehetett abban, hogy a fizetését a törvényben előírt napig meg is kapja. Ha rendesen dolgozott, nem kellett állandóan attól tartania, hogy leépítik. A biztonságérzetet a mainál sokkal nagyobb közbiztonság is erősítette.

Nézzük meg a falvakban élők sorsát. Az előző rendszerben ott is találtak az emberek munkát, megéltek. A jelenlegi rendszer már több, mint húsz éve nem tud mit kezdeni a falvakkal. Csoda, ha az ott élő emberek úgy érzik, hogy biztonság helyett szinte reménytelen helyzetbe kerültek? A kisebb városokban se sokkal jobb a helyzet. Ezzel magyarázható a sok Budapestre ingázó vidéki munkavállaló.

A visszavágyásnak a biztonság mellett más okai is vannak. Például az, hogy a szegény emberek is tanulhattak akár egyetemen is úgy, hogy közben nem adósodtak el a végtelenségig. Manapság, a fizetős oktatás előtérbe kerülésével, ez egyre inkább lehetetlenné válik. A kultúra támogatása is sokkal nagyobb mértékű volt. Főiskolás diákként néhány kiló kenyér árából Budapesten már 7-8 előadásra szóló operabérletet lehetett venni, és egy színházi előadás sem került többe két-három kilogramm kenyér áránál. Manapság ez elérhetetlen a szegények milliói számára. De - sajnos - nem is ez a legfőbb gondjuk.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a Kádár-rendszer a piramis alján lévő alapvető szükségleteket sokkal jobban kielégítette, mint a jelenlegi. Egy kegyetlen, bizonytalan világ jött el, ahol nem az egyszerű ember érdeke a fontos, hanem csak a pénz, a profit számít. Ebben a kegyetlen világban kell megpróbálnunk embernek maradni. Hogy lehet ma biztonságról beszélni, amikor semmi sem az egymás segítéséről szól, hanem a konkurenciaharcról. A cél a többi hasonló profilú cég kiszorítása a piacról, a vetélytárs felvásárlása, és ezáltal történő eltüntetése. A munkahelyeken a dolgozók egymással versenyeznek, nem segítik egymást, visszatartják ismereteiket, nehogy azzal más érvényesülni tudjon.

Az 1990-es években egy bankban dolgoztam. Az első években megfigyelhető volt a dolgozók közötti összetartás. Mindenki biztonságban érezte magát, nem voltak leépítések. Nagyon összetartó, igazi jó közösség alakult ki. Az 1990-es évek utolsó harmadában elkezdődtek a leépítések, minden évben egy-két alkalommal. Ez néhány év alatt hihetetlenül lerombolta az előtte igen összetartó kollektívát. 2000 körül már sokkal inkább a széthúzás volt a jellemző, mint az összetartás, pedig az emberek ugyanazok voltak.

Ha a piramis alján lévő szükségletek tömegek számára nincsenek kellőképpen kielégítve, hiába vannak nagyszerű önmegvalósító lehetőségek, hiába van világutazási lehetőség, és egyebek, ezek nem fognak szükségletként, igényként a bizonytalanságban, anyagi nélkülözésben élő tömegek számára jelentkezni.

Mondhat bárki bármit, hülyíthetnek minket politikusok, akkor is az a rendszer a jobb, amelyben a nagy tömegek nagyobb biztonságérzettel, jobb életszínvonalon élnek. Márpedig manapság tömegek vannak munka nélkül, és sokszor még a munkával rendelkezők is nyomorognak. Magyarországon a kapitalizmus ugyanúgy nem jó rendszer, mint az előző volt, sőt a tömegek számára még rosszabb.

A lelki biztonság igen fontos igényünk. Ennek egyik fontos színtere a család. A család két ember párkapcsolatán alapul, és talán legfőbb szerepe (a gyermeknevelés mellett) az anyagi és érzelmi biztonság nyújtása.

Sorskönyvünk

A régi öregek, akik hittek Isten létezésében, valami ilyesmit mondtak: "Sorsunk az égben előre meg van írva. Ez ellen úgysem tehetünk semmit". Elődeink észrevettek valami előre megírt sorsszerűséget, és egyéb magyarázatot nem lelvén, azt Istennek tulajdonították. Valóban van ilyen sorsszerűség, csak egészen más eredetű.

Eric Berne a Sorskönyv címen megjelent könyvében ír erről részletesen.

Ez arról szól, hogy valamennyien, körülbelül egy és nyolc-tíz éves korunk között, megírjuk úgynevezett sorskönyvünket. Meghozzuk alapvető döntéseinket, meghatározzuk alapvető életpozíciónkat, alapvető meggyőződéseinkről döntünk, és minden olyan fontos döntést meghozunk, amely mentén a továbbiakban - nagy valószínűséggel - leéljük egész életünket, egészen a halálunkig. Eric Berne a sorskönyvet angolul script-nek (forgatókönyvnek) nevezi, amely találó, hiszen lényegében ez leendő, saját magunk által írt sorsunk forgatókönyve.

Miről is van szó? Mi az, hogy egyéves, vagy annál is fiatalabb gyermek döntést hoz? Ezeket a korai döntéseket nem úgy kell elképzelni, mint amikor azon gondolkodunk, hogy egyik típusú autót vegyük-e meg, vagy a másikat. Ezek nem racionális döntések, ilyen értelemben talán nem is döntések. Inkább érzések, amelyek a gyermekben az őt ért ingerek hatására keletkeznek, szavakban meg sem fogalmazódnak, hiszen ekkor még beszélni sem tud. A gyermek igen érzékeny lény, a környezetében lévő emberek szavai, hanglejtése, testbeszéde, hozzá való viszonyulása, stb. által kiváltott érzések ezeknek a "döntéseknek" az alapja. Általában nem lehet becsapni, megérzi, ha a szavak nem egyeznek más jelzésekkel. Később már szavakban is megfogalmazódnak a döntések, meggyőződések. A döntések a gyermek környezetének (szülők, nagyszülők, testvérek) hatására születnek. Egy adott környezetben nem minden gyermek dönt ugyanúgy, hiszen az azonos környezetben felnövő testvérek sem válnak feltétlenül egyformává.

A csecsemőnél nagyobb gyermek már próbálkozik, és azok a viselkedésmódok rögzülnek, amelyet a környezete valamilyen módon több alkalommal is megerősít benne. Például az adott viselkedés miatt felfigyelnek rá, figyelmet kap.

A sorskönyv döntései a környezet (szülők) által megerősítettek, és a későbbi események igazolnak is. Választásainkban tudattalanul megjelennek sorskönyvünk döntései. A sorskönyv nem életünk minden részletére kiterjedő forgatókönyv. Életünk nagy döntéseire vonatkozik. Arra, hogy sikeresek leszünk, vagy nem, egészségesek leszünk-e, vagy betegségben éljük le életünket, milyen lesz munkánk, párkapcsolatunk, családunk, halálunk.

A sorskönyv megléte nem azt jelenti, hogy valójában így fog sorsunk bekövetkezni. Mindig történnek előre nem látható, sorsunkat más irányba vivő események. A sorskönyv beteljesülése mindössze azt jelenti, hogy életünk során tudattalanul annak végrehajtására törekszünk. Például érhet egy súlyos munkahelyi baleset, amely miatt életünk sorskönyvünktől eltérő irányt vehet.

Az életpozíció egy alapvető meggyőződés önmagunkról, és a minket körülvevő világról. Az ember elhelyezi valahová magát a külvilághoz képest. A külvilágot tágan kell értelmezni, bármi, ami rajtunk kívül van. A velünk kapcsolatban álló emberek, az emberiség, akár a világegyetem is beleérthető.

Négy kisarkított eset van:

1. én rendben vagyok, és ti is rendben vagytok

2. én rendben vagyok, ti nem vagytok rendben
3. én nem vagyok rendben, de ti rendben vagytok
4. én nem vagyok rendben, ti sem vagytok rendben

Itt a "ti" a külvilágot jelképezi.

A 1. eset az egészséges hozzáállás, én ugyanúgy rendben vagyok, mint általában a világ, se velem, se a világgal nincs különösebb probléma. Hogy valami rendben van, azt nem úgy kell érteni, hogy az tökéletes, és további fejlődésre semmi szükség, hanem csak azt jelenti, hogy úgy általában, alapvetően rendben van.

A 2. eset azt sugallja, hogy én rendben vagyok, de a külvilág nincs. Aki másoknál többre tartja magát, másokat lenéz, azt hiszi, hogy ő mindenkinél okosabb. Rendszerint ennek megfelelően nagy önbizalma van.
A 3. eset a depresszív hozzáállás: a világ általában rendben van, csak én nem érek semmit. Önértékelési probléma.
A 4. esetet öngyilkos hozzáállásnak is szokták emlegetni: velem sincs semmi rendben, a külvilággal se, rossz ez a világ úgy ahogy van, (ezért élni sem érdemes).

Egy ember a különböző élethelyzeteiben más-más életpozíciót vehet fel. Hasonló helyzetekben általában ugyanabba az életpozícióba helyezkedünk. A legtöbb ember esetében meghatározható egy jellemző életpozíció.


Ha valakinek sokszor mondanak valamit, az már egy döntés alapja lehet. Nem is sejtik a szülők, hogy milyen mágikus hatalommal ruházta őket fel a sors, hogyan tudják gyermekük egész életét meghatározni, akár tönkre is tenni.

Ha a gyermekkel valami rossz történik, például elesik, és a szülő nem azonnal, csak néhány pillanattal később tud odalépni, hogy felsegítse, amikor a gyermek már elhagyatottnak kezdi érezni magát, akkor már a gyermek nem úgy fogadja a vigasztalást, mintha az azonnal megtörtént volna. Ennek felnőttkorban önmaga elfogadása, szeretete terén lesz káros hatása. Ennek következménye lehet, hogy másokat sem tud elfogadni, és mások se őt.

Ha a szülő rászól gyermekére, hogy ne játsszon egy másik gyermekkel, mert annak öltözéke, származása nem felel meg a szülőnek, akkor felnőttkorban a másság elutasítása, vagy szélsőséges esetben fajgyűlölet lehet a következménye.


Ha a kisgyermek leesik a mászókáról, a szülő félti gyermekét, és nem engedi, hogy az ismét próbálkozzon, akkor könnyen beleneveli azt, hogy majd felnőtt korában se próbálkozzon újra meg újra, ha egyből nem sikerül valami. Ha a szülő féltése ellenére hagyja próbálkozni a gyermeket, akkor a gyermeknek előbb utóbb sikerülni fog elérni a célt (például a mászóka tetejét), ezáltal sikerélményhez jut, és az rögzül benne: ha kitartóan próbálkozunk, akkor meglesz a siker is.

Háromféle sorskönyvet különböztethetünk meg:

Nyertes sorskönyv: az egyénnek céljai vannak, amelyeket többnyire elér. A kudarcból tanul, az nem keseríti el.

Vesztes sorskönyv: nem sikerülnek a céljai. Ennek legtöbbször ő saját maga az oka, tönkreteszi saját életét.
Banális sorskönyv: nem tűz ki maga elé célokat, így látványos eredmények sincsenek.

Sorskönyvünk "megírásával" már életünk elején eldönthetjük, hogy nyertesek vagy vesztesek leszünk.

A sorskönyvünk utasításait életünk során tudattalanul hajtjuk végre. Azt sem tudjuk, hogy van sorskönyvünk.

A sorskönyvi döntések nem megváltoztathatatlanok. Tudattalanul a sorskönyv végrehajtására törekszünk, de tudatossággal felülbírálható.

Szocializáció

Gyermekkorunkban általában megtörténik szocializálódásunk is. Ennek során viselkedésünk úgy módosul, hogy az megfeleljen egy csoport, vagy egy "tekintély személy" (pl. szülő) elvárásainak. Ez azt jelenti, hogy belénk rögzülnek, személyiségünk részévé válnak az átvett viselkedésminták. Például az, hogy "ne ölj", vagy "ne lopj".

Különbség van aközött, hogy valaki megtanul valamit, vagy az a valami személyisége részévé válik. Ha megtanul valamit, az azt jelenti, hogy a megtanult dolgot el tudja mondani. Ha személyisége részévé válik, akkor tudattalanul is eszerint éli életét.

Hogy a szocializáció végbemenjen, kettős feltétele van. Egyidejűleg jelen legyen a szeretet, és az, hogy ez a szeretet nem feltétlen, hanem elveszíthető. Ha ez a kapcsolat (szeretet) fontos az egyén számára, akkor igyekszik azt fenntartani, és ennek során történik meg a belsővé tétel, ami által az adott viselkedésforma személyiségének részévé válik. Ha valamelyik feltétel hiányzik, nem történik meg a szocializáció. Ha csak a szeretet van meg, de az feltétlen, és nem kell attól tartani, hogy a szeretet elveszíthető, vagy nincs szeretet, csak rideg környezet,  félelem, akkor nem megy végbe a belsővé tétel.

A legtöbb családban a gyermek iránti szeretet jelen van, és érezhető a gyermek számára az is, hogy cserébe bizonyos szabályokat be kell tartania.

A szocializáció nemcsak a gyermekkorban történhet meg, hanem későbbi életkorban is.

Jó példa a szocializációra Kafka Margit Hangyaboly című regénye. A zárdába befogadtak olyan lányokat, akiket valamilyen nagy csalódás ért (elhagyta a szerelme), vagy valamilyen nagy trauma ért (balesetben elvesztette szüleit). Szeretetet, megértést kaptak. majd közölték velük, hogy befogadták, szeretik őket, de nekik is az ő szabályaik szerint kell élniük. A befogadottak nem akarták elveszíteni a szeretetet, és megtörtént a szocializáció. A vallásos nézetek, az ezzel járó életmód személyiségük részévé vált.

Az egyházak, szekták, egyéb közösségek ma is ugyanígy kötik magukhoz híveiket, szeretetet adnak, cserébe elvárják, hogy szabályaikat betartsák. Bizonyos szektáknál akár olyan szabály is lehet, hogy az illető szakítson családjával. Annak idején a náci párt ugyanígy nevelte híveit.

Én-állapotok

Észrevették, hogy az emberek, miközben kommunikálnak egymással, bizonyos helyzetekben más szavakat használnak, másként gesztikulálnak, másabb a testtartásuk. Ennek megfelelően Eric Berne szerint három alapvető én-állapot különböztethető meg:

Felnőtt én: a racionális, tárgyilagos gondolkozás (például munkavégzés közben). Amikor tárgyilagosan megvizsgáljuk a problémákat és azok megoldási lehetőségeit, akkor "Felnőtt én-állapotban" vagyunk. Ez tudatos cselekvés.

Gyermeki én: mindannyiunkban él egy kisfiú vagy kislány, aki pontosan úgy érez, beszél, reagál, gondolkodik, ahogyan mi saját gyermekkorunkban. Időnként a felszínre tör, és szeretetre, elfogadásra vágyik, érdeklődik az újdonságok iránt, kíváncsi mindenre és mindenkire. Legalábbis ilyen lenne, de a gyermekkorban ért sérülések miatt nem ilyen. A gyermeki én-állapoton belül is megkülönböztethetünk többféle állapotot. A szülő által lefektetett szabályokhoz alkalmazkodik az "alkalmazkodó gyermeki" én-állapot. Amikor korlát nélkül azt teszi, amihez éppen kedve van, az a "szabad gyermeki" én-állapot. A gyermek lázadása is a szülő által megszabott keretekre történő válasz, tehát ebben az értelemben az is alkalmazkodó gyermeki én-állapotnak tekinthető.

Szülői én: szülők, tanítók vagy hasonló szülőfigurák hatásának elraktározása. Időnként tudattalanul a felszínre tör, és meghatározza viselkedésünket.

Amikor borotválkozás közben önfeledten fütyörészünk, akkor szabad gyermeki én-állapotban vagyunk. Ha az úttesten történő átkelés előtt szétnézünk, akkor alkalmazkodó gyermekiben.

Gyermeki énünk hordozza kreativitásunkat.

A kereskedő, ha el akar adni nekünk valamit, minden esetben gyermeki énünket célozza meg mondataival. Ugyanez történik a "termékbemutató" előadásokon is, ahol mindenáron vásárlásra próbálnak rábírni bennünket.

Ha gyermekünk csinál valami nem tetsző dolgot, és rászólunk, azt legtöbbször tudattalanul, automatikusan tesszük. Azért van így, mert ilyenkor szülői énünkből elővesszük azt a magatartásmintát, amelyet hasonló helyzetben saját szülőnktől elraktároztunk, és azt gondolkodás nélkül alkalmazzuk. Gondolkodjunk el saját viselkedésünkön. Legtöbbször még azok a szavak is, amelyeket használunk, kísértetiesen egyeznek azokkal, amelyeket szüleink mondtak nekünk. Ez bizonyos szempontból előnyös, mert nem kell mindenen gondolkodnunk, azonban hátrányos lehet a gyermek sorskönyvének megírása szempontjából. Biztos, hogy azt erősítjük meg gyermekünkben szavainkkal, viselkedésünkkel, amit kellene?

Tudattalanság

Tudattalanul vagyunk tudattalanok. Vagyis azt sem tudjuk, hogy azok vagyunk. Álljon itt három konkrét példa.

Mikor e sorokat írom (2012-ben) az egyik kereskedelmi rádió reggeli műsorában a hallgatók telefonon játszhatnak valamelyik műsorvezetővel "fekete - fehér - igen - nem" játékot. A játékos és a műsorvezető telefonon beszélgetnek egymással egy percen keresztül, és aki a fenti négy szó valamelyikét kimondja, veszít. Ha senki se mondja ki, a játékos nyer. A hétköznapi életben általában tudattalanul beszélünk (automatikusan, gondolkodás nélkül ontjuk a szavakat). Ez a játék viszont arról szól, hogy mindössze egy percig kellene tudatosan, viszonylag gyorsan (mert ha túl sokat gondolkodik a játékos a válaszon, kizárják), bizonyos szavak használatának elkerülésével beszélgetni. Mindössze egyetlen percig kellene felülbírálni a tudattalanul jövő mondatokat, hogy elkerüljék a tiltott szavak használatát. A játékos és a műsorvezető is tudatosan erre próbál koncentrálni, mégis rendszeresen elrontják, valaki kimondja egyik tiltott szót. A beszédben is annyira tudattalanok vagyunk, hogy ez az egyszerű játék is túl nehéz feladatnak bizonyul.

A másik példa Thomas Gordon zseniális módszerének elsajátítása. A "Gordon módszer" a konfliktusmentes kapcsolatról szól. Tanfolyamokon nálunk is oktatják, Thomas Gordon könyvei magyarul is hozzáférhetők. Ha elolvassuk Gordon könyveit, láthatjuk, hogy a módszer tulajdonképpen egyszerű, könnyű megérteni a lényegét. A megvalósítás azonban korántsem megy könnyen, ugyanis a módszer alkalmazása során gyermekkorunkban a környezetünkből átvett, és az életben tudattalanul, automatikusan alkalmazott konfliktuskezelést kell tudatossággal felülbírálnunk (mást kell mondanunk, mint amit "automatikusan" mondanánk), és ez bizony kezdetben egyáltalán nem könnyű.

Ha felszállunk egy járműre, például egy metróra vagy egy autóbuszra, akkor tudattalanul úgy kezdjük kitölteni az üres helyeket, hogy lehetőleg távol legyünk másoktól. Ha a végállomáson elsőként szállunk fel egy üres buszra, leülünk, majd a következő felszálló mellénk ül, valószínűleg zokon vesszük. Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy várhatóan olyan sokan szállnak még fel az indulásig, hogy minden bizonnyal mellénk is fog ülni valaki.

Mihez keresünk társat az életben?

