A fényképezés alapjai - Művészet és fényképezés
Ismét ingoványos talajra merészkedem. Vagy mégsem? Ha tisztázzuk a fogalmakat, tisztábban látunk. Talán nem is olyan bonyolult ez, csak egyesek túlbonyolítják és kihasználják a téma körül uralkodó káoszt.

Mitől művészi egy fénykép? Ez érdekes és valóban nehéz kérdés. A Fotósorozat számos könyvecskéjében is felveti a problémát és fejtegeti a szerző. Pontos definíciót nem fogok adni e kérdésre én sem, hiszen talán nem is lehet. A probléma túl összetett, bonyolult, mintsem egyszerűen definiálni lehetne. Talán kétféleképpen érdemes megközelítenünk a művészi kép fogalmát. Az egyik megközelítés a mondanivaló. Számos szakértő, szakíró vallja, hogy művészi kép nincs mondanivaló nélkül. Ezt én minden további nélkül el is fogadom. Valami fontosat olyan módon mondjon el a világról, amely és ahogyan megfogja a szemlélőt, elindít benne valamiféle lelki folyamatot. Ehhez a gondolathoz közvetlenül kapcsolódik a másik lehetséges megközelítése a problémának, amely azt mondja, hogy a kép szemlélője a kép megtekintése után már nem ugyanaz lesz, aki előtte volt, mert lelkének a kép látványa (mondanivalója, a láttatás módja) olyan pluszt ad, amely maradandó, bevésődik, kissé megváltoztatja. Még egy rendkívül fontos kritériumot említek meg, mégpedig a hitelességet. A művészi képnek nagyon hitelesnek kell lennie, legyen az egy véletlenül elkapott pillanat, vagy akár beállított felvétel.

Ha ezen irányelvek mentén boncolgatjuk a témát, számos érdekes megállapítást tehetünk. Mielőtt azonban a részletes fejtegetésbe kezdenék, előre elnézést kérek azoktól, akiket esetleg soraimmal megbántok. Nem célom senkinek a megbántása, csak saját véleményemet írom le, írásom pusztán a tisztánlátást kívánja szolgálni.

Hogy mit tekintünk művészfotónak, és ezáltal ki a fotóművész, az természetesen csak definíció kérdése. A definíció mikéntjétől függően többen vagy kevesebben tartoznak a művészek közé. Aki közéjük szeretne tartozni, az kevésbé szigorú meghatározást szeretne. Hisz milyen jó lenne, ha odaírhatná neve mellé a művész szót. Ha olyan definíciót alkalmaznánk, amelynek következtében sok "művész" lenne, az ledegradálná a művész kifejezést. Lépten-nyomon művészbe botlanánk, és már azt se tudnánk, ki valóban a művész. Az egész értelmét veszítené. Én a szigorúbb definíció híve vagyok.

Megállapíthatjuk, hogy a mondanivaló nélküli, kiváló technikai kivitelezésű, csúcstechnikával készült, gyönyörű esztétikai látványt nyújtó fénykép meghatározásunk értelmében nem művészfotó.

A fényképezés bizonyos témái, területei szinte automatikusan kizárják a művészi kép készítését. Ilyen közismert terület a természetfényképezés. A növényekről, állatokról, tájakról bármilyen sok munkabefektetéssel, bármilyen csúcstechnikával készített fénykép csak a legritkább esetben hordoz mondanivalót, ezért az én fogalmaim szerint nem is művészfotók, legyenek azok bármilyen szépek. Egy virágcsendélettel is legtöbbször ugyanez a helyzet. A természetfotók idillinek, a nyugalom szigetének tüntetik fel a természetet. Ez az általános nézet is társadalmunkban. A nyugodt természet, ahová kimegyünk, és a csendben kikapcsolódunk, megnyugszunk, elfelejtjük mindennapi gondjainkat. A nyugodt felszín alatt azonban élethalálharc dúl, küzdelem a létért, a táplálékért, az életben maradásért, a konkurencia elnyomásáért. A mindenfelé szétdobált szemét, az erdők pusztulása, pusztítása, állatfajok élőhelyének megsemmisítése, fajok eltűnése a Földről az ember közreműködésével, sőt, állatfajok teljes kiirtása. Hol idilli ez? Hát lehetünk nyugodtak, amíg ezt látjuk? Homokba kell dugnunk a fejünket? Lenne fotótéma bőven, csak nem hamis képet kellene akarni festeni a természetről.

