A nagy generáció
2015-ben írom e sorokat. A mai ötvenes éveiket taposók, illetve hozzájuk korban közel állók generációját szokták így emlegetni. Én is e generációnak vagyok a tagja, és tele vagyok kételyekkel, kavarognak gondolataim, nem is tudom, mit írjak.

Valóban "nagy" generáció volt a miénk? Valóban történelmi lehetőség előtt álltunk? Mi lett az eredmény? Mit hagyunk magunk után?

Mikor e generáció fiatal volt, gyorsan változó, forrongó volt a világ. A lázadások időszaka volt ez.

Hidegháborús korszak köszöntött be. Még élénken élt a második világháború emléke, már javában zajlott a vietnami háború. Fölerősödtek a háborúellenes hangok. A fiatalok békében szerettek volna élni.

A zenei lázadás a rockzene megszületését eredményezte, a szüleik által hallgatott táncdalokkal, magyar nótákkal szemben így találta meg e generáció a saját zenéjét. E zeneileg többnyire igényes, mondanivalót sem nélkülöző műfaj sosem látott népszerűségnek örvendett. Sosem érintett meg sem előtte sem utána ilyen igényes zene ekkora tömegeket. Fiatalok milliói keresték a zenében a komolyabb mondanivalót, saját életérzésüket, önmagukat, valamit, ami újszerű, és amivel azonosulni tudnak.

Szívtuk magunkba Bródy János szövegeit, magunkénak éreztük. Mintha a lelkünkből szóltak volna a szavak. A "Miért hagytuk, hogy így legyen", a "Láss ne csak nézz", a "Ne gondold, hogy tied a világ", a "Sárga rózsa", vagy később a szabadság mai magyar himnusza, a "Ha én rózsa volnék".

A külsőségekben is lázadás zajlott, a hagyományok, szüleink szokásaival, az ő szürke, egyhangú, "szolgalelkű" életükkel szemben. A fiatalok gyökeresen változtattak öltözködésükön, hajviseletükön. Mindennapossá vált a lányoknál a (farmer)nadrág és a miniszoknya viselete. A fiúknál szintén farmernadrág, póló, és hosszú haj. Megjelentek a lázadó rockerek.

Felértékelődtek az igényes művészeti alkotások, felerősödött a társadalombírálat. Világszerte sorban születtek az igényes művek, filmek. A mozikban erősen társadalombíráló filmeket is vetítettek. Persze nálunk a kapitalizmust bírálókat, hogy a néző láthassa a szocializmus felsőbbrendűségét. Például emlékszem a "Ha..." (If...) című angol filmre, amely igen kemény bírálata az angol iskolarendszernek, és "A lovakat lelövik, ugye?" című nagyszerű filmet is gyakran láthattuk. Volt háborúellenes film is, például az "Emberi torpedó" című igen jeles japán, vagy a szovjet "Csendesek a hajnalok" című film. Aki ezeket nem látta, és szereti a jó filmeket, érdemes megnézni őket. Megéri...

Hazánkban is sohasem látott számban jöttek létre igen jó, igényes alkotások. Leginkább a filmművészet emelhető ki, annyi jó film azelőtt és azóta sem készült. Ezek nem akciófilmek, vagy nagy látványt nyújtó filmek voltak, hanem emberi kapcsolatokat, életérzéseket, a közelmúlt eseményeit emberi sorsokon keresztül boncolgató, gondolatébresztő alkotások. Ennek gyönyörű példája az 1970-ben Déry Tibor novellája alapján Makk Károly rendezésében elkészült Szerelem című film. De említhetném Szabó István ekkor készült filmjeit is, például a Bizalom, a Szerelmesfilm, az Apa címűt, és más rendezők filmjeit. Rengeteg jó film készült, komoly feladatot jelentene mindet felsorolni. Ezeknek a filmeknek a célja nem az egyszerű szórakoztatás, hanem valami plusz adása, gondolatébresztés, ha megnézi őket az ember, úgy érzi, több, másabb lett általuk. Vagy a hihetetlenül népszerűvé vált "Képzelt riport..." előadás a Vígszínházban.

Közben világmegváltásról beszélgettünk, az ELTE kollégium szobájának előterében, este, gyertyafényt körülülve álmodoztunk. Egy jobb életről, egy jobb jövőről, jobb világról. Legalább gyermekeinknek.

Világmegváltó hangulat volt. Új életstílus... Majd mi megmutatjuk... Majd mi másképp csináljuk... Jobban...

Később eljött az idő, és a nagy genráció átvette a stafétabotot és a lehetőséget elődeitől. Ennek már több évtizede. Lassan életünk alkonyához érünk. Már szembenézhetünk önmagunkkal. Valóban megmutattuk? Valóban változtattunk valamin? Általunk jobb lett a világ? Jobbak lettünk azáltal, hogy e sok értékes dolog részesei lehettünk?

Sajnos nem. Egy sokkal rosszabb világot hagyunk hátra gyermekeinknek. Nehezebb megélhetést, kegyetlenebb, embertelenebb világot, kilátástalanságot. Válságban lévő Európa, éhezés, háborúk.