Tudattalanul keresünk társat, barátot, szerelmet, mindig olyat, aki a következők egyikét vagy közülük többet is nyújtani tud:

1. Megerősíti meggyőződéseinket, gyermekkori döntéseinket (röviden: sorskönyvünket).
2. Vele újra átélhetjük, amit gyermekkorunkban már átéltünk.
3. Vele átélhetjük, amit nem élhettünk át gyermekkorunkban.

Az ember gyermekkorában megírja saját sorskönyvét. Később ahelyett, hogy objektív módon próbálná lemérni, hogy mennyire jól döntött, mennyire "helytállóak" alapvető meggyőződései, inkább olyan embereket keres egész életén át, akik a korai döntéseit igazolni fogják. "Jól döntöttél" - akarjuk nap mint nap hallani, és olyanokat választunk, akik ezt erősítik bennünk.

Sokáig nem találtak magyarázatot a pszichológusok az önként vállalt sanyarú sorsra. Sokáig nem tudták megmagyarázni például, hogy miért marad meg a feleség 10-20 évig is egy alkoholista, durva férj mellett, aki nap mint nap megveri. Örökké panaszkodik szörnyű helyzete miatt, mégis marad. Eric Berne adta meg erre is a választ a "rejtett pszichológiai előny" fogalmával. Ez a szituáció akkor szokott előfordulni, ha a feleség édesapja is agresszív alkoholista volt. Ha részegen jött haza, a feleség (akkor még természetesen gyermekként) rettegve zárkózott be az illemhelyre, nem mert kijönni onnan, mert tudta, hogy verést kap az apjától. A verés gyakran be is következett. Ilyen gyermekkor után alapos az esély, hogy tudattalanul úgy választ társat, hogy vele gyermekkori élményeit (a rettegést, megaláztatást, bántalmazást) újraélhesse. Ez a rejtett pszichológiai előny. Azaz pszichológiai előny (lelki szükséglet kielégítés) származik ebből az újra és újra átélésből. Azért rejtett, mert nem nyilvánvaló, hogy az a szituáció bármilyen módon is lelki kielégülést jelenthet számára. De gyermekkori élménye újraélése révén - még ha az szörnyű is - ezt megkapja. Az ilyen feleség olyan sorskönyvet írt, hogy szeret megalázott helyzetben lenni. (én nem vagyok rendben, ti rendben vagytok). Hát ezt megkapja rendesen. Ezt a szituációt régen már sikeresen túléltem - gondolja a tudattalanja. Ha esetleg mégis elválik, nagy az esély rá, hogy ismét egy hasonló társat választ. Sokak szerint a rejtett pszichológiai előny felfedezése Eric Berne legnagyobb érdeme.

Ha egy lány néhány éves korában elveszíti édesapját, akkor tudattalanul hajlamos lehet olyan párt választani, akitől azt a szeretetet megkaphatja, amit az édesapjától nem kaphatott meg. Ezáltal párkapcsolatában apai szeretetre vágyik (szerelem, párkapcsolati szeretet helyett), vagyis pótpapát választ. Természetesen férfiak is választhatnak hasonló módon pótmamát. Nem feltétlenül kell a szülőnek ahhoz meghalnia, hogy a gyermeke pótszülőt válasszon. Elég, ha valami miatt a szülői szeretetet nem úgy kapta meg, ahogyan szerette volna. Például nem törődött vele a szülő, vagy a szülők elváltak, és nem közösen nevelték.

Nem igaz az, hogy a párkereséskor az ellentétek vonzzák egymást, sőt, ellenkezőleg! Olyat keresünk, aki megerősít minket alapvető életpozíciónkban, meggyőződéseinkben, gyermekkori döntéseinkben.

A látszat bizonyos esetekben valóban azt sugallja, hogy az "ellentétek vonzása" igaz, de ez csak véletlen egybeesés.

Az elismerésigény alapvető kielégítése

Csak úgy tudunk létezni, ha lelki szükségleteinket kielégítjük. Mi az a legkisebb egység, amellyel elismerésigényünket (és ezáltal lelki szükségleteinket) kielégíthetjük? Ez a legkisebb egység a jelenlétünk nyugtázása. Azaz embertársainktól időről időre visszajelzést kell kapnunk létezésünk tekintetében. Ha belépünk valahová, mások észrevesznek, és ezt érzékeljük, akkor ezzel már egy "jó pontot" gyűjtöttünk magunknak.

Az emberek általában tudattalanul felmérik, hogy mivel tartoznak a másik embernek, és eszerint cselekszenek.

Tegyük fel, hogy a környékre új lakó költözik, nap mint nap találkozom vele. Egy ideig úgy érezzük mindketten, hogy semmivel nem tartozunk egymásnak, legfeljebb egymásra nézünk, és úgy megyünk tovább. Ahogy telik-múlik az idő, egyre inkább érezzük, hogy ennél többel tartozunk egymásnak, és valamelyikünk elkezd köszönni a másiknak. Ha az fogadja, semmi gond. Ha nem, akkor a másik fél rosszul érzi magát, mert nem kapta meg a másiktól az elismertségigényének kielégítését (levegőnek nézte a másik). Ha minden rendben van, akkor nap mint nap köszönünk egymásnak, és kölcsönösen kielégítjük a szükséges mértékben egymás elismertségigényét. Igen ám, de egyik nap az új szomszéd minden átmenet nélkül megállít, és úgy kezd velem beszélgetni, mintha régi ismerősök volnánk. Ezen én megütközöm, nem értem, mi lelte, hogy hirtelen ilyen nagyon beszédes lett. Az igazi oka a megütközésemnek az, hogy úgy érzem, az új szomszéd túllépte azt a határt, amivel "tartozunk" egymásnak.

Ehhez hasonló, ha olyanok elegyednek fokozatosan beszédbe egymással, akik rendszeresen ugyanazzal a távolsági buszjárattal utaznak a munkahelyükre. Előbb-utóbb elkezdenek köszönni egymásnak, majd később beszédbe is elegyednek egymással, ismerősökké válnak. Közben persze gyűjtik a "jó pontokat" is.

Nemcsak pozitív elismerés érhet bennünket, hanem negatív pontot is kaphatunk. "Gyűlöllek" - ez egy erős negatív pont.

Hosszabb beszélgetés több (legtöbbször jó) pont begyűjtésével jár. Természetes, hogy elsősorban "jó" pontokat gyűjtünk be, hiszen tudattalanul eleve úgy választjuk ki beszélgető partnereinket, hogy a velük történő beszélgetések során megerősítést nyerjenek gyermekkori döntéseink és meggyőződéseink. A jó pontok egy ideig jó érzéssel töltenek el bennünket. De csak egy ideig. A pontgyűjtést folyamatosan kell végeznünk. Az a célunk, hogy minél több őszinte, pozitív, lehetőleg feltétel nélküli pontokat gyűjtsünk. A nem őszinte jó pont kevéssé értékes. Akár mások manipulálásával is hajlamosak vagyunk pontokat gyűjteni, "kikényszerítjük" a dicséretet, vagy esetleg a kritikát is, hiszen a negatív inger is jobb a semminél. Ha a negatív pont megkapása és a semmi között választhatunk, akkor tudattalanul inkább a negatív pont begyűjtését vállaljuk. Az ingeréhségnél még ez is jobb.

Elmesélek egy személyes történetet, mások is találhatnak hasonlót emlékeik között.

Az 1970-es évek közepén, első éves főiskolás koromban, a téli vizsgaidőszakban történt. A vizsgaidőszakot egy kisvárosban töltöttem. Hideg tél volt, és a tanulás után esténként korcsolyáztam. Ha éjszaka folytatni akartam a tanulást, akkor betértem az útba eső presszóba meginni egy "dupla dupla" kávét. Nem volt kötelező asztalhoz ülni, a kocsmaszerű pultnál is lehetett vásárolni, és lehetett állva is fogyasztani. Már harmadik vagy negyedik alkalommal tértem be ide, a pultnál álltam sorba. Vagy tízen álltak előttem. A "szokásos", gyönyörű kék szemű, csinos felszolgálónő szolgált ki, aki közeledett a negyvenes éveihez. Én még húsz sem voltam. Kellő tisztelettel beszéltem vele, addig mindig magáztam őt. Sorra került az előttem álló férfi, aki letegezte a pultos hölgyet. Ő ezt azonnal keményen visszautasította, szép szeme szikrákat szórt, és kikérte magának. Én következtem. Vettem egy nagy levegőt, és letegeztem: "Szia...". Rám nézett, kék szeme nevetett, és a legtermészetesebb módon visszategezett. A téli vizsgaidőszak során még vagy két alkalommal betértem oda. Tegeződésünk folytatódott. Mire a májusi vizsgaidőszakra hazautaztam, a presszó megszűnt, az épület üresen állt. Soha többé nem láttam. Mi ebben a lényeg? A kölcsönös szimpátia kifejezése, amely által mindketten lelki szükségleteinket elégítettük ki, bezsebeltünk "jó pontot" egymástól. Az előző vendég kemény rendreutasítása csak fokozta számomra az eset jelentőségét, értékét, olyannyira, hogy emlékét máig őrzöm.

Végül egy ma divatossá váló furcsa dologról írok néhány mondatot. A média, elsősorban a televízió, hamis értékrenden alapuló felszínességre nevel. Nem a gondolkodó, tudatos ember nevelése a cél, hanem a tudattalan, az életet csak élvezni akaró "ösztönember", akinek gyermeki énjét reklámokkal megcélozva, az vásárlásra bírható. Évek óta a külsőségek fontosságának kihangsúlyozása került előtérbe, annak fontos voltának hamis illúzióját keltve a nézőben vagy olvasóban. Ennek a nyomásnak a hatására harapózott el manapság az a szokás, hogy tizenéves lányok meztelen képeket, vagy videót készítenek magukról. Elfogadási éhségük, megfelelni vágyásuk hajtja őket. Az elkészített felvételt felteszik az internetre valami ilyesmi szöveggel: "Azt mondják rólam, hogy csúnya vagyok. Tényleg az vagyok?" És várják a látogatóktól annak megerősítését, hogy nem azok. Bármi áron megerősítést szeretnének arról, hogy jó nők. Más esetekben a fiú nyomásának engedve készítenek felvételeket, amelyet a fiúnak elküldenek, aki ígérete ellenére felteszi azt az internetre. A lányok úgy érzik, vetkőzniük kell, ha igazán szeretik a fiút (megfelelési vágy). A fiút a hatalomvágya vezérli, szó sincs szeretetről. A fiú azért teszi fel a kapott anyagot az internetre, hogy bizonyítsa mások előtt, hogy neki sikerült elérnie a lánynál, hogy vetkőzzön. Nem tudják, hogy a szépség önmagában nem megtartó erő, és nem attól lesz jó nő valaki, hogy jól néz ki, szerencsés géneket örökölt. Az persze igaz, hogy a gyönyörű nő után több férfi megfordul, mint a kevésbé gyönyörű után, de a jó kinézet önmagában kevés. A szépség figyelemfelkeltő ereje kétségtelen, de nem feltétlenül olyan előnyös, mint az első pillanatban látszik. Előnyös lehet egy álláskereső interjú esetén, de sokszor inkább elrettentő erejű. A túl szép nőknek sokszor kétszeresen kell bizonyítaniuk, hogy nemcsak szépek, hanem dolgozni is tudnak. Általában a férfiak sem állnak olyan jól a lábukon, hogy bepróbálkozzanak ilyen nőnél, így sokkal nehezebben létesítenek párkapcsolatot, mint az átlagos kinézetűek. Valószínűleg jobban járnak, ha átlagon felüli szépségüket némileg palástolják.

Saint-Exupéry írja a Kis herceg című regényében: "Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám."

Ne hagyjuk, hogy a szépség, a csillogás, az újdonság varázsa elvakítson bennünket, mert párunkhoz ezer szállal kötődünk. Ha megszédülünk, és elhagyjuk, rájöhetünk, hogy ő valójában mennyire fontos nekünk. De ekkor már késő lehet.

A sorskönyv hatása nemzedékeken át

A legtöbb szülő azt szeretné, ha gyermeke engedelmes, szófogadó lenne, mert így neki kényelmesebb. Igyekszik letörni, visszafogni gyermeke kreatív törekvéseit, próbálkozásait. Igyekszik "betörni", hogy szófogadó, "egyen gyerek" legyen. Arról elfelejtkezik, hogy így felnőtt korában sem lesz egyéni utakat kereső, kreatív, próbálkozó, kitartó, hanem tutyimutyi lesz.

Ez a gyermek - környezete hatása alatt - megírja saját sorskönyvét, közben elraktározza szülei, nagyszülei viselkedésmintáját, és konfliktuskezelését. Felnő, választ egy őt megerősítő társat, gyermeke születik, és tudattalanul használja a környezetéből gyermekkorában elraktározott viselkedésmintákat, konfliktuskezelést. Ezután az ő gyermeke is megírja saját szülei, testvérei, nagyszülei környezetében a saját sorskönyvét, majd ő is felnövekszik... Így hat a sorskönyv nemzedékeken át.

Tudjuk, hogy nemcsak a környezettől, hanem magától a gyermektől is függ, hogy milyen döntéseket hoz, a testvérek sem teljesen egyformák lesznek. Mégis elég gyakran megfigyelhetjük azt, hogy a nagyszülők, gyermekek, felnőtt unokák mennyire hasonlóak egymáshoz.

A nagymama teszetosza, nem azt nézi, hogy minél hamarabb belevágjon valamibe, hanem inkább megideologizálja, hogy miért ne csinálja, miért ne tegye oda magát és miért ne csináljon meg dolgokat (nekem úgysem sikerül, stb...). A leánya teljesen hasonló mentalitású lett. "Nem talpraesett" mondja a köznyelv. Az unokák egyike hasonló lett édesanyjához, a testvére kicsivel talán talpraesettebb. Kísérteties a hasonlóság. Olvasóm is találhat negatív és pozitív példákat saját környezetében.

Gyermekkoromban, az 1960-as évek második felében csodálatos fejlődésnek voltam szemtanúja. Nemrég (akkor néhány évtizede) fedezték fel az első antibiotikumot, és már az első szívátültetésnél tartottak. Ember lépett a Hold felszínére. 12-14 évesen komolyan azt gondoltam, hogy mire én már megöregszem, az emberek halhatatlanok lesznek, felvilágosultak lesznek, nem tudják áltudományos tanokkal rászedni az őket, már talán az egyházak is megszűnnek, mert már nem lesz rájuk igénye az embereknek. Mint tudjuk, ezek nem következtek be, sőt azt mondhatom, hogy a fejlődés megtorpant. A tudományban is és az ember tekintetében is. A tudományban az látható, hogy a kezdeti, alapvető felfedezéseket könnyebb megtenni, és utána már egyre nehezebb a haladás. Az emberi lélek fejlődését konzerválják a családon belüli sorskönyvi hasonlóságok.

Azt várhattuk volna, hogy napjainkban már nem lehet probléma a családon belüli, nők és gyermekek sérelmére elkövetett erőszak. De sajnos ebben sincs látványos változás. Miért nincs?

Ennek oka abban keresendő, hogy mai napig élnek közöttünk kevéssé szocializálódott, érzelemszegény környezetben felnövő, a konfliktusokat csak erőszakkal megoldani képes emberek. Gyermekkorukban, a környezetük hatására meghozott döntéseik alapján, környezetükből beléjük rögzült konfliktuskezelésük miatt váltak ilyenné. Kíméletlenül működik a sorskönyv nemzedékeken át történő hatása. Évtizedekkel ezelőtt is hasonló volt a helyzet. A probléma újratermelődik, a haladás lassú. Ez ellen törvénnyel vagy egyéb adminisztratív módon tenni nem igazán lehet. A valódi megoldás az lenne, ha minden gyermeknek biztosítva lenne a szeretetteljes, érzelemgazdag, de szabályokat is magában foglaló, "jó", nem agresszív konfliktuskezelésre ösztönző, gazdaságilag is megfelelő környezet, olyan, amelyben a szocializáció is megfelelően végbemegy. Ez sajnos jelenleg megoldhatatlan.

Érdemes megnézni és elolvasni Tamás Ervin - Révész Tamás: Búcsú a cigányteleptől című 1977-ben megjelent könyvét. Ez a könyv reálisan, szépítgetés nélkül ad képet a cigányság akkori helyzetéről, és a nem cigány lakossághoz való viszonyáról. Ha a könyvben feltárt problémákat összevetjük egy napjainkban készült tanulmánnyal, vagy a való élettel, akkor ugyanazokat a problémákat találjuk ma is. Nem akarnak dolgozni, hazudnak, mint a vízfolyás, megkeserítik a közelükben élők sorsát, nagy arányú a cigány bűnözés, a lakosság fél tőlük. Mintha semmi fejlődés nem ment volna végbe az évtizedek alatt. Tény, hogy a kormányok se sokat tettek érte, haladást csak az életkörülményeik javításával lehetett volna elérni.

Egyszer egy buszon utazva fültanúja voltam, amint egy tizenöt-tizenhat év körüli cigány fiatalember egy hölgyismerősének (talán volt általános iskolai tanárnőjének) egy órán keresztül mesélte, hogy mely rokona mit követett el, és milyen bűntetésre ítélték, mikor szabadult, illetve jelenleg hol van börtönben. A keresztapjától a testvéréig.

A hivatalos álláspont megélhetési bűnözésnek tekinti a cigány bűnözést. Én úgy gondolom, hogy a cigányság problémáinak oka jelentős mértékben a sorskönyv nemzedékeken át történő hatása, illetve az adott környezetben történő szocializációs probléma. Abban a környezetben nem épülnek be személyiségükbe megfelelően a tiltások (pl. ne lopj). Itt is a megfelelő gyermekkori környezet lenne az igazi megoldás. A megfelelő gyermekkori környezeten megfelelő gazdasági környezetet is értek. Itt csak emlékeztetek arra, hogy a Maslow-piramis szerint a magasabb szintű igény csak akkor lép fel, ha az alacsonyabb szintű igény legalább részben ki van elégítve. Ha a legalsó szintű igény is csak részben van kielégítve, akkor ez jelentősen gátolja a magasabb szintű igények jelentkezését. Ezáltal a rossz gazdasági helyzetük, életkörülményeik is hozzájárulnak a helyzet konzerválásához, akár hosszú évtizedekre is.

Hasonló környezetben nem mindenki hoz azonos döntéseket. Időről időre felbukkan egy-egy roma származású gyermek, aki elhatározza: bármi áron kitör abből a környezetből. Ha az általános iskolában észreveszik igyekezetét és elszántságát, sokszor segítséget is kap a tanítóktól, tanároktól. Nem egy embernek sikerült már ilyen módon kitörnie a visszahúzó, kilátástalan helyzetből. Gyermekei már nem olyan környezetben nőnek fel, mint ő, így sokkal nagyobb esélyük van az emberibb életre.


Vannak, akik a cigány bűnözést genetikai okokra próbálják visszavezetni. Ez hatalmas tévedés, ezt semmi sem indokolja. A környezetnek van szerepe elsősorban, amelyben nevelkedett.

Álljon itt egy igaz történet, amelyet talán a nyolcvanas években olvastam valamelyik újságban, talán Bedecs Éva tollából a Népszabadság Barátnőd leszek című rovatában. 

