2012

Hazafiság - Egy hírszerző élete

Tartalom

1940 nyarán a Trianoni tragédia által elvesztett Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. A bevonulást követően a visszakapott terület védelmére létrehozták kolozsvári parancsnoksággal a IX. hadtestet. Ez a hadtest nagy alakulat volt, legnagyobb létszáma meghaladta a félmillió főt. 1944 októbert 10-én a szovjetek támadása miatt a hadtest visszavonulásra kényszerült. A visszavonuláskor az iratok nagy részét megsemmisítették, itthon sok dokumetum az enyészeté lett, talán megsemmisítették azokat, számos adatnak, dokumentumnak a Hadtörténeti Intézetben sem lehet nyomára bukkanni. E nagy hadtest parancsnokságának fontos osztálya volt a hírszerző és kémelhárító osztály. Ki volt a iX. hadtest hírszerzésének vezetője? Ki volt ő, akinek történelmi szerepe a konspiráció és a feledés homályába veszett. Sehol, semmilyen adat nem található róla, még a neve sem ismert, pedig magas és fontos beosztás volt az övé. Most fellebbentem a fátylat e titokról, ismerjük meg őt, a hazafit, a hírszerzőt, az embert.

Gyermekkor

Bereczky Vilmos néven látta meg a napvilágot Magyarországon, Kolozsváron, 1913 végén. Apai ágon unitárius család volt, a házastársak legtöbbször reformátusok voltak. Dédapja, Binecz János aranyműves, akinek gyermekeként 1850-ben megszületett Binecz Gyula, a nagyapa, aki már vasúti munkásként kereste kenyerét. Binecz Gyula és az egyszerű, szegény családból származó, özvegy Balogh Mária házasságából 1887-ben megszületett fiuk, Binetz Vilmos. Ö volt az, akinek vezetéknevét 1898-ban a Magyar Királyi Belügyminisztérium engedélyével Bereczki-re változtatták. A korabeli dokumentumokban előfordultak névelírások, így "Binecz" és "Binetz" változat is megtalálható volt, valamint Bereczki Vilmos a néhány évvel későbbi iratokban már Bereczky Vilmos néven szerepelt. Ő volt a történet főszereplőjének, Bereczky Vilmosnak az édesapja, foglalkozását tekintve a dokumentumok szerint MÁV hivatalnok, a valóságban talán mozdonyvezető, aki a Háromszék megyéből, Kovásznáról származó Simó Ilonával kötött házasságot.

Szülei, és általában a család minden tagja ízig-vérig magyarnak tartotta magát, és Magyarországot tekintették hazájuknak. Szolgálati lakásban laktak Kolozsváron, a vasútállomás szomszédságában. Itt nőtt föl, az elemi iskolát is itt végezte. Szeretetet keveset kapott, verést annál inkább. Mindig a szükségesnél egy leckével előbb kellett járnia a tanulásban. Ha nem tanulta meg rendesen a következő leckét is, apja kegyetlenül elverte. Teste edzett, kisportolt, izmos, észjárása gyors. Eleven, vagány gyermek volt, tanárai nehezen bírtak vele.

Hat éves épp elmúlt, amikor a Trianoni békeszerződés következményeként Erdélyt elcsatolták Magyarországtól. Felerősödött a román hatás, a magyarság kisebbségbe került, a románok a magyarságot be akarták olvasztani, a területet próbálták elrománosítani. Bár a trianoni békediktátum kimondta, hogy ahol a magyarság aránya a 20%-ot meghaladja, az államnak etnikai autonómiát kell biztosítani számukra, de ezzel senki se törődött. Etnikai alapon örökre büntetlenül maradt jogfosztások, gyilkosságok, tulajdonelkobzások történtek. Nem volt jó akkor itt magyarnak lenni, nem csoda, ha az itt élő magyarok várták, hogy visszaálljon a korábbi állapot.

Szülei kapcsolata hamar megromlott, még talán tíz éves sem volt, amikor elváltak.