Miért nem változott semmi? Miért hagyott alább a kezdeti lelkesedés? Erre nem is olyan nehéz válaszolni. Amikor az emberek hallgatták például az Illés együttes vagy Bródy János fentebb említett számait, vagy nézték a nagyszerű filmeket, csak megnyugtatták lelküket, azt látták, hallották amit szerettek volna. Tömeges összefogás, tényleges cselekvés nem történt, mint ahogyan ma sincs, az emberek jobbára csak egymás között morognak. Az emberek általában nem mártírok akarnak lenni, és életüket valamilyen nemes cél érdekében feláldozni, csak élni akarják életüket, minél jobban érezvén magukat. Az egyéni cél felülírja a közösségi célt. A hétköznapok problémái elfedik a magasztos célokat, a Kádár-rendszer, bár puha diktatúra volt, de annyira azért nem, hogy egyszerűen lehetővé tette volna a gyökeres változásokat. Bizonyos területen akkor sem lehetett volna sokat tenni, például a sokkal nagyobb szabadság érdekében. Nem hagyták volna. De azokon a területeken se tettünk semmit, ahol esetleg lehetséges volt.

Ha e generáció tagjai vezető pozícióba kerültek, és tudtak volna valamit tenni fiatalkori álmaik érdekében, akkor általában felülírta valamilyen gazdasági vagy egyéb érdek. Vagy akkor nem volt ez már fontos nekik. Vagy a körülmények lehetetlenné tették. Nem tudom.

De azért voltak kivételek is, valószínűleg nem is kevesen. Egy volt barátomról, gimnáziumi osztálytársamról emlékezem meg néhány mondatban, akit ma valószínűleg sokan megbélyegeznének, mint a kommunizmus kiszolgálóját. Az iskolában visszahúzódó, csendes volt, nem volt igazán közösségi ember. Leérettségiztünk, és ő egy másik városban élt, mérnök és katonatiszt lett. A rendszerváltás előtt néhány évvel találkoztunk, amikor elmesélte, hogy belépett az MSZMP-be, mert azt hitte, belülről többet tud tenni a jobbítás érdekében. Csodálkoztam rajta. Később, a rendszerváltás hajnalán, amikor még nem lehetett tudni, lesz-e polgárháború, vagy békésen zajlik le az átmenet, akkor találkoztam vele ismét. Mondta, hogy megválasztatta magát az alakulat párttitkárának. Leesett az állam, nem értettem. Sohasem volt hatalomra törő ember, a legkevésbé sem. Aztán minden világos lett: "Tudod, Péter, ott van a sok vakhitű vén kommunista tiszt, akik ha hatalomra kerülnek, és veszni látják az ügyet, bármire képesek. Zűrzavaros időket élünk. Én magamban száz százalékig biztos vagyok. Amíg én leszek a párttitkár, addig biztos, hogy attól az alakulattól senkit sem vetnek be a polgári lakosság ellen, és nem lesz semmilyen vérontás." Egy hétköznapi hős, nagyszerű ember, a szó legnemesebb értelmében. Büszke vagyok, hogy a barátja lehettem.

Nehezen adom fel álmaimat, elveimet, de ritkán találtam társakat. Főiskolás koromban, az 1970-es években cikket szerettem volna megjelentetni az iskolai újságban a betiltott március 15-e megünneplésével kapcsolatban "Ünnepeljük március 15-ét?" címmel. A kézirat a mai napig megvan. Nem engedték megjelenni, nem vállalták a kockázatot az újság szerkesztői. Utólag belegondolva lehet, hogy nekik volt igazuk, semmit meg nem oldott volna.

A "rendszerváltás" után, az 1990-es években egy bank vidéki nagyobb fiókjában dolgoztam negyven-ötven munkatársammal együtt. Felvettek egy velem egykorú kolléganőt, aki rövidesen osztályvezető lett, és akivel összeszövetkezve elhatároztuk, hogy a fiókban emberséges, visszásságoktól mentes, jó körülményeket próbálunk teremteni, hogy minden munkatársunk jól érezhesse ott magát. Azonban a diktatórikussá vált központi (budapesti) vezetés lehetetlenné tette ennek megvalósítását, kénytelenek voltunk lemondani róla. Az állandó leépítési kényszer és teljesíthetetlen tervek miatt nem lehetett biztonságérzetet teremteni, pedig az lehetett volna a jó munkahelyi közérzet alapja. Valószínűleg a központban is a "nagy generáció" képviselői voltak a vezetők, akik elfeledték fiatalságukat. Minden ügyet betereltek egy mérlegelési lehetőséget nélkülöző csatornába, mint ahogy manapság is szokás. Ettől aztán embertelen lett az egész, ez ellen nem tudtunk semmit se tenni. Ez ma is divat, mindenféle hivatali döntésből legtöbbször kizárják a mérlegelés lehetőségét az esetleges visszaélés kizárása érdekében. Hogy ezzel az emberséget is kizárják? Mit számít az nekik.

Egy generáció összefogása valószínűleg lehetetlen, pusztán illúzió. A pillanatnyi egyéni érdekek sokkal erősebben hatnak. A jövőben sem várható ilyen. Csak egy szép álom marad.


Bereczky Péter - bykyny