A lány főiskolát végzett, tanítónőként dolgozott. Komoly udvarlója volt, már a házasságukat tervezgették. Egyszer, egy vita hevében a lány egy nőrokona a fejéhez vágta, hogy mit akar ő, amikor csak egy örökbe fogadott cigány lány. Egy világ omlott össze benne. Először haragudott a nevelőszüleire, hogy miért nem mondták ezt el neki. A külsején nem látszott származása, senki sem vette észre. Később azt gondolta, hogy valószínűleg azért nem mondták el, mert nem akarták, hogy a származása miatti teher egész életében nyomja a vállát, és talán azt sem akarták, hogy az örökbefogadás miatt örökre hálásnak kelljen lennie nekik. Nagy melegség öntötte el a szívét, amikor arra gondolt, hogy amikor örökbe fogadták, és nagy szeretettel nevelték, milyen hatalmas esélyt kapott a tartalmas, emberi életre. Ezután még jobban szerette őket. Vőlegényét is nagyon szerette. Felhívta telefonon, hogy többé nem találkozhatnak. Vége. Szakítani akart, mert úgy gondolta, ne kelljen a fiúnak mindazt a megpróbáltatást felvállalnia, amely az emberek részéről pusztán azért várna rá, mert cigány lány a felesége. A fiú nem értett semmit. Nagy nehezen kierőszakolt egy találkozót a lánnyal. A lány végül elmondta neki, hogy mi a probléma. A fiú azt mondta, hogy ha csak ez a probléma, akkor ne is beszéljenek róla többet. Attól még a lány ugyanaz, aki eddig is volt, miért ne szerethetné továbbra is ugyanúgy? És folytatódott közös életük...

Ebből a történetből is egyértelműen látható, hogy ha a külső jegyekből nem lehet észrevenni a cigány származást, és az illető jó körülmények között nevelkedik, akkor jelentős esély van rá, hogy a nevelőszülőkhöz hasonlóan becsületes, rendes emberré válik. Ha véletlenül nem tudódik ki, akkor akár egész életében se derült volna ki, senki sem vette volna észre  származását. Mert nem lehetett volna észrevenni.

Nekem is vannak cigány származású ismerőseim, volt munkatársaim. A számomra egyik legkedvesebb, muzsikus cigány családból származó lánnyal egy bankban voltunk hosszú évekig munkatársak. Rendkívül jólelkű, rendkívül becsületes, megbízható és kedves volt. Mindenki kedvelte. Egyszer, amikor beszélgettünk, szomorúan mondta: "Tudod, nekem mindenhol kétszeresen-háromszorosan kell bizonyítanom másokhoz képest." Ennyit tesz az előítélet.

Szabó Magda: Für Elise

Talán irodalom óra következik? Nem, nincs erről szó. A regénynek csak témánkhoz kapcsolódó vonatkozásait ismertetem.

Ebben a csodálatos könyvében Szabó Magda roppant őszintén vall saját gyermekkoráról, családjáról, gyermekkori érzelmeiről. Rendkívül művelt, írói és költői vénával megáldott szülei olyan szigorú családban nőttek fel, ahol soha, semmikor nem tehették azt, amit szerettek volna. Soha, semmikor. Ez a két ember, amikor házasságra lépett egymással, szövetkeztek arra, hogy gyermeküket szabadon, szabadságra nevelik. Az ő élete, szabadon tegyen azt, amit szeretne, ők sosem fogják megszabni az útját, döntsön ő a saját sorsáról. Nehéz utat választottak, de fogadalmukat tudatosan, mindvégig megtartották.

Szabó Magda meglehetősen féktelen gyermek volt. Mint minden gyermeknek, neki is mindig voltak újabb és újabb ötletei, próbálkozásai, iskolai és egyéb botrányai. Szülei sokszor kényszerültek szégyenkezni viselt dolgai miatt. Embert próbáló feladat volt ez szülei számára, de ők ilyenkor se visszafogni igyekeztek, hanem megmagyarázták azt, amit rosszul tudott, és arról beszéltek, hogy viselkedésével milyen érzéseket vált ki más emberekből. Elmondták neki, hogy szerintük miért helytelen az, amit csinált. De ez nem kiabálással, fenyegetőzéssel, hanem beszélgetések formájában történt, és a további viselkedését illetően a gyermek szabadon döntött.

Minden áldott este közösen beszélgettek, énekeltek, verset költöttek, szavaltak. Sokszor fantáziáltak, és beszélgetéseik tele voltak kreatív, fantáziadús dolgokkal. A szülők is, és a gyermek Szabó Magda is mindezt nagyon élvezték. Bensőséges kapcsolat volt a szülők és a gyermek között. A szülők tudatosan rendkívül sok energiát fektettek a nevelésébe. Mennyivel többet, mint az a szülő, aki csak arra vágyik otthon, hogy végre nyugalma legyen!

Az eredményt láttuk, az önmagáért beszélt. Szabó Magda saját maga, saját döntéseivel alapozta meg szabad, kreatív, kissé öntörvényű, sajátos életútját. Nem visszafogott, hanem a sikerekért a nehézségekkel megküzdő, tudatos emberré vált. Jól állt a lábán, még az sem igazán zavarta, amikor egy évtizedig is mellőzték, nem jelenhettek meg művei. Akit visszafogottan nevelnek, annak általában nincs saját (sajátságos, egyéni, újszerű) útja, hanem inkább mások elvárásainak igyekszik megfelelni.

Azért írtam a műről, hogy lássunk egy másik lehetséges nevelési alternatívát. Nem letörni kell a gyermek próbálkozásait, hanem segíteni egyéniségének kibontakozását, a célok elérésére, azokért való küzdelemre buzdítani. Ez persze a szülőre nagy terheket ró, a gyerekkel való rengeteg foglalkozást igényel, és az ezzel járó problémák (pl. iskolai) kezelését, elviselését. A társadalmi elvárás nem ezt erősíti. Az óvodában, iskolában az engedelmes "egyen gyerek" a jó gyerek, és sajnos csak kevés pedagógus tudja értékelni a különc, egyéni utat járó, és ezáltal nehezebben kezelhető gyermeket. Neki kényelmesebb engedelmes gyermekekkel együtt dolgozni, ezért a többségük igyekszik letörni a gyermek különcségeit. Az oktatás kötött, futószalagszerű módja sem az egyéniségek kibontakozását szolgálja.

A média sem a tudatosság előnyeit sugallja, mert ez ellentétes érdekeivel. A tudatos embernek nem tudnák bemagyarázni, hogy milyen jó az, ami nem is olyan jó. A tudattalan ember gyermeki énjét megcélozva sok mindenre rávehető, reklámok által befolyásolható, sorozatfüggővé tehető. Azt a hamis illúziót keltik, hogy ne törődjön semmivel, csak élvezze az életet, és az anyagi javak birtoklása elvezet a boldog élethez.

Időtöltések

Az elismerésigényünk kielégítésének legkisebb egysége az, ha egy másik ember nyugtázza jelenlétünket. Lelki szükségletünk kielégítésének egy más módjáról szólok itt.

Már írtam, hogy az ingerszegény környezet rendkívül káros, akár halálhoz is vezethet. Az ember tudattalanul igyekszik az ilyen szituációkat elkerülni, és egyúttal lelki szükségleteit is kielégíteni. Nagyon nem szeretünk unatkozni. Ennek elkerülésére szolgál az "időtöltés". Ez Eric Berne szakszavának magyar fordítása, nem a szó hétköznapi értelmére kell gondolni.

Ha több ember van együtt, akkor rendszerint csoportokba verődnek, és elkezdenek beszélgetni. Gondoljunk például egy rendezvényen az előadás szünetére, vagy a közelben lakó ismerősök akár rendszeresen össze is járhatnak valamelyikük lakásán, hogy beszélgetéssel múlassák az időt. Az utóbbi esetben rendszerint van egy vagy több olyan téma, amely körül a beszélgetés folyik. Férfiak esetén például ilyen lehet az autók témája, nőknél a divat. Ezek általában kötetlen beszélgetések, amely a résztvevőknek rendszerint kölcsönös lélektani előnyökkel jár. Kölcsönösen megerősítést nyernek. Ha ez a kölcsönösség nincs körülbelül egyensúlyban, akkor probléma van, nem akarunk olyan emberrel beszélgetni, aki nem erősíti kellőképpen meggyőződéseinket.

Ha egy rendezvényre gyülekeznek a résztvevők (akik előzőleg nem ismerték egymást), megfigyelhetjük, hogy amint belép a terembe egy új érkező, tudattalanul azonnal felméri a terepet. Körbenéz, és közben azt méri fel villámgyorsan, hogy ki az, akitől egy esetleges beszélgetés esetén megerősítéseket kaphatna. A köznyelvben azt mondjuk: ki a szimpatikus. De valójában a megerősítések állnak e felmérés hátterében. Ha az előadás szünetében beszélgetni szeretne (unalom elkerülése), akkor tudattalanul is a szimpatikusnak felmért emberekkel kezdeményez beszélgetést.

Három barátnő egyikük lakásán rendszeresen összejár beszélgetni. A téma rendszerint akörül forog, hogy minden férfi hülye. Mindig újabb és újabb eseteket találnak, amely ezt a meggyőződésüket igazolja. Azokat jól kibeszélik, és erősítik egymásban a meggyőződést. Egyszer új lakó költözik a közelbe. Szimpatikusnak találják, és egy idő után elhatározzák, hogy őt is meghívják beszélgetni. Így is történik, és a jelenlétében ismét elkezdik variálni szokásos témájukat. Ekkor az új beszélgetőtárs azt mondja, hogy az ő férje egy normális ember, és nem ért egyet velük. Mi lesz ennek véleménykülönbségnek a következménye? Hát az, hogy előbb-utóbb kiutálják maguk közül (nem hívják meg). Ez mindig így van, akitől kellő megerősítést nem kapunk, az nemkívánatos személlyé válik.

Az időtöltés során tudattalanul mintegy teszteljük embertársainkat, kik azok, akik alkalmasak arra, hogy velük intenzívebb pszichológiai nyereséget cseréljünk játszmák vagy intimitás formájában.

Intimitás

Ezt sem a hétköznapi értelemben kell érteni,  ez is Eric Berne szakszava.

Az intimitásban nincsenek rejtett üzenetek, a pszichológiai és társadalmi szintek megfelelnek egymásnak. Nincs leértékelések cseréje, mert nem minősítünk közvetlenül vagy közvetetten, nem arról beszélünk, hogy "maga hülye!", hanem igényeinkről, érzéseinkről szólunk.

A leértékelés azt jelentené, hogy a személy és viselkedése közé egyenlőségjelet teszünk.

A játszma végén megtapasztalt érzések általában nem oldják fel a szituációt, míg az intimitásban alkalmasak a helyzet lezárására. A játszmákat újrajátsszuk, mert nincs lezárás. A játszmákban a felek a felelősséget egymásra hárítják, az intimitásban a felek elfogadják saját felelősségüket. Az intimitásban a legintenzívebb pszichológiai nyereség csere zajlik. Lehet pozitív vagy negatív is.

A játszmákról részletesen a következő részben szólok.

Intimitás esetén mindenféle meggondolás nélküli, hiteles, valódi érzéseinket és kívánságainkat fejezzük ki.

Ebbe az is beletartozik, ha valakivel dühösen kiabálunk egymással, valódi érzéseinket, kívánságainkat kifejezve.

De főleg beletartozik az emberek szexuális, vagy személy szerinti intimitása is, amikor a résztvevők lelkileg kitárulkoznak, őszintén, nyíltan megosztják igényeiket és érzéseiket egymással. Amikor csak úgy együtt vannak, nem kell csinálni semmit, csak élvezik egymás társaságát. Eközben többnyire nagyon jól érzik magunkat.

Eric Berne szerint: "Az intimitás kíváncsi Gyermeki-Gyermeki kapcsolat, amelyben nincsen játszma és nincsen kölcsönös kizsákmányolás. A résztvevők Felnőtt én-állapotai kezdeményezik úgy, hogy nagyon jól értik szerződéseiket és egymásnak való elkötelezettségüket." Azaz ilyenkor Felnőtt énünk kontrollálja, védelmezi azt, hogy visszamehessünk Gyermeki-be, és kielégítetlen lelki igényeinket és szükségleteinket kielégíthessük.

Ha valaki zárkózott természetű, nem mer vagy nem akar beszélni magáról, érzéseiről, igényeiről, akkor az intimitást, a "normális, természetes", legintenzívebb, legmagasabb fokú lelki szükséglet kielégítést teszi saját maga számára lehetetlenné.

Játszmák

Eric Berne írt róla Emberi játszmák című könyvében. Talán bővebb ismertetést is megérne, annyira átszövi mindennapjainkat, annyi felesleges időnket elvesz az értelmesebb cselekedetek elől, és mégis újra és újra csináljuk. Ennek oka az általa bezsebelhető rejtett nyereség. 

Kapcsolatban lévő emberek között történik, akár feleség és férj között, gyerek és szülő között, testvérek között, szomszédok között, beosztott és főnök között, stb...

Tudattalanul csináljuk. Ha jelen van a tudatosság, az már nem játszma.

Elég következetes lépések és szabályok vannak a játszmában, és mindig előre látható kimenetel felé halad.

A résztvevők Gyermeki énjei közötti üzenetváltás történik, esetleg néha a Szülő én is részt vesz benne. A Felnőtt (racionális) én nem. Ha az is részt vesz, akkor az már nem játszma.

Amikor elkezdenek egy játszmát a résztvevők, akkor ésszerű, nyereséges dolognak látszik.

Utána egy fordulat következik be, és érzik, hogy rossz irányt vett az egész, és általában már ekkor érzik, hogy ez a rossz irány hasonló ahhoz, amit korábbi játszmájukban már átéltek, ez az érzés már ismerősnek tűnik.

A játszma mindig ugyanúgy végződik, mindketten vesztesen kerülnek ki, győztes nincs, mindkettőjükben csak rossz érzések maradnak utána.

Tudatosan (racionálisan) csodálkoznak, hogy hogyan kerültek ismét ilyen helyzetbe?

Tudattalanul pedig mindig azt éljük meg, hogy hát persze, hogy igazam volt, hát persze, hogy úgy van, ahogyan gondoltam. A játszma nyeresége (amiért csináljuk) ugyanis az, hogy megerősítést nyerjenek a korai gyermekkorban (az első 3-6 életévünkben) keletkezett meggyőződéseink (sorskönyvi döntéseink), illetve ismét átélhessünk korai gyermekkorunkban átélt érzéseket. A korai éveinkben akkori tapasztalataink alapján a túlélés céljából levonunk bizonyos következtetéseket (ezek a meggyőződések), és a játszma által azt akarjuk igazolva látni, hogy annak idején jól döntöttünk. Meggyőződéseink helyességét nem objektív megmérettetés által próbáljuk igazolni, hanem tudattalanul olyan partnert keresünk, aki igazolja azokat (jól gondoltad, jól döntöttél, ezt akarjuk hallani, átélni). Akár nagyon rossz érzések árán is. Ezek a korai meggyőződések igen kevés tapasztalat alapján születnek, és ezért nem feltétlenül igazak, mégis újra és újra igazolni szeretnénk ezek helyességét. A nyereség azért "rejtett", mert látszólag csak rossz érzések vannak, és nem nyilvánvaló, hogy ennek ellenére miért csináljuk, mi a hasznunk belőle.

A játszma fontos ismérve az ismétlődés. Újra és újra igazolva szeretnénk látni meggyőződéseink helyességét, és ezért tudattalanul újra és újra belemegyünk játszmába, vagy kezdeményezünk játszmát.

A játszma legtöbbször két ember között zajlik, de vannak többszemélyes játszmák is.


Minden játszma alapvetően tisztességtelen. A játékosok helyettesítő érzelmeket tapasztalnak meg, közöttük úgynevezett "rejtett tranzakció" (rejtett üzenetváltás) történik. A játszmák mindig tartalmazzák a meglepetés, a zavar momentumát.

A helyettesítő érzelmet a következőképpen képzelhetünk el: Gyermekkorunkban az egyes élethelyzetekre különböző érzelmekkel reagáltunk. Ismétlődő helyzetek esetén próbálgathattuk érzelmi megnyilvánulásainkat, és megállapodhattunk annál, amelyet környezetünk megerősített bennünk (például felfigyeltek ránk általa). Ha gyermekkorunkban agresszív viselkedésünket erősítették meg bennünk, mert akkor figyeltek oda ránk szüleink, akkor felnőttként, ha például szomorúságot kezdünk érezni, akkor gyorsan agresszióval helyettesítjük érzelmünket.

A rejtett tranzakció klasszikus példája a bélyeggyűjtemény megtekintése.

Fiú: Gyere el hozzám, megmutatom a bélyeggyűjteményemet.


Ez a fiú felnőtt énjéből a lány felnőtt énjébe küldött üzenet. De a felszín alatt a gyermeki énje küldi a lány gyermeki énjének a következőt: Tetszel nekem, gyere el hozzám és szeressük egymást. Ez utóbbi a rejtett tranzakció. Kimondásra nem kerül, mégis mindketten tudják, miről van szó. 

Lány: Már régen szeretném megnézni a szép bélyegeket. 

Ez is felnőtt - felnőtt üzenet. De jelen van a gyermeki - gyermeki rejtett üzenet: Te is tetszel nekem, elmegyek hozzád, és szeressük egymást. Ez sem kerül nyíltan kimondásra.

Az alábbi játszmát Eric Berne is leírta fent említett könyvében. A játszma neve '-És miért nem ...? -Hát igen, de ...".

Fehér (kiveti a horgot): Nagy gondok vannak a munkahelyemen.

Fekete (belemegy a csőbe): Na mesélj, mi történt? 

És Fehér mesélni kezd (valamilyen problémáról), majd így szól: 

Fehér: Hát, most mit csináljak?! 
Fekete: Beszélhetnél esetleg erről a főnököddel. 
Fehér: Ez nem jó, mert (valamilyen kifogás) 
Fekete: Esetleg miért nem váltasz munkahelyet? 
Fehér: Hát igen, az talán jó lenne, de… (valamilyen kifogás) 

És ez így megy tovább, újabb ötletek, majd újabb kifogások, míg Fekete kifogy az ötletekből, ezért elhallgat. Fehér is hallgat egy kicsit, majd besöpri a nyereséget: 

Fehér: Mindegy, hagyjuk… Gondoltam, hogy nem fogsz tudni segíteni…

A fentiekből a következő következtetéseket lehet levonni:

Fehérnek nem segítségre volt szüksége, hanem arra, hogy megerősítést nyerjen meggyőződése: „Rajtam nem lehet segíteni.”

Fehér kezdettől fogva tisztában volt azzal (persze tudattalanul), hogy Fekete nem fog tudni segíteni. 
Fekete kezdettől fogva tisztában volt azzal (persze tudattalanul), hogy Fehér egyetlen ötletét sem fogja elfogadni. Ennek ellenére a végén mindketten látszólag nagyon meglepődnek, hogy a dolgok így alakultak. 
A fentiek ellenére a végén Fekete zavarban van, rosszul érzi, esetleg szégyelli magát. Ezek az érzések az ő nyereségei: ezért ment bele a játszmába. Nemcsak az zsebel be nyereséget, aki győz, hanem az is, aki nem győz (rejtett pszichológiai előny). Az is nyereség lehet, ha átélhetjük ismét azt az érzést, amelyben gyermekkorunkban gyakran részünk volt.

Álljon itt röviden egy másik játszma, amelyet Dr. Ranschburg Jenő mesélt el egy élvezetes előadásában:

Adott egy középkorú házaspár. Ennek hölgy tagja dohányzik, és egyik cigarettáról gyújtja meg a másikat, amitől a férjében felmegy a pumpa. A férj pedig időnként előveszi a pálinkásüveget, és felhajt egy kupicával. Ettől az asszony kap agylobot.