Diákévek Gyulafehérváron

A válás után édesanyjával maradt, aki már tizenegy éves korában beadta Gyulafehérvárra, bentlakásos egyházi iskolába. Így került a nagy múltú római katolikus „Majláth” Főgimnáziumba, melynek akkoriban a neves Kárpiss János volt az igazgatója. E nagynevű iskola megteremtette műveltségének alapját, nevelte emberi tartását, empátiakészségét, és nem utolsó sorban hazafiságát. Az iskolában nagy volt a szigor, mégis szeretettel mesélt az itt töltött évekről. Egyházi iskolában történt neveltetése ellenére (vagy talán a tanok ellentmondásossága miatt) meggyőződéses ateista volt, materialista világnézetet vallott magáénak. Az iskolai szünetekben édesanyja nem vitte haza magához. Talán nem illett bele akkori életébe egy gyermek, nem törődött vele, nem is látogatta. Édesapja és második felesége volt az, akik magukhoz vették nyaranként néhány hétre. Hozzájuk szívesen ment, mert szívesen látták. Édesapja többször elvitte magával a mozdonyon, amit vezetett. Ez persze nagy élményt jelentett számára. A családból rajtuk kívül csak Balogh Mária, nagymamája szerette.

Édesapja fiatalon halt meg, állítólag szeretkezés közben szívrohamot kapott.

Gyermek- és ifjúkora kevés szeretetben, szegénységben telt. Nagyon vagány, öntörvényű, nehezen kezelhető ifjú volt. Anyanyelvi szinten beszélt románul, meg tudta értetni magát franciául is.

1931-ben leérettségizett, majd visszatért Kolozsvárra. Továbbtanulási tervei voltak, élete azonban másként alakult.

Az újságíró

Kolozsváron megismerkedett Vajda Terézia balett-táncosnővel, aki a Kolozsvári Magyar Színház társulatának volt tagja, és aki később a színház vezető balett-táncosává (prímabalerina) vált. A városban egy magyar színház volt, ott adták elő a prózai művek mellett a zenés darabokat, operákat is. Vajda Terézia szegény, sokgyermekes családból származott, a kolozsvári unitárius templom harangozójának volt a leánya. Már hat esztendős korától balettozni tanult, nagyon szépen táncolt.

Egymásba szerettek, és ettől kezdve a fiatalember csak a házasságra tudott gondolni. A továbbtanulás elmaradt, a család tudta nélkül, 1933 januárjában összeházasodtak. Mikor kitudódott, kitagadták. Úgy gondolták, hogy ők apai ágon egy elszegényedett ősi nemesi család, a Bereczky család leszármazottai. Vagy nem ismerték a valóságot, vagy nem akarták azt tudomásul venni. Rangon alulinak tartották a házasságot.

Feleségével albérletbe költözött, annak barátnőjével, hármasban, de a két hölgy gyakran minden apróságon összeveszett. Néhány év múlva a család megbékélt, ekkor visszaköltözhettek.

Főhősünk továbbra is nagyon vagány volt. Felesége révén bekerült a nagyvilági élet forgatagába, a művészvilágba. Összeköttetéseket szerzett, társas összejövetelekre, szórakozóhelyekre járt, új barátokra tett szert.

Újságíró lett. A középbaloldali Jóestét című napilapban, valamint az Ellenzék című lapban „bys” aláírással jelentek meg írásai. Elsősorban színházi témájú cikkeket, színikritikákat, valamint tárgyalótermi bűnügyi tudósításokat írt. A bűnügyi ügyekkel foglalkozó, Kolozsváron tevékenykedő Hatfaludi ügyvéd úr segítette. Évekig összedolgoztak, bejárt bírósági tárgyalásaira. Ő volt annak a Dr. Hatfaludi Lászlónak az édesapja, aki az 1960-as évektől körzeti orvosként szolgált Gyöngyösön, a Nyolcvanas lakótelepen. Az idősebb gyöngyösi lakosok még emlékezhetnek rá.