A portré már olyan műfaj, ahol könnyebben keletkezhet művészi fotó, egyéni látásmód, jellemző, sokatmondó, hiteles elkapott pillanat. Megemlíthetem Kálmán Kata, a magyarországi szociofotó egyik megteremtőjének művészetét. Tiborc című albumának képei megdöbbentő erejűek. Valóban más lesz tőle az ember, ha megnézi ezeket az arcokat. Az 1930-as évek szenvedését, a reménytelenségét, kilátástalanságát. Ebben a kötetben szerepel például a közismert Varga Lacika 4 éves című fénykép is. Vagy Sugár Kata, Langer Klára, Escher Károly képei. Miért tudott ilyen hiteles képeket készíteni Escher Károly? Egyrészt mert vele született tehetsége, belső késztetése ezt lehetővé tette, másrészt azért, mert hivatásos fotóriporter volt, így rengeteg alkalma adódott fényképezni, tudatosan kitalálta, hogyan, milyen technikával tud hitelesebb képeket készíteni, és azt se felejtsük el, hogy hány ezer kép elkészítésének eredményeképpen születtek meg ismertté, híressé vált képei.

Amikor ismerkedtem Escher Károllyal és képeivel, a Riportfényképezés című könyvének elején olvastam fejtegetését a művészi fényképezésről, és annak kritériumairól, kiemelve a hitelességet. Kételyeim támadtak. Nem gyanús, ha valaki saját magával kapcsolatban művészetről beszél? Egyáltalán a riportfényképezés és a művészet hogyan találkozhat egymással? Úgy gondoltam, hogy annak idején a fotóriportert elküldte a főszerkesztő valamely eseményre vagy helyszínre fényképezni. Ő gyorsan készített néhány képet, amelyet szintén gyorsan vitt kidolgozni, hogy a másnapi számban megjelenhessen. Ilyen körülmények között művészi képeket készíteni? Aztán elővettem az Escher Károly képeit tartalmazó könyvet, alaposan áttanulmányoztam, és megállapítottam, hogy bizony van alapja a leírtaknak. A könyvben szereplő képeinek döntő többsége hihetetlenül hiteles, és rendkívül beszédes módon vall a két világháború közötti hárommillió koldus országáról. Nem pusztán dokumentatív fényképezés ez, hanem érzelemmel megtöltött állásfoglalás, amely felkavarja az embert. A képeket látva szinte lelkünkben érezzük az akkori Magyarország elesettjeinek kilátástalanságát, nyomorát. Ettől a többlettől válnak ezek a képek művészivé.

A művészi képnek technikailag is jól kivitelezettnek kell lennie. Ez véleményem szerint alapkövetelmény.

Láthatjuk, hogy bizonyos tekintetben a megítélés szubjektív. Az, hogy van-e valakire különös hatással egy fénykép, erősen függ az illető érzelemgazdaságától, vagy érzelemszegénységétől, empátiaképességétől, lelki érzékenységétől, befogadóképességétől, lelki alkatától. Lehetséges, hogy egy képpel kapcsolatban valaki úgy érzi, hogy őt a kép látványa megváltoztatta, rengeteg pluszt adott neki, valami újat mondott számára a világról mondanivalója által. Ha én is megnézem ugyanezt a képet, előfordulhat, hogy rám nincs olyan nagy hatással. Ez a kép művészinek tekinthető? Ő biztosan annak fogja tekinteni, én nem. És ez jól is van így. Szubjektív mivolta miatt nem lehetséges ugyanis az egzakt kategóriába sorolás. Ez nem olyan, mint a matematika. El kell fogadnunk, hogy vannak olyan képek amelyek ide vagy oda is sorolhatók.

Ha összeülne egy szakértőkből álló zsűri, akkor eldönthető lenne egy fényképről, hogy az művészi-e? Egyáltalán kinek, hány embernek kell művészinek tartani egy képet, hogy arra azt mondhassuk, hogy az művészi? A szakértő zsűri valószínűleg a művészetre fogékony emberekből állna, akik sok esetben jól döntenének. De véleményük mégiscsak az ő egyéni véleményüket tükrözi. Az idő már jobb zsűrinek bizonyul. Ha ötven év távlatából is csodáljuk és művészinek tartjuk a képet, akkor az már jelent valamit. A művészt az utókornak kell azzá minősítenie.

