Ismét ingoványos talajra merészkedem. Vagy mégsem?
Ha tisztázzuk a fogalmakat, tisztábban látunk. Talán nem is olyan
bonyolult ez, csak egyesek túlbonyolítják és kihasználják a téma
körül uralkodó káoszt.
Mitől művészi egy fénykép? Ez érdekes és valóban nehéz kérdés. A
Fotósorozat számos könyvecskéjében is felveti a problémát és
fejtegeti a szerző. Pontos definíciót nem fogok adni e kérdésre én
sem, hiszen talán nem is lehet. A probléma túl összetett,
bonyolult, mintsem egyszerűen definiálni lehetne. Talán
kétféleképpen érdemes megközelítenünk a művészi kép fogalmát. Az
egyik megközelítés a mondanivaló. Számos szakértő, szakíró vallja,
hogy művészi kép nincs mondanivaló nélkül. Ezt én minden további
nélkül el is fogadom. Valami fontosat olyan módon mondjon el a
világról, amely és ahogyan megfogja a szemlélőt, elindít benne
valamiféle lelki folyamatot. Ehhez a gondolathoz közvetlenül
kapcsolódik a másik lehetséges megközelítése a problémának, amely
azt mondja, hogy a kép szemlélője a kép megtekintése után már nem
ugyanaz lesz, aki előtte volt, mert lelkének a kép látványa
(mondanivalója, a láttatás módja) olyan pluszt ad, amely
maradandó, bevésődik, kissé megváltoztatja. Még egy rendkívül
fontos kritériumot említek meg, mégpedig a hitelességet. A művészi
képnek nagyon hitelesnek kell lennie, legyen az egy véletlenül
elkapott pillanat, vagy akár beállított felvétel.
Ha ezen irányelvek mentén boncolgatjuk a témát, számos érdekes
megállapítást tehetünk. Mielőtt azonban a részletes fejtegetésbe
kezdenék, előre elnézést kérek azoktól, akiket esetleg soraimmal
megbántok. Nem célom senkinek a megbántása, csak saját
véleményemet írom le, írásom pusztán a tisztánlátást kívánja
szolgálni.
Hogy mit tekintünk művészfotónak, és ezáltal ki a fotóművész, az
természetesen csak definíció kérdése. A definíció mikéntjétől
függően többen vagy kevesebben tartoznak a művészek közé. Aki
közéjük szeretne tartozni, az kevésbé szigorú meghatározást
szeretne. Hisz milyen jó lenne, ha odaírhatná neve mellé a művész
szót. Ha olyan definíciót alkalmaznánk, amelynek következtében sok
"művész" lenne, az ledegradálná a művész kifejezést. Lépten-nyomon
művészbe botlanánk, és már azt se tudnánk, ki valóban a művész. Az
egész értelmét veszítené. Én a szigorúbb definíció híve vagyok.
Megállapíthatjuk, hogy a mondanivaló nélküli, kiváló technikai
kivitelezésű, csúcstechnikával készült, gyönyörű esztétikai
látványt nyújtó fénykép meghatározásunk értelmében nem művészfotó.
A fényképezés bizonyos témái, területei szinte automatikusan
kizárják a művészi kép készítését. Ilyen közismert terület a
természetfényképezés. A növényekről, állatokról, tájakról
bármilyen sok munkabefektetéssel, bármilyen csúcstechnikával
készített fénykép csak a legritkább esetben hordoz mondanivalót,
ezért az én fogalmaim szerint nem is művészfotók, legyenek azok
bármilyen szépek. Egy virágcsendélettel is legtöbbször ugyanez a
helyzet. A természetfotók idillinek, a nyugalom szigetének
tüntetik fel a természetet. Ez az általános nézet is
társadalmunkban. A nyugodt természet, ahová kimegyünk, és a
csendben kikapcsolódunk, megnyugszunk, elfelejtjük mindennapi
gondjainkat. A nyugodt felszín alatt azonban élethalálharc dúl,
küzdelem a létért, a táplálékért, az életben maradásért, a
konkurencia elnyomásáért. A mindenfelé szétdobált szemét, az
erdők pusztulása, pusztítása, állatfajok élőhelyének
megsemmisítése, fajok eltűnése a Földről az ember
közreműködésével, sőt, állatfajok teljes kiirtása. Hol idilli ez?