Újságíró igazolványai mellet rendelkezett a kolozsvári rendőrség engedélyével is, melynek értelmében újságíróként „tevékenységet fejthet ki, ahol a rendőrség képviselve van, és a kordont átlépheti”.

Olyan helyekre is bejuthatott, ahová az egyszerű emberek be sem tehették a lábukat. Foglalkozása révén már nemcsak a színházi, hanem az irodalmi, igazságszolgáltatási, rendőrségi körökben is forgolódott, újságíróként számos új ismeretségre tett szert.

A halál torkában

Magyarországon tekintette hazájának, és hazáját szerette volna szolgálni. Azt kívánta, hogy a teljes magyar nemzet ismét egy országban élhessen, Erdélyben ismét jó legyen magyarnak lenni, ne megtűrt kisebbségként, elnyomásban kelljen élni. Igazi hazafi volt, tenni akart valamit hazájáért. Az 1930-as évek első felében kapcsolatba került a magyar hírszerzéssel, és lett a Románia elleni magyar hírszerzés kolozsvári vezetője. Felesége aktívan segített neki az üzenetek morzejelekkel, rádión történő továbbításában. A feladatokat különféle rejtekhelyeken elhelyezve kapta. A kolozsvári magyar konzulátus 1935-ben kezdte meg működését. A kolozsvári konzulátus is aktívan részt vett a kapcsolattartásban. Az ő és csoportja által megszerzett információt rejtekhelyeken keresztül, vagy a konzulátus közreműködésével, vagy rádión továbbította. Az információk megszerzése szempontjából igen előnyös volt újságíró fedőfoglalkozása, kapcsolatai. Volt egy rejtekhely a magyar határ közelében is, ahová rendszeresen járt, legtöbbször lóháton. A konspiráció maximális volt, hiszen lebukás esetén halálbüntetés volt a várható büntetési tétel. Jól lovagolt, kiválóan síelt, nemegyszer a havasokban, vad, ember nem járta tájon, óriási hegyoldalakon, embermagasságnyi hóban. Sokszor ezek az utak az információk megszerzését szolgálták. Előfordult, hogy a konzulátus munkatársának az információt templomban adta át. Látszólag véletlenül leültek egymás mellé egyforma esernyővel, majd „véletlenül” esernyőt cseréltek. Az összecsukott esernyő nyele köré voltak tekerve a papírlapok. Közben persze egymáshoz se szóltak, sőt egy pillantással se árulták el magukat. Több alkalommal kis híján lebukott. Mesélte, hogy egy alkalommal elkapta a csendőrség, de amíg üldözték, ujjai között szétmorzsolta a veszélyes információt tartalmazó papírlapot. Elkapták, de nem tudtak rábizonyítani semmit, így két nap múlva elengedték.

Nagyon jó műszaki érzéke volt. Saját maga készített titokban elektroncsöves adó-vevő készüléket a kapcsolattartáshoz. Az 1960-as évek végén is – több, mint harminc év kihagyás után – folyamatosan, nagy sebességgel morzézott, mintha csak előző este tette volna le a billentyűt. A jelentések írásához vegytintát és rejtjelezést is használtak.

Hogy milyen információkat kellett szerezni? Ez az akkori politikai helyzetből következik. A magyar politikai és katonai vezetés nem mondott le a trianoni békediktátum során elcsatolt területek visszaszerzéséről, így a Romániához csatolt területeket is vissza akarták szerezni. A katonai vezetés Németországgal együttműködve, Teleki Pál kormánya önerőből, akár katonai eszközökkel kívánta megvalósítani tervét. Csak a kedvező alkalomra vártak, amely a világháború kezdetével, Lengyelország németek általi megtámadásával szerintük be is következett. 1939. augusztus 23-án a román határnál felvonult magyar haderő farkasszemet nézett a román oldalon mozgósított hadsereggel. Ez a helyzet lényegében egészen a második bécsi döntésig fennállt, a helyzet pattanásig feszült. Ehhez a tervezett támadáshoz gyűjtöttek információt a hírszerzés által.