Ha megszámolnánk (például a Google-lel rákeresnénk) a magyarországi fotóművészeket, igen nagy számot kapnánk. A valóság természetesen nagyságrendekkel kevesebb. Rengeteg az önjelölt és mások által művésznek kikiáltott fotós. Az önjelöltség ritkán állja meg a helyét. Napjainkban minden területen a tökéletességre való törekvés figyelhető meg. Úgy gondolják, hogy valamiféle tökéletességet, különlegességet sugall, ha művésznek nevezik vagy neveztetik magukat. Ezáltal többek lesznek. Pedig semmi nem változik, a képek ugyanazok maradnak.

Az a téves nézettel is találkozhatunk, hogy minél többet gyakorolja valaki a fényképezést, akkor egy bizonyos idő után elér arra a szintre, hogy művésszé válik. Ez hatalmas tévedés. A művésszé váláshoz a veleszületett valami, nevezzük tehetségnek, elengedhetetlenül szükséges. Ez nem tanulható. Belőlem sem lesz sohasem művész.

Ha valaki sokat gyakorolja, magas szinten kitanulja akár hivatásszerűen a fényképezést, legyen természetfotós, vagy műtermi fényképész, az rendkívül magas fokon űzheti mesterségét, gyönyörű képeket készíthet, az esetek többségében mégsem válik művésszé, bármilyen magasfokú elméleti ismerettel vagy nagy gyakorlattal rendelkezik. Jó példa erre Dr. Sevcsik Jenő, aki a fényképezés oktatásának egyik nagy úttörője volt. Magas szintű elméleti ismerettel rendelkezett, számos úttörő jelentőségű szakkönyv szerzője volt, sokat tett a fényképezés népszerűsítéséért, a szakmai ismeretek elterjesztése terén. Könyvei számos kiadást megértek, még idős korában is társszerzője volt (Hefelle József mellett) a mai napig alapműnek számító Fényképezés című könyvnek. Sokat fényképezett, de én úgy gondolom, hogy fotóművész nem volt (bár őt is annak nevezik, talán tiszteletből). Annak ellenére, hogy nála nagyobb szaktudással kevesen rendelkeztek. Hiányzott az a bizonyos plusz, amely nem megtanulható.

Baj az, ha egy gyönyörű képet nem nevezünk művészinek, vagy egy fotóst művésznek? A jó, esztétikai élményt nyújtó kép már semmit se ér? Erről szó sincs, csak nem abba a kategóriába tartozik. Hogy hová soroljuk, az a kép látványán, értékén semmit se változtat. Csak helyükre kerülnek a dolgok. A meghatározástól függ, hogy mit hová sorolhatunk. A természetfotó (legtöbbször) nem a művészfotó kategóriába tartozik. de ez értékéből véleményem szerint semmit sem von le. Kinek jó az, ha minden fotográfust művésznek nevezünk, és a képek jelentős része művészfotó? Csak valamilyen hamis értékrend mentén átláthatatlanná teszi a helyzetet, káoszt teremt. Manapság már nem egyszerű ebben a témában kiigazodni.

Elővettem nézegetni az 1957-ben megjelent Művészfotók című könyvet. Kétségtelen, hogy vannak benne jó képek, sőt művészi képek is, de ki merem jelenteni, hogy bizony vannak benne olyan fényképek, amelyek a fenti irányelveket tekintve köszönő viszonyban sincsenek a művészfotóval. És nem egy-két kép ilyen. Ez még akkor is így van, ha a könyvnek neves szerkesztői voltak, Bencze Pál, Rév Miklós, Vadas Ernő személyében. Valószínűleg ők válogatták a képeket. Lehetséges, hogy a könyvben szereplők a legjobb fotók, nem lehet tudni, hogy milyen képek közül válogatták azokat.