A nő éppen ül a fotelben, amikor hazajön a férj. Épp cigarettázik, majd a csikkről meggyújtja a következő cigarettát. Ettől felmegy a férj vérnyomása, odamegy a bárszekrényhez, és felhajt egy kupicával. Erre az asszony jön idegbe. Szó szót követ, veszekednek egy ideig (a cigarettán meg az iváson), majd az asszony dühösen bemegy a hálószobába, és ott lefekszik aludni. A férj a nappaliban marad, összetol két fotelt, és ott alszik. 
A fenti jelenet nap mint nap ismétlődik, és mindig hasonlóan történik. Mi van tulajdonképpen emögött a rendszeres veszekedés (játszmázás) mögött? 
Az igazi ok az, hogy ez a házaspár már nem akarja együtt tölteni az éjszakát. Lehet, hogy az asszony már nem tartja elég vonzónak a férjét, a férje esetleg fél az esetleges ágybeli kudarctól. Ezzel a játszmázással úgy kerülik el az együttlétet, hogy arról egy szót sem ejtenek. Ezzel rengeteg időt elpocsékolnak. Sokkal hatékonyabb lehetne a dolog, ha a tényleges problémát tárgyilagosan, konstruktívan, játszmázás nélkül egymással megbeszélnék, lelki szükségleteik kielégítésére pedig más módot keresnének.

Tehát a játszmázás során pszichológiai szinten rejtett üzenetváltás történik. Társadalmi szinten egyszerű információcserének tűnik, de valójában meghívás játszmázásra. A játszma során üzenetváltás történik a felek között, közben sok esetben (akár többszöri) szerepváltás megy végbe. Közben úgy érzik, mintha valami váratlan dolog történt volna ("Mi történik itt velem?"). A váratlanság érzése annak ellenére fellép, hogy hasonló érzésekben, szerepváltásokban (korábbi játszmázásuk során) többször volt részük, legfeljebb a szereplők voltak mások. Közben intenzíven megtapasztalnak jó és rossz érzéseket. A játszmák esetén mindig megtörténik a leértékelések cseréje. Ez pszichológiai szinten zajlik. Társadalmi szinten a játékosok intenzív negatív és pozitív pszichológiai nyereségek cseréjét tapasztalják. A játszma végén ez általában minden játékos számára negatív, rossz érzéseket okoz. Játszma közben a felek rossz érzéseik ellenére képtelenek kilépni belőle, képtelenek jól reagálni.

Nem azért játszmázunk, hogy jól érezzük magunkat, sőt a legtöbbször a végén nagyon rosszul érezzük magunkat, és mégis tudattalanul újra és újra csináljuk.

A játszma látszólag hasonlít egy konfliktushoz, azonban a fent leírt ismérvek alapján élesen meg lehet különböztetni attól.

Mindannyian játszunk játszmákat. Minden játszma gyermekkori stratégiánk újrajátszása. Ez a stratégia azonban felnőttként már nem megfelelő.

Egyedül játszmázni nem lehet. Kell hozzá egy vagy több társ. Ha tudattalanok vagyunk, könnyen belevisznek mások minket játszmázásba. Tudatossággal ezt észrevehetjük, és kitérhetünk előle.

A játszmáink gyermekkorunkban keletkeznek. Szüleinktől megtanuljuk, hogy mely játszmákat érdemes játszanunk, és azt is megtanuljuk, hogyan játsszuk azokat. Ez a tanulás a mindennapok tapasztalatai közepette történik meg (milyen játszmázásunkat erősítik meg bennünk). Emellett szüleinktől megtanuljuk az adott társadalomra jellemző rituálékat (érintkezési szabályokat), időtöltéseket. A gyermekek gyakran tudatosan kezdenek játszmába. Ha ezt a környezet nem erősíti (visszautasítja), akkor nem rögzül, és később sem törekszik játszmázásra. Ha a környezet ezt erősíti, akkor rögzül a játszmázás, és később már tudattalanul is teszi.

Ha őszintén elgondolkodunk életünkön, rádöbbenhetünk arra, hogy mennyit játszmázunk. Megtalálhatjuk jellemző játszmáinkat, és tudatossággal elindulhatunk egy kevésbé játszmázós élet felé.

Tudatosan kerülni lehet a játszmázást, sőt azt lehet mondani, hogy csak a tudatosság segít. Ha a partner szeretne is játszmázni, legtöbbször ki lehet térni előle, meg kell mondani, hogy én nem akarok most ezzel játszmázni, mondhatjuk, hogy beszéljünk inkább másról, tudatosan elterelhetjük a témát más irányba, vagy átmehetünk egy másik szobába. Ha ki akarunk térni a játszmázás elöl, várható, hogy a játszmázni akaró fél így vagy úgy próbál "fogást találni" rajtunk, azaz mindenképpen játszmázni akar, és nehezen adja fel. Ha velünk nem megy, és van még a közelben valaki (másik családtag), akkor valószínűleg azzal fog próbálkozni. Semmi értelme némi rejtett pszichológiai előny bezsebeléséért órákat eltölteni úgy, hogy semmire sem születik megoldás, és mindkét félnek keserűséget okoz. Helyette inkább arra kell törekedni, hogy a valódi problémákról beszéljünk, azokat oldjuk meg, és lelki szükségleteinket másképpen elégítsük ki.

Nem azért játszmázunk, hogy jól érezzük magunkat, sőt a legtöbbször a végén nagyon rosszul érezzük magunkat, és mégis tudattalanul újra és újra csináljuk.

A játszmázás az intimitást helyettesíti. Ennek kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy ha intimitás közben a legintenzívebb pszichológiai nyereség csere zajlik, és a felek még többnyire jól is érzik magukat közben, akkor miért játszmának az emberek, és miért helyettesítik az intimitást játszmázással? Azért, mert ilyenkor ezek az emberek a megnyílást, az őszinte kitárulkozást akarják megúszni, azért, mert valamiképp félnek tőle. Mindenképpen el akarják kerülni. Inkább játszmáznak. Ennek egyik lehetséges okáról, a zárkózottságról, már írtam az intimitásról szóló részben. A zárkózott ember ilyen vagy olyan okból fél kitárulkozni. Bizonyos családokban a közelséget letiltják a gyermekben. Ezt úgy érik el, hogy ha a gyermek odamegy, és csak úgy oda akar bújni a szülőhöz, csak a közelség öröméért, akkor ezt a szülő nem hagyja, hanem egyből figyelmezteti a gyermeket valamely kötelességére, és elküldi (Kész van már a házi feladat?...). Ha rendszeresen ezt csinálják, már el is érték a "célt". Egy másik lehetséges ok az lehet, hogy egyes családokban bizonyos érzések le vannak tiltva. Maguk az érzések vannak letiltva (nem annak külső megnyilvánulásai), tehát érezni nem szabad bizonyos dolgokat. Ennek is az lehet a következménye, hogy az ilyen családban felnövő gyermek az intimitás helyett inkább a játszmázást fogja választani. Jó példa erre Szabó Magda Álarcosbál című regénye. A fényképész családjában egy tragédia kapcsán (a fényképész felesége a világháború közepette leánya születésekor meghalt) még hosszú évek múltán sem volt szabad örülni.

Gyermeknevelés nemek szerint

Ha egy szülőnek különböző nemű gyermekei vannak, akkor meg van róla győződve, hogy egyformán neveli őket. A valóságban nincs így, de mivel tudattalanul történik, észre sem veszi a különbséget. A nevelés különbözőségében a társadalmi elvárás, vagy hagyomány tükröződik. Ha a gyermek elesik, a lány sírhat nyugodtan, egy fiúnak ezt nem szabad. Az nem férfias. "Egy férfi nem sír!", "Milyen katona leszel?", szokták mondani. A lányt arra neveljük, hogy nyugodtan kimutathatja érzelmeit, a fiút arra, hogy fojtsa vissza, ne mutassa kifelé. Ez a nevelés a fiú felnőtt korában a fiúnak magának (és annak a lánynak is, aki a párja lesz) számos probléma forrása lehet.

A függőségekről

A fogyasztói társadalom alapvető érdeke a függővé tétel, így társadalmunkban valójában kevesen vannak, akik egyáltalán nem mutatják a függőség jeleit. A függőséget úgy igyekeznek elérni, hogy elégedetlenséget, hiányérzetet keltenek az emberben, azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy valamit el kell érnie, például hogyan kellene kinéznie, mit kellene birtokolnia, milyen pozíciót kellene betöltenie, mit kellene ennie, stb... A kialakított hiányérzetet pedig fogyasztással kell megszüntetnie. Testi és/vagy lelki függőséget okoznak, melynek eredményeként nem a személy irányít, hanem a szenvedély uralkodik.

A gyermekkorban elszenvedett sérülések, és az életben elszenvedett túl sok szenvedés is hajlamosíthat függőségre. A hajlamot genetikai okok is fokozhatják.

A legtöbb függőségfajta esetében az ember rövid távú örömet keres, de ezt olyan módon teszi, hogy hosszú távon kárt okoz vele magának.

Vannak a függő ember és környezete számára egyaránt kevésbé veszélyes, és igen veszélyes függőségek is. A társfüggőség a társfüggő emberek környezete számára általában nem jelent elviselhetetlen gondot, sőt az is előfordulhat, hogy a pár megelégedetten éli le egymással a teljes közös életét. Társfüggőség esetén a probléma leggyakrabban akkor jelentkezik, ha az egyik fél elmegy (pl. meghal).

Ha az ember lelki szükséglete "természetes" úton nem tud kielégülni, akkor más módon, akár pótszerekkel, de mindenképpen kielégül.

A "természetes" úton az előző fejezetekben említett utakat értem. A legegyszerűbbtől (a másik jelenlétének nyugtázása) a legnagyobb kielégülést nyújtó intimitásig. Ezek valódi lelki élményt jelentenek, a pótcselekvések nem, nevükben is benne van, hogy ezek csak "pót"-ok.

Aki megelégedett, sikerekben gazdag, lelkileg tartalmas, kielégítő életet él, annak nem lesz szüksége pótszerekre. A megfelelő lelki élet, a küzdelem által elért sikerek, az intim emberi kapcsolatok, a kölcsönös lelki kitárulkozás, a pillanatok, örömök, bánatok valódi megélése, átélése olyan nagymértékű lelki kielégülést képesek nyújtani, amellyel a pótszerek sem versenyezhetnek.

A függőségekhez a "természetes" lelki élet hiánya, vagy nem kielégítő volta vezet. Egyik melegágya a zárkózottság. Aki zárkózott, az nem mer vagy nem akar megnyílni mások előtt, nem beszél érzéseiről, gondolatairól. Hallgatva pedig nem lehet lelki életet élni.

Ha valaki nem tevékeny, bevállalós életet él, az is probléma, mert kimaradnak életéből az ebből eredő sikerélmények.


Jöhet az alkohol, ahol az illető a "világ urának" képzelheti magát, nem kell a problémákra gondolni, a fantáziában pedig minden megtörténhet, az alacsony önértékelésű egyén problémáját is megoldja. Másnapig. Akkor jön a kijózanodás, és a problémák csak sokasodtak, és semmi meg nem oldódott. A gyermeknevelés nemek szerinti eltérése miatt a férfiak zárkózottabbak a nőknél. Valószínűleg ez is jelentős oka annak, hogy a férfiak körében az alkoholizmus négyszer gyakoribb, mint a nők esetében.

Jöhet a televíziós sorozat nézése, amikor a szereplő helyébe képzelve magát, vele azonosulva átélhet különböző érzelmeket. Meg kell érte küzdeni? Á, dehogy! Csak le kell ülni a televízió elé. Nincs többé magány és ingerszegény környezet. Hogy a valóságon ez sem változtat semmit? Persze, hogy nem.

Jöhet az evés, mértéktelenül. Itt a finom ennivaló, milyen könnyű vele jó érzésekre szert tenni! Befektetett munka nélkül. Hogy a mértéktelen evés következménye jelentős elhízás lett? Mit számít az? Különben sem kell állandóan meztelen testünket a tükörben nézegetni, gondolják egyesek. Pedig kellene, mert az elhízás egyre nagyobb problémát jelent.

A függőség - a genetikai okok mellett - a gyermekkorban gyökerezik. Bizonyos gyermekkori környezet, gyermekkori döntések, gyermekkorban elszenvedett traumák erre hajlamossá tehetnek. A függőségre hajlamos egyén másképp gondolkodik, mint a függőségre nem hajlamos, ezért nem értik a függőségre nem hajlamosak a függőket. Mások a lelki lehetőségeik, és nincsenek meg azok a belső (lelki) lehetőségei, mint annak, aki nem függő. A függőség leküzdésével persze változhat a helyzet. Teljes gyógyulás valószínűleg soha nem történik, de igen jelentős változás elérhető.

A sorskönyv érvényesülése a mindennapokban

Erről egy személyes példát írok. Gyermekkori döntéseim következményeként semmi késztetésem nincs a vezető beosztásra való törekvésre. Ugyanakkor vannak más emberek, akik látszólag ugyanúgy élik életüket, mint én, mégis vezető beosztáshoz jutnak. Hogy van ez? Ők a szerencsések, akiknek sikerült? Az igazság az, hogy nem egyformán éljük életünket. Én, ha tudattalanul (sorskönyvem szerint) élek, akkor semmit sem teszek a vezetővé válásért. A másik ember, aki vezetővé válik, pedig tudattalanul is számos apró lépést tesz meg a cél érdekében. Például velem ellentétben neki fontosak az olyan személyes találkozók, ahol megfelelő ismeretségeket köthet, összeköttetésekre tehet szert. Addig amíg én lemondok az ilyen találkozásról, ha kissé rosszul érzem magam, ő elmegy még akkor is, mert fontosnak tartja. Ő előbb-utóbb eléri célját, vezető lesz. Nekem ez nem is célom, esetleg csak csodálkozom azon, hogy egyesek vezetőnek termettek, milyen szerencséjük van.

Az ember általában nem veszi észre azt, hogy a másik ember tudattalanul is mennyivel többet tesz valamilyen célért. Ha én vezető szeretnék lenni, akkor csak az vezetne célra, ha felismerném, hogy én tudattalanul nem teszek érte semmit, majd tudatosan figyelném magam, és felülbírálva a sorskönyvi viselkedésemet, megtenném mindazokat a lépéseket, amit a cél érdekében meg kellene tennem. Akkor is, ha egyébként egyetlen porcikám se kívánná az adott dolgot. Például a fent említett példánál maradva, ha rosszul is érzem magam, erőt vennék magamon, és mégis elmennék a találkozóra. Ebből a példából is érezhetjük azt, hogy mennyivel egyszerűbb annak, akinek sorskönyvi döntései miatt mindez automatikusan történik, mint nekem, akinek meg kell erőszakolnom magam a cél érdekében. A rossz sorskönyvi döntés tudatossággal felülbírálható.

Ide tartozik a mások elítélésének témaköre. Fiatalon egy nagy gyárban dolgoztam. Volt ott egy szimpatikus kolléganő, aki egyszer ittasan jött dolgozni. Korábban ilyet sohasem tapasztaltam nála. Mondta, hogy valami problémája van. Utána elítélően nyilatkoztam róla a többieknek. Hogy tehetett ilyet? Én? Én ilyet sohase tennék... Aztán később elgondolkodtam, és nagyon elszégyelltem magam. Honnan tudom, hogy az ő helyében én nem ugyanazt tettem volna? Az én helyzetemből (nekem nincs problémám) könnyű ítélkezni. A saját helyzetünkből, kívülről könnyű elítélni másokat. Ezt akkor egy életre megtanultam.

Ismert, hogy Csernus doktor úr honnan, milyen mélységből jött, és érte el azt, amit elért. Amikor önmagát vállalva beszélt erről a televízióban, nem értettem, hogy miért vele foglalkozik a sajtó ennek kapcsán, miért nem velem, vagy más emberrel, aki olyan helyzetbe sose került volna. Nem figyelemre méltóbb az az ember, aki oda se kerül, mint az, aki végül felemelkedik onnan? Kívülről, saját pozíciómból bíráltam. Most már másképp gondolom.

Miért írok erről? Mert általánosan jellemző az emberekre. Ha egy alkoholistáról van szó, mindjárt azt mondják: "Miért nem állja meg?" Az eszükbe se jut, hogy esetleg nem is akarja megállni. "Hogy nincs ennyi akaratereje?" "Én soha nem csinálnám ezt" - mondják. Saját maguk pozíciójából, saját maguk gyermekkori döntéseivel, saját sorskönyvükből kiindulva ítélkeznek. "Én? Soha..." Ők a saját helyzetükben nem isznak, sőt nincs semmi hajlamuk rá. Az eszükbe sem jut, hogy ha az a másik ember az ő helyzetükben lenne, akkor ő sem inna. Sőt, ha a bíráló az alkoholista helyében lenne (az ő döntéseivel, életpozíciójával, sorskönyvével, gyermekkori sérüléseivel, megszenvedett életével, genetikai adottságaival), akkor alapos az esély arra, hogy ő is függővé vált volna.

Ma már tudom, hogy Csernus Imre teljesítménye rendkívül nagy. Tisztelem érte. Onnan, olyan belső lehetőségekből felemelkedni, tudatossággal, kitartóan végigjárva azt az utat, amit Ő annak idején végigjárt, rendkívüli teljesítmény. Nem véletlen, hogy ez csak keveseknek sikerült.

Saját pozíciónkból másokat bírálni a legkönnyebb. Nem vagyunk egyformák. Nem mindenki a mi pozíciónkban van, nem mindenkinek ugyanazok a belső (lelki) lehetőségei, mint nekünk. Mindenki csak a saját belső lehetőségeinek keretei között cselekedhet, nem a mi elvárásunk szerint.

Gabka

Fencsik Tamás - Havas Henrik: Apám szép volt - egy heroinista vallomása című könyvből ismertem meg Gabkát. Felkavaró, megindító könyv. Önmagát őszintén vállalva, önmagával őszintén szembenézve, a dolgokat nem szépítgetve mesél Gabka saját életéről. Beszél családjáról, a heroinhoz vezető útról, amely majdnem a halálával végződött, és a felépülés útjáról. Teljes lelkét őszintén elénk tárja, legrejtettebb érzéseit, gondolatait. Ettől olyan őszinte, hiteles, felkavaró a könyv. Fényképével együtt vállalja önmagát (egyébként szép nő) azért, hogy segíthessen másoknak. Tisztelet érte. Ha elolvassuk e nagyszerű könyvet, belülről láthatjuk, hogyan gondolkodnak függő embertársaink.

Rendkívül felkavaró és felemelő könyv arról, hogy hogyan lehet a pokolba jutni, hogyan működik közre a környezet, milyen küzdelem árán vezet el az út önmagunk vállalásáig. Napokig a közvetlen hatása alatt álltam, és sohasem fogom elfeledni. Köszönöm, Gabka!


Gabka rendkívül szerény. Azt mondja, hogy csak az üzenet a fontos, a többi nem számít. Az ő személye sem.

Legfontosabb üzenete: "Van remény és nem kell belehalni a szerhasználatba. Ha valakiben van valamennyi hajlandóság, akkor fel lehet állni." Egyik célja segíteni más függőknek.

A segítés módjáról a következőt gondolja: "Azzal tudsz segíteni, hogy mellette állsz és megmutatod neki, hogy segítesz, ha kell. Ebből erőt merít, ha változtatni szeretne. Bemutathatod, hogy milyen lehetőségei vannak. Például bemutatod a Leo Amici Alapítványt, ahova el lehet menni terápiára. Elkíséred. Így tudsz segíteni. Semmiképpen nem azzal, hogy pénzt adsz, és megoldasz helyette mindent." (az idézet forrása: http://divat.hu/cikk/A_fugges_nem_divat_/3675)

Gabka mondja: "Hogy bírod ki? – kérdezik sokan. Kibírni? Itt semmit nem kell kibírni. Erről szól a józanság. Én úgy vagyok boldog, hogy nem használok semmit. És attól vagyok erős vagy magabiztos, hogy én például ott vagyok egy szórakozóhelyen és nem használok semmilyen szert, miközben látom, hogy mindenkinek kell valami, hogy mondjuk táncolni merjen. Én ezért nagyon hálás vagyok, és örülök." (az idézet forrása: http://divat.hu/cikk/A_fugges_nem_divat_/3675)

Gabka mondatai a gyógyulás mondatai. Szerek nélkül tud boldog lenni, már át tudja élni az öröm és bánat érzését, erős, büszke és magabiztos tud lenni tetteivel elért sikerei által. Gabka lelki szükségletei "természetes" úton (tettekkel elért sikerek, emberi kapcsolatok, érzések átélése, megnyílás által élt lelki élet) elégülnek ki, ezért nincs is szüksége pótszerekre.