A Honvéd Vezérkar főnöke hírszerző és kémelhárító osztályának viszonylag pontos képet sikerült alkotnia a román haderőről. Az alakulatok elhelyezkedéséről, szervezeti felépítéséről, az épülő erődvonalakról, az alakulatok fegyverzetéről, a katonai alakulatok harcértékéről, a katonák hangulatáról, a román hadseregbe besorolt magyar hadkötelesek helyzetéről, az erdélyi magyarság ellen elkövetett atrocitásokról, valamint arról, hogy a terület katonai erővel történő esetleges visszafoglalása milyen reakciót váltana ki az ott élő egyéb nemzetiségű lakosságból.

E pontos kép kialakításához szükséges információk megszerzésében vett részt ő és csoportja.

Személyesen sosem járt Magyarországon, de úgy gondolta, hogy egy kulturált, jobb sorsra érdemes magyarországi elitet, és rajtuk keresztül a teljes magyar nemzetet, a magyar népet, a kisembereket, Erdély jobb jövőjét szolgálja. Évekig a halál torkában élt, és hitte, hogy magasztos célt szolgál.

A világháborúban

A IX. Hadtest megalakulása

1940 nyarán a második bécsi döntés eredményeként, az itt élő magyarok legnagyobb örömére, Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. A visszacsatolt területen a népszámlálási adatok szerint több, mint 1 300 000 magyar, több, mint 1 000 000 román, és csaknem 50 000 német lakos élt. A bevonulást követően a román lakosság érezhetően ellenségesen viseltetett a bevonulókkal szemben. A már meglévő magyar hadtestek alakulatai bevonultak a visszaadott területre, biztosítva annak határait. A bevonulás 1940. szeptember 5-e és 13-a között történt meg. A terület visszafoglalása után a bevonulásban résztvevő egységek többsége visszavonult az anyaországba. Szükségesnek látszott egy új hadtest létrehozása a visszacsatolt terület védelmére. Meg is alakult az új, IX. hadtest, és annak parancsnoksága. A hadtestparancsnokság 1940 novemberében foglalta el helyét, és kezdte meg működését Kolozsváron. Újoncainak több mint háromnegyed részét saját kiegészítési területéről, Erdélyből vonultatta be. Arra törekedtek, hogy lehetőség szerint a lakóhelyükhöz közeli alakulathoz kerüljenek a bevonuló katonák. Besoroztak magyarokat, románokat egyaránt. A IX. hadtest méretét tekintve jelentős katonai alakulat volt, 1944-ben az élelmezési létszáma elérte a hatszázezer főt.

A hírszerzés vezetőjeként

Az előzményekből következett, hogy az új hadtestparancsnokság hírszerzés és kémelhárítás osztályán a hírszerzés vezetője Bereczky Vilmos lett. Ez igen magas katonai beosztás volt, bár nem katonaként, hanem polgári alkalmazottként töltötte be. Gépkocsivezető és erős, a hegyi terepet is jól bíró BMW sportautó állt rendelkezésére. Kapott szolgálati lakást is a Dohány utca 25. szám alatt. Az épület ma is áll. Magas beosztásához igazolványok is jártak, volt közöttük egy piros színű, amelyet ha felmutatott, Magyarország legtitkosabb objektumaiba is bebocsátást nyert. Bárhová, bármikor. Polgári ruhában járt, nem kellett egyenruhát viselnie.