Hát lehetünk nyugodtak, amíg ezt látjuk? Homokba kell dugnunk a
fejünket? Lenne fotótéma bőven, csak nem hamis képet kellene
akarni festeni a természetről.
A portré már olyan műfaj, ahol könnyebben keletkezhet művészi
fotó, egyéni látásmód, jellemző, sokatmondó, hiteles elkapott
pillanat. Megemlíthetem Kálmán Kata, a magyarországi szociofotó
egyik megteremtőjének művészetét. Tiborc című albumának képei
megdöbbentő erejűek. Valóban más lesz tőle az ember, ha megnézi
ezeket az arcokat. Az 1930-as évek szenvedését, a
reménytelenségét, kilátástalanságát. Ebben a kötetben szerepel
például a közismert Varga Lacika 4 éves című fénykép is. Vagy
Sugár Kata, Langer Klára, Escher Károly képei. Miért tudott ilyen
hiteles képeket készíteni Escher Károly? Egyrészt mert vele
született tehetsége, belső késztetése ezt lehetővé tette, másrészt
azért, mert hivatásos fotóriporter volt, így rengeteg alkalma
adódott fényképezni, tudatosan kitalálta, hogyan, milyen
technikával tud hitelesebb képeket készíteni, és azt se felejtsük
el, hogy hány ezer kép elkészítésének eredményeképpen születtek
meg ismertté, híressé vált képei.
Amikor ismerkedtem Escher Károllyal és képeivel, a
Riportfényképezés című könyvének elején olvastam fejtegetését a
művészi fényképezésről, és annak kritériumairól, kiemelve a
hitelességet. Kételyeim támadtak. Nem gyanús, ha valaki saját
magával kapcsolatban művészetről beszél? Egyáltalán a
riportfényképezés és a művészet hogyan találkozhat egymással? Úgy
gondoltam, hogy annak idején a fotóriportert elküldte a
főszerkesztő valamely eseményre vagy helyszínre fényképezni. Ő
gyorsan készített néhány képet, amelyet szintén gyorsan vitt
kidolgozni, hogy a másnapi számban megjelenhessen. Ilyen
körülmények között művészi képeket készíteni? Aztán elővettem az
Escher Károly képeit tartalmazó könyvet, alaposan
áttanulmányoztam, és megállapítottam, hogy bizony van alapja a
leírtaknak. A könyvben szereplő képeinek döntő többsége
hihetetlenül hiteles, és rendkívül beszédes módon vall a két
világháború közötti hárommillió koldus országáról. Nem pusztán
dokumentatív fényképezés ez, hanem érzelemmel megtöltött
állásfoglalás, amely felkavarja az embert. A képeket látva szinte
lelkünkben érezzük az akkori Magyarország elesettjeinek
kilátástalanságát, nyomorát. Ettől a többlettől válnak ezek a
képek művészivé.
A művészi képnek technikailag is jól kivitelezettnek kell lennie.
Ez véleményem szerint alapkövetelmény.
Láthatjuk, hogy bizonyos tekintetben a megítélés szubjektív. Az,
hogy van-e valakire különös hatással egy fénykép, erősen függ az
illető érzelemgazdaságától, vagy érzelemszegénységétől,
empátiaképességétől, lelki érzékenységétől, befogadóképességétől,
lelki alkatától. Lehetséges, hogy egy képpel kapcsolatban valaki
úgy érzi, hogy őt a kép látványa megváltoztatta, rengeteg pluszt
adott neki, valami újat mondott számára a világról mondanivalója
által. Ha én is megnézem ugyanezt a képet, előfordulhat, hogy rám
nincs olyan nagy hatással. Ez a kép művészinek tekinthető? Ő
biztosan annak fogja tekinteni, én nem. És ez jól is van így.
Szubjektív mivolta miatt nem lehetséges ugyanis az egzakt
kategóriába sorolás. Ez nem olyan, mint a matematika. El kell
fogadnunk, hogy vannak olyan képek amelyek ide vagy oda is
sorolhatók.
Ha összeülne egy szakértőkből álló zsűri, akkor eldönthető lenne
egy fényképről, hogy az művészi-e? Egyáltalán kinek, hány embernek
kell művészinek tartani egy képet, hogy arra azt mondhassuk, hogy
az művészi? A szakértő zsűri valószínűleg a művészetre fogékony
emberekből állna, akik sok esetben jól döntenének. De véleményük
mégiscsak az ő egyéni véleményüket tükrözi. Az idő már jobb
zsűrinek bizonyul. Ha ötven év távlatából is csodáljuk és
művészinek tartjuk a képet, akkor az már jelent valamit. A művészt
az utókornak kell azzá minősítenie.