Gabkának számomra más üzenete is van: önmagunk őszinte vállalása, és a hitelesség. Vajon hányan vannak ebben az országban, akik ilyen őszintén vállalnák önmagukat önmaguk és mások előtt? A kérdésre inkább nem válaszolok (nem is tudnék).

Felépülése során Gabka egyetemet végzett, és amikor e sorokat írom, Svájcban él társával, és első babájukat várják.

Gabka kapcsán eszembe jutott Stohl András, aki a bírósági tárgyalások időszakában drogprevenciós előadásokat tartott fiataloknak. Úgy gondoltam, hogy csak az enyhébb ítéletért csinálja, számára nem az ügy fontos igazán. Szabadulása után ez irányú lelkesedése jelentősen megcsappant. Időhiányra hivatkozik. Azt hiszem, hogy az emberek szakítanak időt arra, ami igazán fontos nekik. Így lehet hiteltelenné válni.

Nem vagyunk egyformák

Élnek olyan emberek is köztünk, akik saját magukat tekintve vagy akár párkapcsolatuk szempontjából is igen hátrányos sorskönyvet írtak. Önértékelési problémákkal küzdenek, és alacsony önértékelésük miatt meg vannak róla győződve, hogy ők csak arra jók, hogy kihasználják őket. Egész életükben ennek igazolását keresik, és ebből kovácsolnak rejtett pszichológiai előnyt. Lehetőleg nem tesznek semmit, főleg semmi kockázatosat. Mire rászánják magukat valamire, például egy álláskeresésre, hetek telnek el. Nem élnek lelki értelemben tevékeny életet, nem teszik oda magukat lelkileg kellőképpen a jobb eredmény elérése érdekében. Meg vannak győződve róla, hogy nem túl jól alakult sorsukért a külvilág a felelős. Nem ismerik fel, hogy saját rossz gyermekkori döntéseik miatt alakulnak rosszul a dolgok, hogy saját maguk teszik tönkre életüket. Ezt önmagától általában senki sem ismeri fel, tudattalanságunk, hárítási hajlamunk, önigazolás keresésünk, ideologizálásunk ezt akadályozza. Elraktároznak magukban minden rosszat, amely meggyőződésüket igazolja, hogy utána, akár évtizedek múlva is játszmázni lehessen: bezzeg ekkor is azt mondtad..... ekkor is ezt csináltad... A jó dolgokat félresöprik, nem élik meg igazán, nem tulajdonítanak olyan fontosságot nekik, mint a rossz dolgoknak, amelyek meggyőződésüket igazolják. Nem tudnak felejteni, és ezáltal megbocsátani sem. Zárkózottak, nem beszélnek magukról, érzéseikről. Nem teszik bele magukat teljesen párkapcsolatukba sem, mert ezzel kiszolgáltatottak lennének, őszinteségüket kihasználhatják (legalábbis ezzel indokolják, ideologizálják). Panaszkodnak rossz életük miatt, mégsem tesznek ellene semmit. Lelki életük általában nem kielégítő. Egyenes az út a depresszióhoz, függőségekhez, az alkoholhoz. A változásra sokszor már nincs belső lehetőségük. Ahhoz túl sok mindent fel kellene adniuk abból, ahogyan eddig éltek. Irigyek, rosszindulatúak lesznek. Így élnek halálukig.

Léteznek ilyen embertársaink. Ne higgye az Olvasó, hogy ez csak egy elméleti, szélsőséges példa. Mindenki találhat ismerősei, rokonai között hasonlót. Rossz gyermekkori döntéseik végigkísérik, elrontják életüket.

Tudatosság

Ahhoz, hogy rossz sorskönyvi döntéseinken változtatni tudjunk, két dolog szükséges: valahonnan meg kell tudnunk ezeket, és valahogy változtatni kell rajtuk. A változtatás nagyon fontos eszköze a tudatosság. Ez azt jelenti, hogy nem "csak úgy", automatikusan éljük életünket. Tudjuk azt, hogy milyen tulajdonságainkon szeretnénk változtatni, mi az, amilyen tekintetben másképp szeretnénk élni. Ennek elérését kitűzzük célként, és megkeressük a cél elérésének útját is, meghatározzuk, hogy a cél elérése érdekében konkrétan mit és hogyan változtatunk. Olyan célként tűzzük ki a célt, amely igen fontos az életünkben, és amelynek eléréséért "mindent" megteszünk, mert sok múlhat megvalósításának sikerén, esetleg egész jövőbeli életünk életminősége.

Utána éberen figyeljük magunkat, és amikor nem kívánatos módon akarunk automatikusan viselkedni vagy reagálni, akkor azt tudatosan felülbíráljuk. Egy idő után tapasztalhatjuk azt, hogy az újfajta viselkedésünk kezd automatikussá válni. A céltudatosabb viselkedés által elért sikerek egy idő után magabiztosabbá is tesznek.

Nagy visszhangot váltott ki, amikor Csernus doktort egyik napról a másikra elhagyta a felesége. Erről könyvében is írt, a televízióban is nyilatkozott. Sokan támadták, hiteltelennek tekintették emiatt. Egyik ismerősöm is mondta: "Nekem ne szövegeljen az párkapcsolatról, aki saját életében se tudja azt megvalósítani!! Hiteltelen az ilyen ember." Arcán kárörvendés tükröződött. Halkan megjegyeztem, hogy egyszer Popper Péter is bevallotta, hogy saját életében ő sem tudta megvalósítani, amiről előadásaiban beszél. "Az más! Ő sokkal szimpatikusabb!" - jött a válasz. Hát így mérünk kettős mércével. Attól már kevésbé szimpatikussá válik valaki, ha nem azt halljuk tőle, amit szeretnénk, hanem az igazságot. Úgy viselkedünk, mint a strucc...

A bíráló emberek jelentős része valószínűleg semmit sem akart tenni magáért, eleve nem akart hinni abban, amiről Csernus doktor előadásaiban beszél. Csak ideológiát kerestek hozzá. Most megvan! Csillant fel a lelki szemük. Ez az! Ezt kerestem! És máris nem kell hinniük benne, nem kell tenniük semmit. Az életük egy cseppet se lesz jobb, de meg is érdemlik.

Csernus Imre több előadásában is elmondta előzőleg, hogy ő éberen, tudatosan figyel minden apró jelet párkapcsolatában, hogy időben észre tudja venni, ha az nem jól működik. Nem sikerült észrevennie. De ettől ő hiteltelen lenne? Befolyásolja ez annak az útnak az igazságát, amelyet be lehet(ne) járnunk fejlődésünk, boldogabb életünk érdekében? Tőle, az ő életétől függ az, hogy ha teszünk saját magunkért, akkor jobb életünk lehet? Dehogy! A vele történtektől függetlenül mindaz igaz, amiről beszél, könyveiben ír. Aki hasznosítja, belefekteti a munkát, és végigjárja az utat, csak nyerhet vele, megváltozhat az élete, másképp láthatja a világot, saját magát. A történtek számomra azt igazolják, hogy Csernus doktor is egy ember, és az ember annyira tudattalan lény, hogy szinte képtelen folyamatosan tudatosan figyelni mindenre. Önkéntelenül is időnként lankad a figyelem. Nem is kell gépként élnünk, de helyes a tudatosságra való törekvés.

Csernus doktor munkamódszerét is támadják már sok éve, hiába mondja el, hogy miért úgy csinálja. "Hogy beszél a pácienssel!", "Milyen ember az ilyen!", "Nekem az ilyen ne szövegeljen!" Ezeket szokták mondani. Pedig nagyon egyszerű a dolog. Az ember, amikor először észleli, hogy baj van, mint a strucc, nem vesz tudomást a problémáról. Mintha nem is lenne. A probléma fokozódik. Ekkor már tudomást kell venni róla, de hárítja: nincs is olyan nagy baj, majd megoldódik valahogy. Még ekkor sem tesz semmit. Az emberek jelentős része nem hajlandó tenni önmagáért semmit, inkább hárítanak. Mindenki, már a társadalmi rendszer is felelős a problémákért, csak ő nem. A probléma továbbra sem oldódik meg magától, hanem fokozódik, egyre csak fokozódik. Ekkor már érzi, hogy valamit tenni kellene, mert már nagy a baj. Ekkor megy el Csernus doktorhoz (vagy más szakemberhez). Ha úgy érzi, már ennél nincs lejjebb, ez a gödör alja, innen már csak felfelé vezet út, akkor az emberek egy (nem túl nagy) része már hajlandó valamit tenni a kikapaszkodás érdekében. Előtte nem. Ilyenkor Doktor Úr keményen szembesíti a valósággal, még nagyobb krízist előidézve, hátha akkor már hajlandó a páciens megkezdeni a gödörből való kimászást. A változásokat legtöbbször nagy krízisek előzik meg. Aki jól érzi magát a bőrében, úgy érzi, minden rendben van körülötte, annak hiába mondja bárki, hogy kezdje meg a változtatást, mert rövidesen bajba kerül. Az semmit sem fog tenni, csak hárítani fog, önigazolást keresni.

Milyen vagyok valójában

Csernus doktor szokott erről beszélni előadásában. Kulcsfontosságú dolog. A változtatás alapja. Nézzünk szembe őszintén magunkkal, azaz nézzük meg, milyenek vagyunk valójában. De hogyan? Először én sem értettem. Elkezdtem gondolkodni. "Ekkor meg ekkor ilyen voltam, ezt tettem... De az csak amiatt volt, mert... " És egyszer csak ráéreztem az ízére: "Legalább magadnak ne hazudj. Igenis akkor mérhetetlenül önző voltál. A magad felelősségével foglalkozz, ne más viselkedésével, mert az az ő felelőssége. " - mondtam magamnak. Végiggondoltam életem főbb állomásait, cselekedeteit, fordulópontjait. Megállapítottam, mikor voltam gyáva (mert például nem mertem elé állni, hogy megmondjam neki, hogy vége a kapcsolatnak), végtelenül önző (mert az az eset csak az önzésről, és cseppet sem a szeretetről szólt), hányszor okoztam fájdalmat másoknak, stb... Csak magammal, a magam felelősségével foglalkoztam, a külső körülményekkel, a másik fél felelősségével nem, az legyen az ő gondja. Végiggondoltam mindent őszintén, végigéltem, azt a belső folyamatot, ami ezzel jár, nem akartam kívül maradni a rajta, teljesen meg akartam élni. Már bármikor bármiről tudok őszintén beszélni. Ha a párommal szóba került valami viselt dolgom, és ő enyhén kifogásolt valamely régi dolgot, én azonnal kijavítottam: ne szépítgessük, ez csak az önzésről szólt, semmi másról. Semmi hárítás, semmi önigazolás, semmi struccpolitika!

Csernus doktor mindig elmondja előadásában, hogy a szembenézés igen fájdalmas dolog. Én nem így éltem meg, hanem a fájdalom mellett elsősorban lelki felszabadulásként, és nagy lehetőségként. Úgy éreztem, hogy roppant hatékony eszközt kaptam a kezembe két dolog tekintetében. Egyrészt azért, hogy bizonyos dolgokat ne kövessek el soha többé. Ez jelentette a lelki felszabadulást. Biztosan tudom, hogy olyan már soha többé nem leszek (például olyan gyáva), úgy már soha többé nem fogok viselkedni (olyan önzőn, stb...). Másrészt annak tekintetében kaptam kezembe hatékony eszközt, hogy minél inkább olyanná tudjak válni, amilyen szeretnék lenni. Sokkal tudatosabb lettem, úgy érzem, sokkal jobban állok a lábamon, a lelki megmérettetéseket, a döntések felelősségét sokkal könnyebben bevállalom. Ha erre fiatalabb koromba jöttem volna rá, jobb életem lehetett volna.

Ismerek olyan embert, aki azt mondja, hogy ő már szembenézett önmagával, mégis csak a kifogásokat, és az önigazolást keresi. Lehet, hogy elgondolkodott a múltján, de nem ment végbe nála az a lelki folyamat, amely a valódi, őszinte szembenézés velejárója, feltétele.

Nézzük meg magunkat belül, de nézzük meg kívül is! Akár meztelenül is nézzünk bele a tükörbe. De ne a született adottságainkat nézzük, mert azok olyanok, amilyenek. Azt nézzük, hogy mi magunk tehetünk-e többet azért, hogy jobban nézzünk ki. Ha belefektetjük a munkát, akkor külsőleg is lehetünk vonzóbbak, igényesebbek? Ha erre igen a válasz, akkor ne legyünk lusták megtenni. Ne mondjuk azt, hogy jól van az így is. Ha még nem hanyagoltuk el nagyon magunkat, akkor viszonylag nem túl nagy munkával is látványos eredményt érhetünk el, például leadhatunk néhány kilónyi súlyfelesleget. De túlzásokba ne essünk, mert a csontsovány embereket legtöbbször nem kedvelik az ellenkező neműek. Ne fantomokat kergessünk, 50 évesen ne 20 évesnek akarjunk látszani, hanem azt tegyük meg, amit az adott körülmények között megtehetünk a normális, ápolt, vonzó külsőnk érdekében. Törekedjünk erre.

Mindenkinek hasznos, ha kőkeményen szembenéz önmagával? Minden életkorban? Erre határozottan nem a válaszom. Ha valaki már idős korú, semmi értelme nincs. Csak felkavarná, elveszítené lelki nyugalmát. Ő már nem végigküzdeni szeretné hátralévő éveit, mert valószínűleg nincs miért. Már alig jár valahová, már nem valószínű, hogy új párkapcsolatot szeretne, gyermekei is kirepültek a családi fészekből. Hadd élvezze nyugodtan hátralévő éveit.

A sorskönyv felülbírálata

Erről már az előző fejezetekben is írtam. Nem egyforma sorskönyvi döntéseink vannak. Sorskönyvünk bizonyos elemei kemény munkával, tudatossággal felülbírálható. Ehhez szükséges az, hogy tudjam, milyen vagyok valójában? Milyen nem akarok lenni, hogyan akarok viselkedni? A felülbírálathoz az önkontroll és a tudatosság a fő eszköz. Ha például rájöttem, hogy életem során rendszeresen gyáva voltam, nem mertem vállalni a lelki megmérettetést, akkor tudatosan figyelek erre, és ha érzem, hogy legszívesebben ismét megfutamodnék, akkor azért is bevállalom. A gyakorlatban ezt csak elkezdeni nehéz, de amikor már ötödik alkalommal csinálom, már könnyebben megy, mert addig már négyszer sikeresen megcsináltam, és ez ad némi önbizalmat.

Mitől lehet valakire felnézni?

Az érdemeket az életben nem, vagy csak nagyon ritkán osztják ingyen. Mindannyian azt szeretnénk, ha mások felnéznének ránk, tisztelnének. Egy párkapcsolatban alapvető fontosságú, hogy a partnerek kölcsönösen felnézzenek egymásra, de az élet más területén is fontos, hogy ezt érezzük. Ez növelhetné önbizalmunkat is. Fontos, hogy büszkék legyünk önmagunkra. Hogyan lehet ezt elérni?

Aki nem csinál semmit, azt nem lehet tisztelni. Az büszke se lehet önmagára. Mire is lenne büszke? A semmire? A tisztelet nem az ember létezéséből ered. A tisztelet a teljesítmény következménye.

Tevékeny, bevállalós élet szükséges hozzá. Aki mindig a biztonságra törekedve csak olyan dolgokat vállal be, amelyek majdnem biztosan sikerülnek, az csak kevés sikerélményhez juthat, így kellően büszke sem lehet magára, és önértékelése sem lehet egészséges. Ha kockázatosabb dolgot vállalunk be, amelynél csak 20 százalék az esélye annak, hogy sikerül, és minden megteszünk a sikerért, amely emberileg lehetséges, és sikerül, akkor már büszkék lehetünk magunkra, mert befektetett munkánk eredményeként nagy sikert könyvelhettünk el. Minél több ilyen dolgot vállalunk be, annál magabiztosabbak leszünk, hiszen hasonló dolog már többször sikerült, és bízhatunk benne, hogy most is sikerülni fog, ha minden erőnkkel azon leszünk, hogy sikerüljön. Egyre büszkébbek lehetünk magunkra. Az élet minden területén bevállalósaknak kell lennünk ahhoz, hogy kellően nagy sikerélményben lehessen részünk, büszkék lehessünk magunkra.

Minden persze nem sikerülhet. Ha valami nem sikerül, bár mindent megtettünk a sikerért, akkor azt tudomásul kell venni. Arra vigyázni kell azonban, hogy jól mérjük fel a dolgok kockázatát, mert ha valaki állandóan a lehetetlent próbálja megvalósítani, akkor az sorozatos kudarcokhoz vezet, és aláássa az illető önértékelését.

E téma kapcsán is kell foglalkozni a külsőnkkel. Mindent megtettünk annak érdekében, hogy jól is nézzünk ki? És itt nem felesleges plasztikai műtétekre és egyéb mesterséges beavatkozásokra gondolok, azokra az esetek döntő többségében semmi szükség. De arra igen, hogy legyek annyira tudatos, hogy ne hízzak el nagyon, ha ez elkezdődik, parancsoljak az evés terén megálljt magamnak, és mozogjak többet. A lehetőségekhez képest hozzam ki magamból a maximumot. Ez sok esetben nem pénz, hanem tudatosság, akarat és találékonyság kérdése.

Mai világunkban vigyázzunk, mire használjuk megnövekedett önbizalmunkat. A világ olyan amilyen, sajnos nem tudunk rajta változtatni. Nagy magabiztosságunkban is érdemes meggondolni, hogy mit és hogyan mondunk meg főnökünknek, ha tudjuk róla, hogy bármikor bármiért bárkit könnyen elküld munkanélkülire. Megnövekedett önbizalmunkat inkább más területen hasznosítsuk, az ne vakmerőségben érvényesüljön.

Szembe kell nézni önmagunkkal, hogy milyen vagyok valójában, és ezt arra kell használni, hogy tudatosság segítségével egyre inkább olyan lehessek, amilyen szeretnék lenni.

Tevékeny élet szükséges. Ha sorskönyvem által tudattalanul nem vagyok elég tevékeny (nem vagyok bevállalós, halogatom a problémák megoldását), akkor tudatossággal törekedni kell ennek felülbírálatára, "erőt kell venni magamon".

Az a nő, aki belenyugszik abba, hogy nem épít saját karriert, hanem majd férje gazdagságából fog megélni, majd otthon ellátja a családot (vagy ezt sem csinálja, mert alkalmazottat fogadnak), az nagyon rosszul tesz. Saját boldogtalanságát borítékolja. A háztartási munka egyhangú robotja nem hozhat jelentős sikerélményt. Ha valaki az említett körülmények között él, szüksége van valami olyan tevékenységre, amely által sikerélményhez juthat. Ez lehet valamilyen szervezet, amelynek munkájában tevékenyen részt vesz, sikeresen közreműködik. Érdemes azon is elgondolkodnia, hogy ha a férj által biztosított jólét 10-15 év múlva megszűnik (például elválnak), akkor hogyan tud ismét a munkaerőpiacon érvényesülni úgy, hogy szakmáját hosszú időn keresztül nem gyakorolta. Teljesen kiszolgáltatottá válik.