Polgári közigazgatás

Észak-Erdély visszacsatolását követően a román közigazgatást először magyar katonai közigazgatás váltotta fel, majd ezt polgári közigazgatás követte 1940 novemberének végén. Ezt hatalmas csalódásként élte meg, többször is szomorúan mesélt róla. Nem azok jöttek, akiket várt. A művelt, valódi úriember vezetők, hivatalnokok helyett jelentős létszámban egy léhűtő, beképzelt, felelőtlen, az életet csak élvezni akaró, nagyképű, pozíciójából csak hasznot húzó, pökhendi dzsentri réteg érkezett. Az akkori viszonyokat jól érzékelteti Cseres Tibor Hideg napok című műve, és a belőle készült film. Bár ez Délvidékről és nem polgári személyekről, hanem katonákról szól, az akkori általános állapotokat könnyen elképzelhetjük általa. Az anyaországból küldött hivatalnokok közül kerültek ki a falvak és városok élén álló prefektusok, akik többnyire megkülönböztetést gyakoroltak a román lakosság hátrányára, valamint nemegyszer egyszerűen ellopták a lakosságnak jegyre kiosztandó élelmiszert. Egy ilyen lopás a hírszerzés vezetőjének tudomására jutott. Igazságérzete nem hagyta nyugodni, fellépett ellene. A prefektusnak azonban igen magas összeköttetései voltak, úgyhogy maga a hadtestparancsnok is alig tudta kimenteni, és azt tanácsolta neki, hogy máskor ne avatkozzon bele, mert ő sem fogja tudni megvédeni, és nagyon pórul járhat.

Így szembesült azzal, hogy tulajdonképpen kiket szolgált, kikért kockáztatta korábban éveken át az életét. Ez a felismerés teljesen kiábrándította. Hatalmas csalódás volt. Később, a 1960-as vagy 70-es években - látszólag indokolatlanul - lesújtó véleménye volt az akkori autósokról. Abban az időben kevés embernek volt saját autója. Az autó státusszimbólumnak számított, és tulajdonosaik közül az átlagosnál sokkal nagyobb arányban voltak nagyképűek, kérkedők, másokat lenézők. Ma már látom, hogy az autósok a korabeli bevonulókra emlékeztették, és oly mélyen beleivódott lelkébe a korábbi élmény, hogy ennyi hasonlóság is elég volt az ellenséges indulat kiváltására. Az ő világa az egyszerű emberek világa volt. Őket szerette.

1941 nyarán megszületett egyetlen gyermekük, ifjabb Bereczki Vilmos, aki felnőttként ismert ellenzéki személyiséggé vált. Házastársával a viszonya egyre romlott. Úgy mesélte, hogy hat-hét év volt csupán, amíg boldogságban éltek. Más társaságba kezdtek járni, egyre kevesebb közös pont volt az életükben, és egyre több problémájuk egymással. A vagány, művelt, szimpatikus férfi valószínűleg más nőknél se volt sikertelen.

A hadtestparancsnokság új épülete

1942 januárjában már arról tudósított a Magyar Világhíradó, hogy a kolozsvári hadtestparancsnokság új épületbe költözött. Az épület az Árpád úton állt (ma Traian út 27.), az ünnepélyes átadáson Bárdossy László miniszterelnök is rész vett. Az impozáns, kétemeletes épületet eredetileg iskolának kezdték el építeni. Főbejáratát két szobor őrizte (ezek ma már nincsenek meg). Hatalmas homlokzati festménye és lépcsőházi festményei, festett üvegablakai Haranghy Jenő munkái voltak. Az irodákban faragott, nehéz tölgyfa íróasztalok álltak, amelyeket Csorvássy István erdélyi szobrász, fafaragó művész, székely népi tárgyú kis faszobrai díszítettek.

A IX. hadtest katonaszökevényeinek többsége román nemzetiségű katonák közül került ki, akik igen sokszor megpróbáltak a Romániához tartozó Dél-Erdélybe szökni. Parancs volt rá, hogy amennyiben elfogtak román nemzetiségű szökevényt, és bizonyítható volt, hogy az illető járt Dél-Erdélyben (azaz román területen), akkor át kellett adni a IX. hadtest elhárításának, mert feltételezték (és számos példa volt is rá), hogy a román hírszerzés megpróbálta beszervezni.