Hogyan születhet művészi fénykép? Tulajdonképpen bárhogyan. Elvileg akkor is, ha meggondolás nélkül automata módban kattintgatjuk gépünket. Csak így a valószínűsége annak, hogy ez bekövetkezik, elenyésző. Ezért írnak a könyvek szerzői a tudatosságról. Arról, hogy a fotográfus kitalálja a témát a mondanivalóval, majd azon töri a fejét, hogy mi módon tudná ezt fényképen megjeleníteni, képpé formálni. Keresi hozzá a helyszínt, esetleg az alkalmas személyt. Lehet, hogy akár évekig hiába keresi. Majd szerencsés esetben megtalálja. Ez az! Ezt a látványt kerestem! Majd elkészíti a hőn áhított képet. Tudatosság nélkül csekély az esély, hogy művészi kép szülessen.

Ha a két világháború között alkotott nagy elődökre, például Escher Károlyra, Reismann Marianra, Reismann Jánosra, Sugár Katára, Kálmán Katára, Langer Klárára, Járai Rudolfra és másokra gondolunk, megállapíthatjuk, hogy legtöbben hivatásszerűen művelték a fényképezést, így számtalan lehetőségük adódott a legkülönbözőbb helyszíneken fényképeket készíteni, számos érdekes személlyel találkozhattak, és egy olyan kor hiteles képét tárták elénk, amelyet elképzelni is nehezen tudtunk. Többnyire a fényképezés megszállottai voltak, és sok ezer felvétel eredménye az a néhány tucat kiemelkedően jó kép, amelyet egy-egy művész örökül hagyott számunkra. Gondoljunk arra, ha fényképezünk, hogy ha alkalmunk van rá, ne csak egy felvételt készítsünk egy témáról, hanem próbáljunk meg különböző kompozíciókkal, különböző fényviszonyok között, különböző helyekről, különböző beállításokkal több felvételt készíteni, mert így nagyobb az esélye, hogy köztük igazán jót is találunk.

Amikor a korábbi fejetekben a minél jobb kép készítésére biztattam Olvasómat, akkor művészi kép készítésére próbáltam ösztönözni? Akár arra is, de alapvetően nem. Készítsünk olyan képeket, amelyek ugyan nem művészfotók, de magunknak és ismerőseinknek is jobban tetszenek, igényesebb technikai kivitelezésük jobb kompozíciójuk, és helyes expozíciójuk révén. Így több örömünket leljük majd a fotózásban, több sikerélményünk lesz. Ne feledjük, nemcsak a művészi fotóknak van létjogosultságuk.

Popper Péter mesélte el egyszer, hogy miért lett ő pszichológus. Eredetileg mindenképp író szeretett volna lenni, de néhány mű megírása után rá kellett döbbennie, hogy belőle legfeljebb közepes író lehet. Úgy gondolta, hogy közepes írónak nem érdemes lenni, a közepes művekre senki se kíváncsi. Elhatározta, hogy pszichológus lesz, mert közepes pszichológus lehet. Van néhány kiemelkedő pszichológus, és vannak a közepesek, akik semmi kiemelkedőt nem csinálnak, csak szakmai tudásuk birtokában emberek ezreit kezelik sikeresen nap mint nap. Ilyen ő is lehet. Popper Péter végül a tehetségének, a sok befektetett munkának, műveltségének, tapasztalatának köszönhetően nem közepes, hanem nagy tudású, kiemelkedő pszichológus lett, de már fiatal korában is értékesnek tartotta azt a sok "közepes" pszichológust, akik a szürke hétköznapokon sok emberen segítenek. A "közepes" fotográfusokat is kellően értékelnünk kellene, akik ugyan nem művészek, mégis sok értékes, bámulatba ejtő, szemet gyönyörködtető képpel ajándékoznak meg bennünket, élményt tudnak nyújtani képeik által. Arra lenne szükség, hogy egy olimpián ne csak az aranyérmest, hanem a nyolcadik vagy tizedik helyet elérő honfitársunkat is becsüljük meg, hiszen őt mindössze néhányan tudták megelőzni a világon, és rengeteg munka fekszik ezekben a helyezésekben is. Azt hiszem, ennek elfogadására társadalmi szemléletváltásra lenne szükség. A londoni olimpia kapcsán a sportban talán már elindult valami, de a fényképezés terén is el kellene indulni ezen az úton.

Bereczky Péter - bykyny