Sajnos, a mai világban vannak olyan helyzetek, amikor hiába akarjuk saját kezünkbe venni sorsunkat, bármennyire is megteszünk mindent egy cél érdekében, mégsem érünk célt. Ezt el kell ismerni. Amikor azt látja az ember, hogy egy álláshirdetésre akár több százan is jelentkeznek, nagyrészt fiatalok, akkor az 50 év feletti jelentkezőnek nincs sok esélye elnyerni az állást. Sokszor két-három év kitartó próbálkozással sem talál munkahelyet. Mit segít ilyen helyzetben, ha jobban állunk a lábunkon? A nehézségek jobb elviselését, nagyobb céltudatosságot, nehezebben adjuk fel, és valóban megteszünk mindent a cél érdekében.

Az emberek, ha elveszítenek egy közeli családtagot, vagy nehéz helyzetbe kerülnek, hajlamosak az önsajnálkozásra. Az önsajnálat káros, haszontalan dolog, mert megfoszt bennünket a cselekvés lehetőségétől. Energiánkat az önsajnálkozásra fordítjuk a céltudatos cselekvés helyett. Haszna semmi nincs, általa semmi sem lesz jobb.

Ha jobban állunk a lábunkon, magabiztosabbak leszünk, akkor vajon nem válunk egyúttal önzőbbekké is? Hiszen a nagyobb magabiztosság nagyobb érdekérvényesítést is jelent. Ez így van. Ezt azonban nem másokon való átgázolásra kell használni. Jó ízléssel meg kell találni azt a határt, amely még egészséges önérdek-érvényesítés és nem mások letaposása.

Nagyon fontos a sikerek megfelelő megélése, átérzése. Vannak emberek, akik a pozitív dolgokat alul-, a rosszakat túlértékelik. Csak a rossz marad meg bennük, amely a valódi sikeresség ellenére is a sikertelenség érzetét kelti bennük, annak minden problémájával.

Önkéntesség

Mai világunkban jó terepe a tevékeny életnek az önkéntesség. Lelkileg mindenképp hasznos. Az önkéntesek tenni akaró emberek, akik ellenszolgáltatás nélkül végeznek hasznos tevékenységet. Végezhetik a napi munka után, vagy tanulóként, nyugdíjasként ráérő idejükben. Legtöbbször valamilyen szervezet keretei között tevékenykednek. A tevékenység sokféle lehet, állatmentés, vagy akár egy úszó EB lebonyolítása. Bármi. Tevékenységük közben nehézségekkel küzdenek, sikereket érnek el, egy közösséghez tartoznak, hasznosítják magukat, és élvezik ennek nehézségét, szépségét, örömét.

Peter Marshall: Nincs helyed a temetőben

Önmagunk vállalása. Erről szól a fiatalon elhunyt angol író zseniális regénye. A főszereplő (Joe) küzdelméről szól, azért, hogy önmaga lehessen, hogy vállalni és hordozni tudja emberi mivolta felelősségének súlyát. Az elmebajba menekül. Az elmebaj látomásai és a külvilág között őrlődve küzd önmagával, vívja harcát, hogy fel tudja vállalni az életet. A monumentális regény a démonaival megküzdő, mindenképpen talpra álló ember gyönyörű története. Nagy élmény elolvasni.


Egy idézet a műből (Joe mondja):

"-Annyi tudást és annyi szeretetet akarok, hogy biztonságban legyek, és ne kelljen hamis istenekben hinnem."

Álljon itt még három idézet, amelyet a képzelt Toni bácsi mond a lassan felnőtté cseperedő Joe-nak:

"- Az ember élete, Joe - halk volt a hangja, szinte alig hallható motyogás -, olyan, mint a hó, könnyen elolvasztja a halál napja, könnyen formálják az élet hosszú telében mindenféle rosszindulatú kezek, beleböködnek, vakon összetapogatják... ... Joe, az életünk puha, mint a hó - eszébe jutott egy fordulat -, a hó kovácsolható: kapálják, formázzák, teliböködik lyukakkal, hogy mások beleírhassanak, sőt, laposra nyomják, sőt, ezer darabra törik a gondatlanul turkáló kezek, vagy a túl forró és túl kemény kezekben mocskos, használhatatlan latyak lesz belőle, az ember életéből, ... és csak egy dolog védhet meg, ha megfagysz, el kell dönteni, milyen akarsz lenni, és aztán abban a formában kell megfagynod. Azt már nehéz kézzel böködve megváltoztatni, a hó fagyott formáit. Azt nem lehet egykönnyen felolvasztani, fagyott, éles széleivel megsérti a kezet, amelyik hozzányúl, és ez az egyetlen, ami megóv, ... de ha a havat megfagyasztod, akkor már nem hó. Valami más lesz belőle, a hó elpusztul, éppúgy elpusztul, mintha a kezek túl keményen böködték és széthasogatták volna. Az ember élete, Joe, olyan, mint a hó, és az egyetlen dolog, ami megvédheti, el is pusztítja."

"- Ne szeress senkit, Joe. ... Ha szeretsz, védtelen vagy. Ha szeretsz, fölfekszel az áldozati oltárra, meztelenül, kiterítve, megkötözve, betömött szájjal, nem vagy önmagad, és egy vékony szálon ott lóg fölötted a kés. Ez a szál: a szeretet..."

"A káoszban keress egy kezet, amelyet elérhetsz és megérinthetsz és megfoghatsz, keress öt ujjat, amelyben megbízhatsz, és akkor egy pillanatra – de nem tovább, csak egy pillanatra -, egy pillanatra rend lesz a káoszban, nyugalom, lesz középpontja: két összefonódott kéz, aztán a kezek széthullanak, és többé nem találják egymást, és visszatér a káosz, és rosszabb lesz, mint volt. Megérinteni egy kezet a káoszban, ez a szerelem. Ha ezt megteszed, ha csak egy pillanatra is, beléptél az istenek birodalmába."

Mit lehet tenni valakivel?

Erre egyszerű a válasz: amit hagy csinálni magával. Az élet két területén vizsgáljuk meg ezt a kérdést.

A munkahelyen sajnos kisebb a lehetőségünk. A főnöknek vagy a cég tulajdonosának azt mondani, hogy "állj, ezt én már nem hagyom", nem veszélytelen dolog. Sajnos manapság a munkavállaló, főleg a kisebb magáncégeknél, meglehetősen kiszolgáltatott, és ha szüksége van a munkahelyére, akkor kénytelen megalkudni bizonyos dolgokban.

A magánélet viszont más. Felesleges az önsajnálkozás, hogy ezt meg ezt csinálta velem a férjem vagy a feleségem. Hagytam? Ha hagytam, akkor miért panaszkodom? A másik fél azt próbál csinálni, amit akar. Az az ő felelőssége. Az én felelősségem az, hogy mit hagyok magammal csinálni, és mit nem.

Ne hagyjam magam kihasználni, érzelmileg zsarolni, hanem azt kell mondani, hogy állj, ennek itt a vége. Ezt semmiképpen sem tűröm tovább. Ha még csinálod, akkor én ezt meg ezt fogom csinálni (például kihívom a rendőrséget, beadom a válópert, stb...). De előtte jól gondoljuk át, és olyan következményt mondjunk, amit következetesen végig is csinálunk, ha szükséges. Egyébként hiteltelenné válunk, és párunk rájön, hogy továbbra is következmények nélkül csinálhatja nem kívánt dolgait. 

Ne hagyjuk, hogy az előzőekben említettek szerint anyagilag teljesen kiszolgáltatottá váljunk kapcsolatunkban. Ennek megelőzésére építsünk saját karriert.

Több egyéb dolog mellett erre kell fordítani megnövekedett magabiztosságunkat. Álljunk a sarkunkra, ne hagyjunk bármit csinálni magunkkal. Aki hagyja magát kihasználni, zsarolni, arra nem fognak felnézni, nem fogják tisztelni.

Jó pasi vagy jó nő

A közhiedelemmel ellentétben ez a fejezet nem a külsőségekről szól.

Csernus Imre "A nő" és "A férfi" című könyveiben ír arról, hogy mitől jó nő egy nő, és mitől jó pasi egy férfi. Azt írja, hogy attól, hogy minden életben betöltött szerepében mindig mindent megtesz, amit csak tud. Ebben nagyon sok minden benne van. Nem a külső az elsődleges. Mindent megtesz, ami csak lehetséges, férjként illetve feleségként, szülőként, munkájában, stb... Ezáltal sikerélményei lesznek, büszke lesz magára, magabiztosabb lesz, jól fog állni a lábán. Akár egyedül is. Ha jól áll a lábán, akkor megnő az önbizalma, önértékelése, ezért nem fog állandóan attól félni, hogy méltatlan a párja szeretetére, és az bármikor találhat különbet nála. Nem fog begörcsölni. Nem birtokolni akarja társát, hanem vele élni. Szabadon hagyja élni párját maga mellett. A párja is fel fog nézni rá.

Ha mindig mindent megtett a kapcsolatért, és mégis vége lett, párja menni akar, akkor tudomásul veszi. Úgysem tud mást tenni, de tiszta a lelkiismerete, mert mindent megtett, amit csak tudott. Mivel szabad emberek élnek egymás mellett, ez magában hordozza annak a lehetőségét, hogy bármikor vége lehet a kapcsolatnak. Tiszteletben tartja a másik döntését, és tudja, hogy ő maga elég jól áll a lábán, és jól fogja érezni magát egyedül is. Nem omlik össze. Mivel nem alacsony az önbizalma, nem csinál a dologból hiúsági kérdést sem. Ha azt csinál belőle, az annak a jele, hogy továbbra sem rendelkezik kellő önbizalommal.

A szülői tekintélyt sem adják ingyen ehhez is az szükséges, hogy valamiért felnézzen a gyermek a szülőre, hogy beletegye magát a szülő a gyermekéhez fűződő kapcsolatába.

Nem egy fórumban olvastam már, hogy például amikor egy lány beszámolt első randevújáról, valami ilyesmit írt: "magabiztos próbáltam lenni, és ez bejött". Tehát a magabiztosság vonzó dolog, viszont ha az csak megjátszott, akkor előbb-utóbb kiderül a turpisság, és ebből problémák lesznek. Megjátszani magunkat legfeljebb néhány hétig tudjuk. Ha valaki valóban jól áll a lábán, akkor az valóban vonzó lehet.

Milyen a jó párkapcsolat?

Pontos receptet nem adok erre, talán nem is lehet. Inkább csak a fentiek tükrében kiemelek néhány gondolatot.

Mindkét fél jól áll a lábán. Mindketten beleteszik magukat a kapcsolatba, mindent megtesznek érte. De nem önző módon, görcsösen, hanem a másik fél és saját maguk közös örömére. Szabad emberként élnek egymás mellett, úgy hogy szabad döntéseik lehetnek, akár az is, hogy valamelyikük ki szeretne lépni a kapcsolatból. Játszmázás helyett a valós problémák megbeszélése és megoldása történik. Vállalják a lelki megmérettetést, oda mernek állni, ha kell, a nehezebb pillanatokban is. Vállalják döntéseik lelki felelősségét is. Még sorolhatnám tovább is, de nem teszem. Úgy gondolom, hogy a fentiek alapján Olvasóm is tudja folytatni a felsorolást.

Mi az a legnagyobb dolog, amit életünk során adni tudunk a párunknak? Az anyagi javak érzelmi szempontból értéktelenek. Életünk rövid, hamar véget ér. A legnagyobb dolog, amit adhatunk társunknak az, hogy sok időt töltünk vele. Rövidke életünkből sok időt adunk neki, vele akarunk lenni. Ez a legtöbb, mi adható. Nem kell mindig beszélni sem. Elég ha ülünk egymás mellett, és érezzük egymás közelségét. Ő vállamra hajtja fejét, én megsimítom arcát. Élvezzük a csendet...

Elgondolkodtató, ha párunk az estéket inkább barátaival tölti.

Az együtt töltött idő kapcsán megemlítem a figyelmet, amelyet a társak egymásnak adhatnak. A figyelem fontossága az eddig leírtakból is következik, hiszen a legkisebb lelki jutalom, amit a másik embernek adhatunk, az a jelenlétének a nyugtázása, amely valamiféle figyelem. A párkapcsolatban, ha a társunk beszél hozzánk, teljesen rá figyeljünk, csak rá. Milyen kiábrándító az, ha párunk lelkesen mondja nekünk világmegváltó gondolatait, mi pedig újságolvasás közben egy-egy pillanatra figyelünk csak oda. Figyeljünk rá teljes figyelmünkkel.

Fontos a titok megtartása is. Egy emberpárnak mindig vannak titkai, amelyek másra nem tartoznak. A kapcsolat elárulása, és nehezen magbocsátható, ha valamelyik fél ezt a titkot kibeszéli. A pár egyes tagjainak is lehetnek olyan titkai, amelyet még társával sem kíván megosztani. Ez természetes dolog, tartsuk tiszteletben, semmiképpen se akarjuk mindenáron megtudni, ne a szeretet mércéjének tekintsük, hogy elárulja-e nekünk vagy sem.

Lehetne írni itt a megcsalásról is. Én úgy gondolom, hogy a megcsalás a kapcsolat nem jó működésének jeleként is tekinthető. Részletesen nem írok róla, de annyit megemlítek, hogy hosszabb távon egyik résztvevő félnek sem jelenthet igazi örömet. Csak a problémák sokasodnak általa, megoldás pedig semmire sem születik.

Ha egy kapcsolatban a felek nem állnak jól a lábukon, nincs kellő önbizalmuk és egészséges önértékelésük, akkor az egy "támaszkodásos", társfüggő kapcsolat. Ha ilyenkor az egyik fél elmegy (például meghal), akkor gyakran hallani ilyen mondatot: Mi lesz velem nélküle? Itt a "velem" szó a lényeges. Ez a szó nem a másikról szól, hanem arról aki mondja. Ezt nem a másik iránti szeretet mondatja, hanem legtöbbször az önsajnálat, az önzés. Saját magával foglalkozik.

Popper Péter mondotta egy előadásában, hogy a párkapcsolat addig él, amíg a pár tart valahonnan valahová. Ez közös terveket, célokat, és a célokért való közös küzdelmet jelent. Ha nincs közös út, akkor a kapcsolat halott.

Talán előnyös, ha a kapcsolatban egy picit a férfi a dominánsabb. Csak egy icipicit.

Fontos a párkapcsolat érzelmi hőfokának időbeli alakulása is. A mi kultúránkban egy pár leggyakrabban akkor kezdi el közös életét, amikor szerelmük maximális szinten van. Innen már az érzelmi hőfok tekintetében fölfelé nem vezet út, ez a csúcs. Ahogy csökken a tűz vakító hatása, egyre inkább reális szemmel kezdi nézni társát, olyan hibáit is észreveszi, amely az érzelmek viharai közepette fel sem tűntek. Csodálkozva veszi észre, hogy társa nem az az ideális lény, amelynek korábban képzelte. Én képes voltam ebbe az emberbe szerelmesnek lenni? - kérdezi önmagától. A másik fél eközben azt látja, hogy társa olyan tulajdonságokat vár el tőle, amelyekkel sohasem rendelkezett.

Talán azoknál a pároknál tartósabb, erősebb a kapcsolat, a kötődés, akiknek nem a szex a legfontosabb, hanem az egyéb intim időtöltések, beszélgetések, összebújások. Talán. Nem tudom...

A boldogsághoz vezető út

Van egyáltalán boldogsághoz vezető út? Lesz egy állapot, amelyet ha elértünk, akkor elértük a boldogságot, és már semmit nem kell tenni, megérkeztünk? Ilyen nincs. Maga az út, amit bejárunk, az hozhatja magával a megelégedettebb, teljesebb, "boldogabb" életet. Ha elkezdjük járni, elég hamar megtapasztalhatjuk a befektetett munka eredményét. Ha elégedetten leállunk, nem teszünk semmit, csak az eddig bejárt út eredményét akarjuk élvezni, csalódni fogunk. Nem lesznek sikerek, elmarad az ezzel járó jó érzés, büszkeség, ismét lecsökken önértékelésünk. Az utat folyamatosan járni kell. Csak a folyamatosan tevékeny élet lehet boldog. A lelki lustaság előre vetíti a boldogtalanságot.

Vannak, akik másképp próbálják elérni a megelégedettséget. Elsősorban minél több kellemes élményt próbálnak begyűjteni maguknak. Az a baj, hogy az új telefon, új autó, új barátnő varázsához hamar hozzászokunk, és utána már nem váltják ki a kellő örömérzést, mindig újabb, "nagyobb" élmény (például drágább autó) szükséges. Ha az örömszerzés finom ételekkel történik, az elhízáshoz vezet. Észre lehet venni, hogy a kövér emberek között milyen sok a víg kedélyű, kiegyensúlyozott, életörömet sugárzó ember. Sokan hajlamosak ezt a kövérség következményeként értelmezni, pedig a valóságban a helyzet fordított. Leginkább azok híznak el, akik az élet minden örömét nap mint nap élvezni akarják, közöttük az evés örömét is.

Mások elsősorban életük értelmét keresik, és úgy gondolják, hogy nekik fontos küldetésük van az életben, valamilyen magasztos célt szolgálnak. Valószínűleg részben ebből merítette boldogságát Teréz anya is.

A legtöbb ember esetében egyaránt jelen van az aktív élet örömszerzése, a kellemes élmények begyűjtése, és az élet értelmének keresése, csak nem mindegy, hogy milyen arányban.

A boldogsághoz vezető út világos lehet, ha valaki a fentieket őszintén átgondolja, őszintén szembenéz saját magával, elgondolkodik párkapcsolatán, sorskönyvén, gyermekkorán.


A tevékeny élet fárasztó lenne? Hát igen... Tudomásul kell venni, hogy az életben semmit sem adnak ingyen. A valódi eredményért meg kell dolgozni. Ne halogassuk a teendőinket, amikor megtehetjük, azonnal tegyük meg, csináljuk. Ne feledjük, hogy mindent csak elkezdeni nehéz. Ha egyre többször csináljuk, egyre inkább természetessé válik.

Nagyon fontos magának az útnak az élvezete. Ne csak egy cél elérésekor álljunk meg, hogy na, ez kész van, megcsináltuk, kipipálhatjuk. Próbáljuk meg élvezni magát a célokhoz vezető utat is. Figyeljünk közben másokra, lássuk meg közben a szépet, a jót, az értékeset, éljük meg, érezzük át, járjunk nyitott szemmel, vegyük észre, hogy hogyan tudunk mások hasznára válni, néha töprengjünk el a dolgokon, ne csak törtessünk a célunk felé.

Az általam leírt út automatikusan biztosítja a boldog életet? Nem feltétlenül, hiszen életünk nem teljes mértékben csak rajtunk múlik. A külső körülményeket nem mindig tudjuk befolyásolni. Pusztán arról van szó, hogy ezt az utat járva a lehető legjobban saját kezünkbe tudjuk venni életünk irányítását, ahelyett, hogy sodródnánk. Ez az út csak a jobb élet lehetőségét biztosítja azáltal, hogy mi magunk is mások leszünk. Mi megtesszük, amit tehetünk.

Az ember nem gép, a leírtakat gépiesen, teljes mértékben, minden pillanatban megvalósítani valószínűleg nem lehet. Törekedni kell rá, hogy minél jobban megvalósítsuk. Reményeim szerint megéri a belefektetett munkát.

Hogyan csináljuk?