Ha megszámolnánk (például a Google-lel rákeresnénk) a
magyarországi fotóművészeket, igen nagy számot kapnánk. A valóság
természetesen nagyságrendekkel kevesebb. Rengeteg az önjelölt és
mások által művésznek kikiáltott fotós. Az önjelöltség ritkán
állja meg a helyét. Napjainkban minden területen a tökéletességre
való törekvés figyelhető meg. Úgy gondolják, hogy valamiféle
tökéletességet, különlegességet sugall, ha művésznek nevezik vagy
neveztetik magukat. Ezáltal többek lesznek. Pedig semmi nem
változik, a képek ugyanazok maradnak.
Az a téves nézettel is találkozhatunk, hogy minél többet
gyakorolja valaki a fényképezést, akkor egy bizonyos idő után elér
arra a szintre, hogy művésszé válik. Ez hatalmas tévedés. A
művésszé váláshoz a veleszületett valami, nevezzük tehetségnek,
elengedhetetlenül szükséges. Ez nem tanulható. Belőlem sem lesz
sohasem művész.
Ha valaki sokat gyakorolja, magas szinten kitanulja akár
hivatásszerűen a fényképezést, legyen természetfotós, vagy műtermi
fényképész, az rendkívül magas fokon űzheti mesterségét, gyönyörű
képeket készíthet, az esetek többségében mégsem válik művésszé,
bármilyen magasfokú elméleti ismerettel vagy nagy gyakorlattal
rendelkezik. Jó példa erre Dr. Sevcsik Jenő, aki a fényképezés
oktatásának egyik nagy úttörője volt. Magas szintű elméleti
ismerettel rendelkezett, számos úttörő jelentőségű szakkönyv
szerzője volt, sokat tett a fényképezés népszerűsítéséért, a
szakmai ismeretek elterjesztése terén. Könyvei számos kiadást
megértek, még idős korában is társszerzője volt (Hefelle József
mellett) a mai napig alapműnek számító Fényképezés című könyvnek.
Sokat fényképezett, de én úgy gondolom, hogy fotóművész nem volt
(bár őt is annak nevezik, talán tiszteletből). Annak ellenére,
hogy nála nagyobb szaktudással kevesen rendelkeztek. Hiányzott az
a bizonyos plusz, amely nem megtanulható.
Baj az, ha egy gyönyörű képet nem nevezünk művészinek, vagy egy
fotóst művésznek? A jó, esztétikai élményt nyújtó kép már semmit
se ér? Erről szó sincs, csak nem abba a kategóriába tartozik. Hogy
hová soroljuk, az a kép látványán, értékén semmit se változtat.
Csak helyükre kerülnek a dolgok. A meghatározástól függ, hogy mit
hová sorolhatunk. A természetfotó (legtöbbször) nem a művészfotó
kategóriába tartozik. de ez értékéből véleményem szerint semmit
sem von le. Kinek jó az, ha minden fotográfust művésznek nevezünk,
és a képek jelentős része művészfotó? Csak valamilyen hamis
értékrend mentén átláthatatlanná teszi a helyzetet, káoszt teremt.
Manapság már nem egyszerű ebben a témában kiigazodni.
Elővettem nézegetni az 1957-ben megjelent Művészfotók című
könyvet. Kétségtelen, hogy vannak benne jó képek, sőt művészi
képek is, de ki merem jelenteni, hogy bizony vannak benne olyan
fényképek, amelyek a fenti irányelveket tekintve köszönő
viszonyban sincsenek a művészfotóval. És nem egy-két kép ilyen. Ez
még akkor is így van, ha a könyvnek neves szerkesztői voltak,
Bencze Pál, Rév Miklós, Vadas Ernő személyében. Valószínűleg ők
válogatták a képeket. Lehetséges, hogy a könyvben szereplők a
legjobb fotók, nem lehet tudni, hogy milyen képek közül válogatták
azokat.
Hogyan születhet művészi fénykép? Tulajdonképpen bárhogyan.