A hadtestparancsnokság főbejáratán belépve a földszinten a lépcsőházból balra a hírszerzés, jobbra a kémelhárítás folyosója nyílt. A hírszerzés vezetője gyűlölte a kémelhárítás embereit, ami ott folyt, az humanizmusával összeegyeztethetetlen volt. Nemegyszer szemtanúja volt, hogy az elhárítás folyosóján a kémelhárítás emberei az elkapott, vagy nekik átadott gyanús személyeket, legtöbbször románokat, egyszerre többen, kíméletlenül verték, és még jól szórakoztak is közben. Egyszer, amikor ezt látta, önkéntelenül odaszólt, hogy „Ezt majd kamatostól visszakapjátok!”. Komoly baja származhatott volna a beszólásból, de a verőlegények viccnek vették, és csak röhögtek rajta. Mesélte, hogy a sors végül igazságot szolgáltatott, saját szemével látta később ezeket az embereket felakasztva.

Dálnoki Veress Lajos emlékére

Nem volt mindegy, hogy ki volt a IX. hadtest parancsnoka. Vajon fel lehet nézni a parancsnokra? Ő is hazafias eszméket képvisel?

1942. november 15-től a hadtest parancsnoka Dálnoki Veress Lajos altábornagy, hadtörténeti író lett. Ő egyike a méltatlanul elfeledett, megtagadott nagyjainknak. Sokan valószínűleg még a nevére sem emlékeznek. Dálnoki Veress Lajos katonai érdemei mellett egész életpályáját meghatározta a magyarsághoz való hűsége, a magyarságért történő áldozatvállalása.

Veress Lajos székely nemesi családban, Sepsiszentgyörgyön született 1889-ben. A „Dálnoki” nevet Dálnok községről kapta. Elvégezte a Ludovika Akadémiát, huszár, majd páncélostiszt lett. Az I. világháborúban csapattisztként szolgált, többször megsebesült. A világháború után elvégezte a hadiakadémiát, 1923-ban vezérkari tiszt lett, a 7. vegyes dandár kiképzési vezetője, majd 1925-től a Ludovika Akadémia tanára. 1933-tól az I. magyar lovas hadosztály vezérkari főnöke, 1935 és 38 között a bécsi magyar követség katonai attaséja. Utána, már vezérőrnagyi rangban, a kecskeméti 2. lovas dandár, majd 1942-ben a Szovjetunió elleni nyári hadműveletekben a 2. magyar hadsereg páncélos hadosztályának parancsnoka. Még a doni katasztrófa előtt hazavezényelték, és 1942. november 15-től a kolozsvári IX. hadtest parancsnoka, altábornagyi rendfokozattal.

1944. március 19-én reggel, Magyarország német megszállásának hírére azonnal elrendelte a hadtest mozgósítását, és egyúttal lezárta Magyarország felől Erdély határát, kiadta a parancsot, hogy a németeket a Tiszánál meg kell állítani. Azonnal készen állt Észak-Erdély megvédésére. Látta Horthy Miklós csapdába csalását, látta a német túlerőt, az ellenállást értelmetlennek látva, valamint megkapván a kormányzó egyértelmű parancsát, még aznap este visszavonta a mozgósítást. Románia kiugrása után, 1944. augusztus végén vezérezredessé léptették elő, és az Észak-Erdélyben állomásozó 2. magyar hadsereg parancsnokává nevezték ki.

A szovjetek 1944. október 10-re elfoglalták Kolozsvárt. Ekkor Dálnoki Veress Lajos a következő jelentést küldte Budára:

„Kicsiben: hadseregem be van kerítve,
nagyban: hazám sorsa meg van pecsételve!”