Változás csak akkor következhet be, ha valóban változtatunk életünkön. Alapvetően tudattalan lények vagyunk, és hiába határozzuk el a legmagasztosabb célt, ha utána tudattalanul, automatikusan éljük tovább életünket, mert akkor nem lesz valódi változás. Változás csak akkor lesz, ha konkrétan teszünk érte. Én a következő módszert javaslom:

Nézzünk őszintén szembe önmagunkkal, milyen vagyok valójában? Gondolkozzunk el életünkön, határozzuk meg azokat a területeket, amelyeken változtatásra van szükségünk. Vegyünk elő egy papírt, tűzzük ki a célokat, és azokat írjuk is le. Rangsorolhatunk is, előre írva a fontosabbnak ítélt célokat. Például:

1. Sokkal kevesebbet fogok játszmázni

2. Igyekszem jobban megélni a jó dolgokat és háttérbe szorítani a rosszakat

3. Nem halogatom a dolgokat, hanem azonnal cselekszem

4. A nehéz lelki megmérettetéseket is bevállalom

Az egyes célokat, ha lehet, bontsuk "részcélokra", kisebb, de konkrétabb célokra. Például a fenti "kevesebb játszmázás" cél esetében így tehetünk:

A. Átgondolom, hogy mely helyzetekben milyen játszmákat szoktam kezdeményezni, és milyenekbe megyek bele könnyen. (Ennek az a célja, hogy könnyebben felismerhessem a játszmahelyzeteket).

B. Ha a másik fél játszmázni akar, kitérek előle

C. Nem kezdeményezek játszmázást

D. Játszmázás helyett a problémák valódi megoldására törekszem, tárgyszerű, csak az adott témáról, saját érzéseimről, igényeimről, saját felelősségemről (nem a másik fél bírálatáról, leértékeléséről, felelősségéről) szóló megbeszélés keretében

E. Játszmázás helyet intimitásra törekszem (tudjuk, hogy ennek feltétele a megnyílás, a zárkózottság leküzdése is például, és ez egy új cél lehet)

F. Megtanulok fényképezni és ezután együtt járok fényképezni a párommal, többet járok a családommal kirándulni, több időt szentelek szobanövényeim gondozásának. Nem rohanok annyira, igyekszem jobban észrevenni, megcsodálni a szépet és a jót.

Ezeket írjuk le a papírra az 1. pontban szereplő fő cél alá. Minden fő céllal végezzük el a bontást.

Próbáljuk megkeresni a részcélok elérésére vezető minél konkrétabb utat, lépést, amit, ahogyan változtatni kell életünkön, a mindennapokban ahhoz, hogy a részcélt megközelítsük, vagy elérjük. Ez a lépés nagyon fontos, mert ez konkretizálja, hogy mikor, hogyan kell változtatnunk eddig megszokott életünkön. Ezen konkrétumok alapján fogjuk tudni áttekinteni, hogy mit sikerült már megvalósítanunk. Tudattalanok vagyunk, hárítunk, homokba dugjuk fejünket. Akkor tudjuk kevésbé becsapni magunkat az "elszámoltatás" során, ha a teendőket minél pontosabban megfogalmazzuk. Ezeket is írjuk le az adott részcél alá a papírra.

Például konkrétan hogyan térek ki, ha a másik fél játszmázni akar, mit csinálok, mit mondok az egyes játszmahelyzetekben a játszmázás elkerülése érdekében. Például megmondom, hogy "én ezen most nem vagyok hajlandó játszmázni", és játszmakezdeményezésére nem leszek hajlandó semmit válaszolni. Bármit mond, legfeljebb azt mondom rá, hogy nem vagyok hajlandó játszmázni, felesleges ezzel tölteni időnket, semmi értelme. Számítani kell arra, hogy ilyenkor a másik fél nem fog könnyen lemondani a játszmázás által bezsebelhető lelki előnyről, és újabb és újabb módon próbál játszmát kezdeményezni, mindenképpen ki akarja provokálni a játszmázást, így vagy úgy. Elhatározhatom, hogy semmiképpen sem dőlök be a provokációnak, figyelni fogok, és semmiképpen se megyek bele a játszmázásba. Elhatározhatom, hogy ilyenkor megpróbálom másra terelni a szót, megpróbálom őszintén megbeszélni vele a valódi problémát, vagy ha ezek nem lehetségesek, akkor otthagyom, például átmegyek egy másik szobába, vagy lemegyek a boltba, és elintézem a napi bevásárlást.

Vagy például a nehéz lelki megmérettetések bevállalásának céljával (a fenti 4. cél) kapcsolatban a következőket tehetem. Átgondolom életem ezen területét. Részcélokat tűzök ki és konkrét lépéseket határozok meg. Ha eddig az volt a helyzet, hogy nem mentem be kamasz fiamhoz a kényes, várhatóan konfliktushoz vezető téma megbeszélésére ("menjen a párom, hiszen ő úgyis olyan jól csinálja"), akkor elhatározom, hogy a jövőben ha szükséges, bátran bevállalom a konfliktust kamasz fiammal (ez a részcél) és leírom, hogy "ezentúl a kényes helyzetekben mindig én fogok bemenni a fiamhoz" (konkrét lépés a cél elérésére). Ha a lelki megmérettetéssel kapcsolatban van kamasz fiamon kívül más terület is, ahol változtatni kell, amikor szintén gyáva szoktam lenni, akkor azokat is sorra veszem, kitűzöm a részcélt, és konkretizálom, leírom. Ehhez hasonlóan az összes cél (és részcél) esetében a lehető legkonkrétabban meg kell határozni a konkrét lépéseket, amelyek a cél eléréséhez vezethetnek.

Ezután már "csak" arra van szükség, hogy tudatosan figyeljük magunkat, és az adott helyzetben ne automatikusan, tudattalanul cselekedjünk, hanem elhatározásunk szerint módosítsuk viselkedésünket.

A papírt időről időre elő kell vennünk, és át kell tekintenünk, hogy hol tartunk a célok elérése tekintetében. Mely területen vannak már eredményeink, esetleg hol kell korrigálni a konkrét lépéseket, mert az eddigi módon nem eredményezik a kitűzött cél elérését. Őszintén nézzük meg, hol tartunk. Ne szépítsük a dolgokat, ahol nem sikerült haladást elérnünk, azt is állapítsuk meg. Ha magunkat becsapjuk, akkor nem érünk el változást. Változást csak akkor érhetünk el, ha valóban változtatunk életünkön, szemléletünkön.

Amikor kitűzzük a célokat, legyünk tekintettel a lelki szükséglet kielégítésének alapösszefüggéseire. Például ha valaki eddig nagy mértékben játszmázással elégítette ki lelki szükségleteit, és áttér a "játszmázásmentes" életvitelre, akkor egy űr keletkezik lelki szükségleteinek kielégítése terén. Szó szerint véve "játszmázásmentes" élet nem létezik, csak az lehet a célunk, hogy a káros, életünket és mások életét megkeserítő, sok időnket elpazarló, pozitív eredmény nélküli, gyakran ismétlődő, felesleges játszmázásaink számát minimalizáljuk. Lelki szükségleteinket bizonyos szinten mindig kielégítjük, de nem mindegy, hogyan. Ha a lecsökkent játszmázás helyébe valamilyen függőség lép (például alkoholizmus), akkor akár rosszul is járhatunk. A változtatás tervezése során mindig meg kell vizsgálni, hogy az adott változtatás a lelki szükségletünk kielégítése tekintetében milyen hatású, és meg kell tervezni a keletkező hiány pótlását lehetőleg "valódi" lelki élményt adó tevékenységgel. Mivel a játszmázás az intimitást helyettesíti, az intimitásra törekvés részben helyettesítheti a játszmázást. Járhatunk például valamilyen új közösségbe (például önkéntesként), amelynek hasznos tagja lehetünk. Bevállalósabbak lehetünk, amely által nyert sikerélmények jótékony hatásúak. Kereshetünk új, kellemes elfoglaltságot magunknak, többet járhatunk kirándulni, rendezvényekre, vagy elkezdhetünk fényképezni, többet beszélgethetünk párunkkal. Ha sikeresen változtattunk életünkön, már az is jó érzéssel tölthet el. A fenti "F." pontban leírtaknak látszólag semmi közük a kevesebb játszmázáshoz, de talán már érthető, hogy miért van szükség rá.

Ha valóban szívvel-lélekkel csináljuk, magunk is elcsodálkozhatunk azon, hogy mennyi mindenen sikerült már változtatnunk. Egyáltalán nem kell beletörődnünk abba, hogy "én ilyen szerencsétlennek születtem, úgysem lehet változtatni rajta". Ha teszünk érte, bámulatos változás lehetséges.

Együtt változni

A fentiekből egyértelműen következik amit itt leírok, csak fontossága miatt emelem ki néhány sorban.

Egy jó párkapcsolatban a pár együtt él évek óta úgy, hogy kölcsönösen lelki szükséglet kielégítést kapnak társuktól megerősítések, újra átélések, stb. formájában (lásd a Mihez keresünk társat az életben? című fejezetet). Ha csak az egyik fél kezd el változni (tudatosabb lesz, rossz sorskönyvi döntéseit felülbírálja, nem dugja homokba a fejét, magabiztosabbá válik, erősödik önértékelése, tevékenyebb lesz, már nem hagy bármit csinálni magával, stb.), akkor várhatóan nem fogja már a pár a régi módon megfelelő mértékben megerősíteni egymást, és ezáltal lelki kielégülést nyújtani egymásnak. Az egyik fél szemléletváltása, az eddig megszokotthoz képest eltérő reakciói előtt értetlenül fog állni a társ, nem tud vele mit kezdeni. De ez fordítva is igaz lehet, a szemléletváltáson átesett fél esetleg már más szemmel néz társára, például arra is rájöhet, hogy nincs miért felnézni rá. Előfordulhat, hogy ez a pár szétválásához vezet.

Ennek elkerülésére előnyös, ha a pár mindkét tagja változtatni akar életén, és a fejlődés útját is közösen járják végig. 

Felejtés és fejlődés

Ha valaki nem képes felejteni és megbocsátani, akkor az fejlődésre sem képes, vagy csak nagyon korlátozottan.

A dolog "normális" lefolyása az, hogy ha valami sérelem, megbántás ér bennünket, akkor egy ideig (néhány óráig vagy akár néhány napig is) felszínen van, foglalkoztat minket a dolog, nagyon dühösek vagyunk, haragszunk, majd a dolog fokozatosan veszít fontosságából, háttérbe szorul, "elfelejtjük", majd megbocsátjuk a dolgot. Nem teljes felejtés történik, hanem már nincs felszínen, már nem foglalkoztat, már nem fontos a sérelem. Már indulat nélkül, sőt akár szeretettel tudunk beszélni azzal az illetővel, aki korábban megbántott, ha meglátjuk, már nem a sérelem jut eszünkbe róla, nem rójuk fel neki, már eszünkbe se jut, továbbléptünk, megbocsátottunk.

Vannak emberek, akik nem tudnak továbblépni. Gyűjtik magukban a sérelmeket, és tudattalanjuk várja az alkalmat, hogy a másik orra alá dörgölhesse viselt dolgait, játszmázhasson vele. "Ekkor is ezt csináltad...", "ekkor pedig így viszonyultál ehhez és ehhez a dologhoz... nem volt szép tőled", "én próbáltam normális lenni, te bezzeg csak fújtad a magadét és szemét módon lejárattál engem", stb...

Ha valaki csak önsajnálkozik, vélt vagy valós sebeit nyalogatja, leragad a múltbeli sérelmeknél, az nem képes a fejlődésre sem. Teljesen megkeseríti, tönkreteszi saját életét, miközben meg van győződve arról, hogy mások keserítették meg azt. A felejtés és megbocsátás képessége nagyon fontos mind a boldogságérzés, mind a fejlődés szempontjából.

A "megváltoztatás-elmélet"

Számos fiatal és kevésbé fiatal beleesik ennek csapdájába. Ugyan látják leendő párjuk súlyos hibáit (felelőtlen, hazudozik, iszik, még nem nőtt fel, nagyon kötődik édesanyjához, stb.), de úgy gondolják, hogy majd mellettük más lesz, majd ők megváltoztatják.

A sorskönyvi illetve szocializációs probléma azonban nem oldható meg néhány jó szóval, még személyes példamutatással sem. Ezek annál sokkal mélyebb, és bonyolultabb problémák. Gyakorlatilag esély sincs rá, hogy sikerül. A próbálkozás vége általában kudarc, keserűség, válás. Csak az lehet a jó megoldás, ha olyan társat választunk, akit nem kell megváltoztatni.

Ha valaki vesztes sorskönyvet írt magának, abból a mi hatásunkra nem lesz győztes sorskönyv. Csak ö maga változtathatna magán, ha észreveszi a problémákat, és hajlandó sok munkát belefektetni a változtatásba. De a legtöbb ember nem ilyen. Csak jól akarja érezni magát a világban úgy, ahogy van. Változtatni legfeljebb akkor hajlandó, ha a helyzet már elviselhetetlenül rossz. A változást legtöbbször valamilyen krízisnek kell megelőznie. Sokan még ekkor se tesznek semmit, legfeljebb önigazolást keresnek.

Ha egy férfi szelíd, jóságos, mély érzésű, akkor nem lesz belőle bizonyos helyzetekben sem egy erőszakos, vad, halált megvető harcos. És fordítva is igaz: ha valaki vad, érzelemszegény "maffiózó", aki bármikor leüt, kicsinál valakit, ha kedve tartja, aki csak erőszakban, agresszióban látja a konfliktusok megoldásának lehetőségét, nos, ez az ember nem lesz érzelemdús, empatikus, mély érzésű az intim pillanatokban sem, legfeljebb néhány napi-hétig megjátszhatja magát, megfelelni akarván az elvárásoknak.

Szeretet és elengedés

Nemrég, a metró mozgólépcsője mellett, plakátokon hirdettek egy mai regényt, így: az igazi szeretet az, ha elengedjük azt, akit igazán szeretünk. Nem először találkoztam hasonló mondattal. Hogy van ez? A szeretet mértéke az elengedésről szólna? Vagy az elengedéssel lehetne definiálni a szeretet mértékét?

Szerintem szó sincs róla. Ez úgy hülyeség, ahogy van. A párkapcsolati szeretet vagy szerelem az együttélésről, közös célokról, közös útról, közös érzelmi biztonságról szól. Hogy jön ide az elengedés, mint cél, vagy mint a szeretet mértéke? Sehogy. Ezek így szerintem nem függenek össze.

Ki az, aki könnyebben, önsajnálat, pánik és félelmek nélkül elengedi a másikat, ha az menni akar? Az, aki jobban áll a lábán. Aki nem gondolja azt, hogy összedől a világ, ha elmegy a másik, és ő egyedül marad. Aki egyedül is megtalálja céljait az életben, nincs szüksége ahhoz, hogy legyen kire támaszkodnia. Aki nem társfüggő kapcsolatban él, az egyedül is felvállalja az életet, a döntéseket, a nehézségeket. Ha egyedül marad, nem erőlteti mindenáron azt, hogy mihamarabb ismét legyen társa. "Ketten erősebbek vagyunk" - szokták mondani. "Ketten bármilyen nehézséget legyőzünk" - gondolják. Ketten valóban erősebbek, ez kétségtelen. Ez minden jól működő kapcsolatra igaz, akár érzelmi, akár anyagi szempontból vizsgáljuk. A baj a támaszkodásos (társfüggő) kapcsolattal van, mert ha elmegy, akire támaszkodunk, jön az összeomlás, az önsajnálat ("Mi lesz velem nélküle?").

A szülőnek a gyermek bizonyos életkorában el kell tudni engednie gyermekét, nem kötheti egész életében magához. Az nagyfokú önzés lenne. Mégis sok szülő így tesz, mindenféle érzelmi zsarolással próbálkozik.

Ha valaki meghal, azt el kell tudnunk engedni, úgysem tehetünk mást.

Amit gyakran szoktunk emlegetni

Figyeljünk fel rá, hogy mindig azt emlegettük (társadalmi szinten) gyakran, ami nem volt, vagy amiből nagyon kevés volt. Popper Péter beszélt erről egy előadásában. Például az 1950-es években a szabadság szót emlegették sokat. Még köszönési formaként is bevezették. Utcákat neveztek el róla. Akkor, amikor nem volt valódi szabadság Magyarországon.

Manapság ilyen szó a szeretet. Talán az amerikai filmek hatására is, átvettük azt a szokást, hogy lépten-nyomon azt mondják az emberek egymásnak, hogy szeretlek. Itt ne párkapcsolatra gondoljunk elsősorban, hanem mondjuk barátnők beszélgetnek egymással a metrón, és búcsúzáskor biztosítják egymást a szeretetükről. Mai társadalmunkban a korábbiakhoz képest túl gyakran használjuk ezt a szót.

Talán nagyfokú szeretethiány van ma Magyarországon? A valódi, bensőséges szeretet hiánya? Valószínűleg nem állok messze az igazságtól, ha erre igennel válaszolok.

Külsőségek, művi dolgok

Mai felszínes, külsőségcentrikus, rohanó világunkban a művi dolgok elterjedésének lehetünk szemtanúi. Mellimplantátum beültetés, sőt, újabban már a fenékbe is. Egyes hölgyek úgy nyilatkoznak róla, mintha az életük múlna rajta. Csak a külsejükre akarnak büszkék lenni? Biztos, hogy ez elég? Nem inkább a bevállalt és elért sikereikre kellene büszkének lenniük? Persze, ezt könnyebb elérniük. Pénz, egy-két műtét, és megvan, amire vágytak. Rendben van az önértékelésük, önbizalmuk? Biztos, hogy ettől kell, hogy helyrebillenjen? Ezáltal valóban helyre is billen? Vagy eltelik egy-két év, és jöhet az újabb műtét?

Vannak olyan foglalkozások, ahol a külső nagy jelentőségű. Például modellek, pornó színészek, sztriptíztáncosnők, celebek. Elsősorban a külsejükre büszkék, mert másra a legtöbb esetben nem nagyon tudnak büszkék lenni. Erre tették fel az életüket, abból élnek. Ha idővel csökken a szépségük, mindenféle módon, bármi áron próbálják azt helyreállítani, megóvni, akár plasztikai műtétekkel is. Sokan próbálják a lehető legtovább kihúzni a pályán, hiszen máshoz nem értenek. Sokan közülük hamar kiégnek, megcsömörlenek, személyiségük szétesik. Jön az alkohol, kábítószer, öngyilkosság, akár férfi az illető, akár nő. A szépség mulandó, vannak helyettük fiatalabbak, már nem kapnak annyi munkát, és ott maradnak a semmivel. Előtte ünnepelt sztárok voltak. Van aki beszél is erről. Monique Covet magyar pornószínésznővel láttam egy riportot, amelyben szétcsúszott életéről beszélt. Jött az ivás, a kábítószer. Tönkrement életével nincs egyedül, ezek a problémák elég nagy arányban megfigyelhetők. 

Más eset Jakabos Zsuzsa úszóé. Most, a londoni olimpia alatt felfedezte őt egy amerikai magazin, amelynek szerkesztői úgy gondolták, hogy ő minden idők legszebb olimpikonja. Hirtelen tele lett fotóival a világháló. Magyarországon már korábban felfedezték ragyogó, formás alakját (185 cm magas), szép arcát, és javasolták neki a modell pályát. Zsuzsának első reakciója Londonban ennyi volt: "attól nem fogok jobban úszni". Lényegében nem érdekli az egész. Eddigi életében a kitűzött célért való küzdelem, a befektetett munka sikere, az ebből merített önbizalom, örömérzés volt számára fontos, akár a sportról, akár a tanulásról legyen szó (egyetemre jár). Véleményem szerint őt nem elégíti ki az elsősorban külsőségekről, szépségről szóló modellkedés. Persze egy-egy fotózásra elmehet, de biztos vagyok benne, hogy nem a szépségéből akar megélni, nem arra teszi fel életét. Később édesapja is nyilatkozott a felfedezésről. Azt mondta, hogy a lánya szépsége nem küzdelemmel elért siker, csak "születési hiba". Zsuzsának volt honnan hoznia hozzáállását, szemléletét.