Elvileg akkor is, ha meggondolás nélkül automata módban
kattintgatjuk gépünket. Csak így a valószínűsége annak, hogy ez
bekövetkezik, elenyésző. Ezért írnak a könyvek szerzői a
tudatosságról. Arról, hogy a fotográfus kitalálja a témát a
mondanivalóval, majd azon töri a fejét, hogy mi módon tudná ezt
fényképen megjeleníteni, képpé formálni. Keresi hozzá a helyszínt,
esetleg az alkalmas személyt. Lehet, hogy akár évekig hiába
keresi. Majd szerencsés esetben megtalálja. Ez az! Ezt a látványt
kerestem! Majd elkészíti a hőn áhított képet. Tudatosság nélkül
csekély az esély, hogy művészi kép szülessen.
Ha a két világháború között alkotott nagy elődökre, például Escher
Károlyra, Reismann Marianra, Reismann Jánosra, Sugár Katára,
Kálmán Katára, Langer Klárára, Járai Rudolfra és másokra
gondolunk, megállapíthatjuk, hogy legtöbben hivatásszerűen
művelték a fényképezést, így számtalan lehetőségük adódott a
legkülönbözőbb helyszíneken fényképeket készíteni, számos érdekes
személlyel találkozhattak, és egy olyan kor hiteles képét tárták
elénk, amelyet elképzelni is nehezen tudtunk. Többnyire a
fényképezés megszállottai voltak, és sok ezer felvétel eredménye az
a néhány tucat kiemelkedően jó kép, amelyet egy-egy művész örökül
hagyott számunkra. Gondoljunk arra, ha fényképezünk, hogy ha
alkalmunk van rá, ne csak egy felvételt készítsünk egy témáról,
hanem próbáljunk meg különböző kompozíciókkal, különböző
fényviszonyok között, különböző helyekről, különböző
beállításokkal több felvételt készíteni, mert így nagyobb az
esélye, hogy köztük igazán jót is találunk.
Amikor a korábbi fejetekben a minél jobb kép készítésére biztattam
Olvasómat, akkor művészi kép készítésére próbáltam ösztönözni?
Akár arra is, de alapvetően nem. Készítsünk olyan képeket, amelyek
ugyan nem művészfotók, de magunknak és ismerőseinknek is jobban
tetszenek, igényesebb technikai kivitelezésük jobb kompozíciójuk,
és helyes expozíciójuk révén. Így több örömünket leljük majd a
fotózásban, több sikerélményünk lesz. Ne feledjük, nemcsak a
művészi fotóknak van létjogosultságuk.
Popper Péter mesélte el egyszer, hogy miért lett ő pszichológus.
Eredetileg mindenképp író szeretett volna lenni, de néhány mű
megírása után rá kellett döbbennie, hogy belőle legfeljebb közepes
író lehet. Úgy gondolta, hogy közepes írónak nem érdemes lenni, a
közepes művekre senki se kíváncsi. Elhatározta, hogy pszichológus
lesz, mert közepes pszichológus lehet. Van néhány kiemelkedő
pszichológus, és vannak a közepesek, akik semmi kiemelkedőt nem
csinálnak, csak szakmai tudásuk birtokában emberek ezreit kezelik
sikeresen nap mint nap. Ilyen ő is lehet. Popper Péter végül a
tehetségének, a sok befektetett munkának, műveltségének,
tapasztalatának köszönhetően nem közepes, hanem nagy tudású,
kiemelkedő pszichológus lett, de már fiatal korában is értékesnek
tartotta azt a sok "közepes" pszichológust, akik a szürke
hétköznapokon sok emberen segítenek. A "közepes" fotográfusokat is
kellően értékelnünk kellene, akik ugyan nem művészek, mégis sok
értékes, bámulatba ejtő, szemet gyönyörködtető képpel ajándékoznak
meg bennünket, élményt tudnak nyújtani képeik által. Arra lenne
szükség, hogy egy olimpián ne csak az aranyérmest, hanem a
nyolcadik vagy tizedik helyet elérő honfitársunkat is becsüljük
meg, hiszen őt mindössze néhányan tudták megelőzni a világon, és
rengeteg munka fekszik ezekben a helyezésekben is. Azt hiszem,
ennek elfogadására társadalmi szemléletváltásra lenne szükség. A
londoni olimpia kapcsán a sportban talán már elindult valami, de a
fényképezés terén is el kellene indulni ezen az úton.