Manapság a média erőteljesen sugallja a külsőségek fontosságát. Pedig ez veszélyes fegyver. Ha elhisszük, könnyen visszafelé sülhet el. Ha csak szépség van, és elhisszük, hogy az elég, nincs tevékenység, erőfeszítés, küzdelem a sikerért, önmagunk hasznossá tételéért, akkor ez előbb-utóbb tönkreteheti az életünket.

Ha jól akarjuk érezni magunkat, kapjunk be egy tablettát. Ha nagyobb nemi vágyra van szükségünk, akkor egy másik tablettát. Éljünk lelki életet az interneten. Pedig természetes módon is jól érezhetnénk magunkat.

Vagy nézzük a gyógyszergyártó "maffiát". Uralják a reklámokat, kézben tartják döntési pozícióban lévő háziorvosok, kórházi orvosok jövedelmének jelentős részét, a kórházakat, és lassan már a kormányokat is befolyásuk alá vonják. Nincs, aki gátat vessen nekik. Mi a probléma velük? Több probléma is van. A reklámokkal befolyásolható egészséges egyénben is bizonytalanságot keltenek egészséges volta tekintetében, hogy az megvásárolja a reklámozott terméket. Tömegeket tudnak így befolyásolni. Kihasználják a lakosság tudatlanságát, befolyásolhatóságát profitszerzésük érdekében. Csak az a fontos, az emberek egészsége nem. Mindenféle multivitaminokat reklámoznak, holott egy vegyesen, egészségesen táplálkozó egyénnek semmiféle multivitaminra nincs szüksége. Felesleges, vagy feleslegesen drága fajta gyógyszereket vásároltatnak meg embertömegekkel. Hatásukra a lakosság gyógyszerre fordított költsége az utóbbi egy-két évtizedben jelentősen megugrott, pedig ezt semmi sem indokolná. Hasonlóan járnak el a vásárlók befolyásolása tekintetében a gyógyhatású készítményeket, táplálékkiegészítőket reklámozók is.

Mikor e sorokat írom, sokfelé találkozhatunk a következő reklámmal: "Szívesebben készülne már a nyaralásra? Akkor gondoskodjon róla, hogy a hasmenés ne ronthassa el...". Jól ki van ez találva! A "gondoskodás" szó biztonságot sugall: ha gondoskodom magamról, akkor biztonságban leszek. A biztonságérzet pedig igen fontos az ember életében. Az emberek kevésbé tudatos része (legalábbis közülük sokan) mennek és megveszik a szert, akkor is, ha egyáltalán nincs rá szükségük. Így lehet rávenni szükségtelen dolgok megvásárlására embereket.

A megelőzés nem szerepel a gyógyszergyárak programjában, mert az túl költséges, és nem hoz nagy hasznot. A gyógyításhoz körülbelül 300-400-féle gyógyszer elegendő lenne, mégis akár tízezer fölötti fajtát is forgalmaznak. A pénz, és ezáltal a kutatás is a gyógyszergyártók kezében van, ezért olyan kutatásokat végeznek (finanszíroznak), amelyből a leghamarabb a legnagyobb haszon remélhető. Csak ez számít, nem az ember. És nincs, aki megálljt parancsolna.

De könyörgöm, hová vezet ez?

Előnyök érdemtelenül

Eretnek gondolatokat írok itt le. Bizonyára sokan nem fognak velem egyetérteni, főként azok nem, akiknek érdekét sértik a leírtak. Akik a társadalmi szokásokból hasznot próbálnak húzni.

A kommunizmus és a szocializmus valamiféle egyenlőséget hirdetett (az más dolog, hogy valójában mást tett). Mindig vannak azonban olyan emberek, akik "egyenlőbbnek" tartják magukat másoknál, azaz maguknak többet szeretnének. Ez a tény már alapvetően lehetetlenné teszi a szocializmus és kommunizmus eszméjének megvalósítását. Mindig vannak törekvő emberek, akik többet tesznek, és ezért többet is szeretnének kapni. Probléma ez? Semmiképpen sem. Ha valaki jobban odateszi magát, ezáltal eredményesebb, jobban gyarapodik, abban semmi kivetendő nincs. Az említett eszmék azonban nem erre ösztönöztek, ezért eleve halálra voltak ítélve. "Értelmetlenül", a semmiért, az emberek általában nem akarnak nagy teljesítményt nyújtani.

Ha valaki mások letiprásával, másokon átgázolással próbál többet elérni maga számára, az problémás eset.

Bővebben egy harmadik lehetőséggel foglalkozom, amikor valaki anélkül akar előnyt szerezni magának, hogy bármit tennie kellene érte.

Azt tanultuk szüleinktől, nagyszüleinktől, hogy az időseket tisztelni "kell", a nőket tisztelni "kell", udvariasnak "kell" lenni irányukban. Sajnos nekem rosszak ezen a téren a tapasztalataim. Olyannyira, hogy amikor már jó néhányszor megjártam udvariasságom, tiszteletem miatt, átgondoltam, átértékeltem a fentieket. Ezek a társadalmi "előírások" valódi érdemek nélkül, automatikusan biztosítanak előnyöket bizonyos embercsoportoknak. Semmilyen valós teljesítmény nem áll mögötte, csak társadalmi szokás, hagyomány. Elgondolkodtam. Ha Ceausescu élne, akkor őt automatikusan tisztelnem kellene, csak azért, mert idősebb nálam? Csak azért, mert korábban született? Annak ellenére, hogy tömeggyilkos diktátor volt? Hát én ezt nem tudom elfogadni. Véleményem szerint úgy kell élni, úgy kell viselkedni akár fiatal valaki, akár idősebb, akár férfi, akár nő, hogy tisztelni lehessen érte. A tiszteletért tenni kell valamit.

Egyesek másokat semmibe vesznek, de azt elvárják, hogy tiszteljék őket, udvariasságot kapjanak. De miért? Az együttélés elemi szabályait sem tartják be. De akkor miért is jár nekik bármi?

Egyesek ki akarják követelni azt, ami szerintük nekik "csak úgy" jár, például az udvariasságot. A lehetőséggel nem élnek, hanem visszaélnek.

Ezek az emberek tiszteletet várnának el, de nem tiszteletet vívnak ki, hanem inkább megutáltatják magukat. Ugyan lehetnek bizonyos társadalmi konvenciók, hagyományok, amelyet az emberek tudomásul vesznek, de valójában nem tisztelik őket. Csak úgy tesznek mintha tisztelnék, a társadalmi elvárás miatt. Ahhoz, hogy felnézzenek valakire, valóban tiszteljék, ahhoz tiszteletre méltóan kell viselkedni, tenni kell valamit. Semmit sem adnak ingyen az életben. Csak a buták hiszik azt, hogy nekik automatikusan, a semmiért "jár" a tisztelet.

Boldoggá tesznek az anyagi javak?

Le kell szögezni azt, hogy az alapvető létszükségletek hiánya tönkreteszi az ember életét. Tehát mindenképpen szükségünk van annyi pénzre, hogy meg tudjunk élni. Ha ennél több van, az már csak kis mértékben emeli megelégedettség érzetünket, akkor is, ha megnyertük a lottó főnyereményt, vagy televíziós vetélkedőn milliókat nyertünk. Ez a kis emelkedés abból ered, hogy biztonságérzetet ad, tudjuk, hogy megélhetési problémáink nem lehetnek, és ha váratlan kiadásunk támad, az sem okozhat problémát. A lottó ötössel először nagyon boldognak érezzük magunkat. Arra gondolunk, hogy eddig panellakásban laktunk, most vehetünk egy kis házat. Megvesszük a kis házat, nagyon örülünk neki, majd megszokjuk, mindennapjaink részévé válik, és többé nem érezzük a nagy örömet. Ahelyett, hogy megelégedettek lennénk kis házunkkal, arra gondolunk, hogy XY-nak milyen nagy háza van, nekünk is olyan kellene. Megveszünk egy nagy házat, örülünk neki, majd örömünk csillapodtával arra gondolunk, hogy XY ismert színésznek egy egész farmja van vidéken, nekünk is inkább az kellene. Elégedetlenségünk újra és újra előjön, csak egyre magasabb szinten. Ez mindennel így van, nemcsak a házzal. Így van az autóval, a telefonnal, mindennel. Nem azt mondjuk, hogy milyen jó nekünk, hogy van egy kis házunk, hanem mindig "fölfelé" hasonlítunk, többet akarunk, és ezáltal elégedetlenné, boldogtalanná tesszük magunkat.

Találtak olyan természetben, törzsi körülmények között élő embercsoportot, akik számunkra elképzelhetetlen szegénységben éltek, mégis sokkal boldogabbak voltak nálunk. A tárgyak birtoklása nem tesz boldoggá, boldogságunk nem ettől függ. A reklámok azt a hamis látszatot igyekeznek kelteni, hogy ha birtoklunk egy tárgyat, akkor az boldogítani fog, illetve attól különb emberek, menőbbek leszünk. Így próbálnak minket vásárlásra bírni, Gyermeki énünket megcélozva kivenni zsebünkből a pénzünket. Ne dőljünk be ennek. Ha veszünk egy új tárgyat (telefont, házat, vagy autót), az csak néhány napig okozhat igazán örömet. Csak a folyamatos küzdés révén elért sikerek okozhatnak folyamatosan örömérzést, valamely tárgy birtoklása, a semmittevéssel eltelő élet nem.

Dr. Bagdy Emőke írja "Hogyan lehetnénk boldogabbak?" című könyvében:

'Gyönyörű magyar nyelvünk a boldogulás kifejezésében viszont azt az érzelmi rejtelmet képes megragadni, amely a megelégedettség gyökere. Az életúton képesek vagyunk az akadályokkal is megküzdve előre haladni. A sikeres megbirkózás felszabadító örömérzésének ez a fő tápja. Ez arról is szól, hogy a küzdésmentes élet és a békés semmittevés boldogságígérete illúzió. Amiért erőnket, időnket, képességeinket adtuk, és az meghozta a bevetés eredményét, rögvest örömérzést szül. Ami viszont befektetés nélkül az ölünkbe pottyan, az nem lesz igazán a "miénk" - tulajdon lesz, de nem lelkünk része, nem válik életünk fontos darabjává.'


Egy megtörtént esetet szeretnék itt elmesélni. Ha jól emlékszem, az alábbi kedves történet az 1980-as években jelent meg a Népszabadság egyik számában. Csak emlékezetből tudom idézni, a lány mesélte el történetüket.

Volt egy fiú és egy lány, együtt éltek. Szerették egymást, sokat voltak együtt, esténként sétáltak, beszélgettek, vagy csak élvezték a csendet. Ha együtt voltak, felforrósodott a levegő, varázslatos volt a hangulat, mint a mesében. De a lány nagyravágyó volt, gazdagságra, ragyogásra vágyott. A fiú szegény volt, csak a szíve volt aranyból. Ha a lány a gazdagságra, ékszerekre terelte a beszélgetést, a fiú mondta: hiszen ezek csak tárgyak, egyszerű tárgyak, ezek nem fontosak! De a lány gazdagságot akart, nem akart tovább szegénységben élni. A fiú elköltözött, de barátságuk megmaradt. Telt-múlt az idő, a lány megismerkedett gazdag férfiakkal, akik elhalmozták csillogó-villogó tárgyakkal, arannyal, drágakővel. Hol szerető volt, hol barátnő, akit leakasztottak a szögről, ha úgy tartotta kedvük. Kezdetben élvezte a csillogást, a gazdagságot. A fiú közben magányosan élt, és csendes szomorúságában szerette a lányt. Ha a lánynak lelki támaszra volt szüksége, telefonált a fiúnak, aki indult hozzá és vigasztalta. Néha az utcán találkoztak, beszélgettek. Már eltelt vagy két év, amikor egy napon a lány lakását feltörték és minden értékét elvitték. Késő este volt, amikor a lány hazaért. Látta mi történt, kétségbeesett, sírt, zokogott, félt. Érzelmi támaszra vágyott. Felhívta egyik gazdag ismerősét, majd a másikat, végül a harmadikat. Mindegyik elutasította valamilyen ürüggyel. Ott állt az éjszaka közepén egyedül, tehetetlenül, kétségbeesve. Már jóval elmúlt éjfél, amikor eszébe jutott volt társa, és felhívta telefonon. A fiú az első hívó szóra indult a lányhoz. Összetört élete romjain zokogva a lány átértékelte életét, amíg a fiú megérkezett. Rájött, hogy milyen szívtelen, kevély és nagyravágyó volt, semmit sem érnek a drága, csillogó tárgyak, mit érnek a gazdag "társak", ha a bajban nem lehet rájuk számítani, és mit ér az egyszerű, jólelkű fiú, aki első hívó szavára az éjszaka közepén is azonnal indul hozzá. Eszébe jutottak a régi, csodálatos beszélgetések, amelyhez hasonló varázst soha, senki mással nem érzett. Mikor a fiú megérkezett, a lány görcsösen átölelte, magához szorította, mint aki sohasem akarja elengedni. Hosszú-hosszú percekig csak zokogott, nem tudott megszólalni sem, csak szorította magához. A fiú mondta, hogy sajnálja, hogy a betörők mindenét elvették, ami fontos volt neki. A lány a fiú régi szavait idézte: "De azok csak értéktelen tárgyak voltak! Az igazi kincset itt tartom a kezeim között! Talán még nem késő... " - nézett könnyein át reménykedve a fiúra. És újrakezdődtek a varázslatos esték... Amikor ezt a történetet a lány elmesélte, akkor már négy éve éltek szegényen, de boldogan. Vajon mi lehet ma velük?

Szinte mindenki ismeri Saint-Exupéry Kis herceg című regényének legismertebb idézetét: "Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." Mégis gyakran elfelejtik az emberek, és behódolnak gazdagságnak, értéktelen tárgyaknak.

Az élet megélése

Ahhoz, hogy életünk megelégedett legyen, és idős korunkban ne az jusson eszünkbe, hogy mindent elrontottunk, már közeleg a halál, de még semmit se éltünk, még annyi mindent kellene csinálnunk, ahhoz az kell, hogy mindent akkor tegyünk meg, amikor annak itt az ideje, tegyük bele magunkat maximálisan a cselekvésbe, tegyünk meg mindent, amit tudunk, és minden életbeli szerepünket a lehetőségekhez képest maximálisan éljünk ki.

Az akar visszamenni az időben, aki úgy érzi, élete során valamiről lemaradt, aki úgy érzi, még annyi mindent meg kellene tennie, vagy úgy gondolja, sok mindent másképp kellett volna csinálnia. Aki idősebb korában csak azért irigy és gyűlöli a fiatalokat, mert ők még fiatalok, még előttük az élet, az élete során minden bizonnyal elrontott, elmulasztott dolgokat, nem élt teljes életet, úgy érzi, nem tett meg mindent, amit meg kellett vagy lehetett volna tennie.

Gyermekként ne akarjunk felnőtt lenni. Akarjunk gyermek lenni, és éljük meg a gyermekkort a maga teljességében, a maga gondtalanságával, örömeivel. Ha felnőttünk, akkor már ne akarjunk ismét gyermek lenni, vállaljuk a felnőttkorral járó felelősséget. Legyünk bevállalósak. Mielőbb tegyünk meg mindent, amit meg akarunk tenni az életben, ne halogassuk. Ahogy telnek-múlnak az évek, egyre kisebb esélyünk lesz rá, hogy nagy felfedezést tegyünk, hogy még alkothassunk valami újat. Az idő, az élet hamar elrohan mellettünk.

Szülőként éljük meg az ezzel járó szépségeket és nehézségeket. Szerelemben, párkapcsolatban is tegyük oda magunkat, mindent tegyünk meg, amit csak tudunk érte a hétköznapokban is. Minden egyes nap. Éljük meg, élvezzük, amit ezen a területen meg tudunk élni. Akár pozitív, akár negatív értelemben. Gondoljunk arra, hogy amit ma megtehetünk, azt holnap már nem biztos, hogy megtehetjük.

Idős korunkban ne akarjunk ismét fiatal lenni. Fogadjuk el, hogy már idősebbek vagyunk. Úgysem tudunk mást tenni. Éljük meg időskori napjainkat is a maguk teljességében, annak is vannak szépségei és nehézségei is. Ekkor is legyünk tevékenyek, mert megelégedett, örömteli élet csak a tevékeny élet lehet.

Ha életünk során minden szerepünkben mindig mindent megtettünk, amit csak tudtunk, akkor nyugodtan nézhetünk a tükörbe, belső békénk, belső nyugalmunk lesz, önmagunkkal és a világgal megbékélve tudunk elmenni is.

Milyen vagyok én?

Úgy érzem, magamról is kell néhány mondatot írnom. Nem vagyunk egyformák, vannak akiknek a változtatás könnyebben megy, másoknak nehezebben. A zárkózottabb, érzelemsivárabb környezetből érkező embertársaimnak valószínűleg nehezebben megy.

Az én indulásom viszonylag szerencsésnek mondható. Részletesen nem írok most erről, de három tulajdonságomat megemlítek. Nem vagyok zárkózott, merek beszélni az érzelmeimről, gondolataimról, nem tartom férfiatlannak az érzelemnyilvánítást (akár a sírást sem), mert úgy gondolom, hogy a férfi is ugyanúgy ember, mint a nő. Merem valóban megélni érzéseimet, és meg is élem azokat. Párom fedezte fel házasságunk első éveiben, hogy bennem jóval kevesebb az agresszivitás, mint általában a férfiakban. Nem vagyok gátlástalan, nem használok ki másokat. A nők tekintetében sem, más téren sem.

Szeretetben neveltek, kisgyermekként mégis tele voltam szorongással, például rágtam a körmömet.

Édesapám istenként imádta édesanyámat. Ez később, amikor már serdülni kezdtem, problémát okozott a lányokkal kapcsolatban. Nem úgy tekintettem a lányokra, mint egy másik emberre, aki az élet során akár a párom is lehetne, hanem egy nálamnál magasabb rendű, megközelíthetetlen valakire, egy istenségre, akit még megszólítani is sokáig problémát jelentett. Ez annak ellenére így volt, hogy kis koromban inkább lányokkal barátkoztam (már 3 éves koromtól). Ez a gátlásosság még középiskola első évében is problémát jelentett egy darabig, még akkor is, amikor egy ismeretlen "istenség" próbált meg közeledni hozzám. Végül leküzdöttem ezt a problémát. Később a munkahelyeimen legtöbbször a nők voltak jelentős többségben, és nagyon jól éreztem magam közöttük.

Gondolhatja írásom olvasója hogy könnyű nekem, mert bizonyára jó anyagi körülmények között, gondtalanul élek. Problémák nélkül pedig könnyű másoknak az észt osztani. Csak a tények kedvéért - semmiképpen sem panaszképpen, vagy hogy sajnáljanak - írom, hogy (most, amikor e sorokat írom) a munkahelyem teljesen bizonytalan már egy éve, bármikor akár munkanélküli is lehetek. Több százezres nagyságrendű összeggel tartozik munkahelyem, ami bérből élő embernél igen jelentős összeg. A magánéletem romokban áll. Az anyagi és érzelmi biztonság is hiányzik az életemből. De természetesen mindent megteszek azért, hogy mindez megváltozzon.

Bereczky Péter - bykyny