Horthy Miklós 1944. október 15-i kiugrási kísérlete - más egyéb okok mellett - a magyar vezérkar és tisztikar náci-barátsága miatt hiúsult meg. A kevesek egyike Dálnoki Veress Lajos volt, aki egyaránt gyűlölte a nácizmust és a kommunizmust, és akire a kormányzó biztosan számíthatott. A kiugrási kísérlet előtt a kormányzó - akadályoztatása esetére - helyettesévé (homo regius) nevezte ki. Dálnoki Veress Lajost saját beosztottja, a nácibarát Kozár Elemér, a 2. magyar hadsereg vezérkari főnöke árulta be a németeknek, akik letartóztatták és átadták a nyilas hatóságoknak.

Gépkocsivezetője számolt be arról, hogy Dálnoki Veress Lajos vezérezredessel október 16-án hajnalban, a kiugrás bejelentésekor, épp indultak volna Budapestre, amikor a Kolozsvár melletti főhadiszállástól alig egy kilométerre már német páncélosok vártak rájuk. Letartóztatták őket, gépkocsijukba két fegyveres német tiszt szállt be, és indultak velük Budapestre. Útközben Mátrafüreden megálltak, itt kutatták át autójukat. Elvették felszerelésüket, polgári ruháikat, sőt személyes holmijuk egy részét is. Este 10 órakor értek Budapestre a Royal szálló elé. A környék le volt zárva. SS katonák sorfala között vitték be Dálnoki Veress Lajos vezérezredest a szállodába.

A hadbíróság 15 évi fegyházra ítélte, Sopronkőhidán raboskodott. 1945 márciusában megszökött, de a szovjetek elfogták, és kiskőrösi internálótáborukban tartották fogva 1946 januárjáig. Kiszabadulása után igazolták, de a Magyar Kommunista Párt megakadályozta kinevezését a Honvédelmi Minisztériumba, majd nyugdíjazták. 1947-ben őrizetbe vették, és a népbíróság koncepciós perben köztársaság-ellenes összeesküvés vádjával először halálra, majd kegyelemből életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte. Lefokozták és a honvédség kötelékéből kizárták. Az idegen hatalmat szolgáló új politikai elit a hatalom megszerzése és megtartása céljából többek között a népbíróságok által, koncepciós perekkel próbálta a magyar társadalom vezető erejét megtörni és megsemmisíteni. Tömegesen születtek ítéletek a volt tábornokok ellen is. Ezek kisebb része valóban háborús bűnös volt, többségük azonban koncepciós per áldozatává vált.

Dálnoki Veress Lajost 1956. október 28-án a felkelők szabadították ki Márianosztráról, majd november 3-án elhagyta az országot. Londonban telepedett le, házgondnokként tartotta fenn magát. 1972-ben jelent meg Münchenben háromkötetes, Magyarország honvédelme a 2. világháború előtt és alatt című hadtörténeti munkája. 1958-tól a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség, majd 1970-től az Európai Szabad Magyar Kongresszus elnökévé választották. Londonban érte a halál 1976-ban. Az Amerikai Egyesült Államokban, Berkeley Springs-ben helyezték örök nyugalomra.

Ítéletét a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága semmissé nyilvánította, és rendfokozatát 1994. november 28-án helyreállította.

Dálnoki Veress Lajos vezérezredes esete kitűnő példa arra, hogy a magyarországi kommunista rezsim miként ítélte halálra, záratta börtönbe, pusztította el, és miként kényszerítette emigrációba a magyarság legjobbjait.

Hitlert nem volt hajlandó szolgálni

Hiába lett Dálnoki Veress Lajos a hadtestparancsnok, Bereczky Vilmos kiábrándultsága ekkorra már olyan nagyfokú volt, hogy 1943 áprilisában beadta felmondását. Számára már annak puszta illúziója is elveszett, hogy Magyarországot, a magyar népet szolgálja. Hitlert szolgálni nem volt hajlandó.

Tudta, hogy napokon belül meg fogja kapni behívóját, kezdődhet a katonai szolgálat. A behívó tíz nap múlva meg is érkezett.

1943. május 1-től ugyanezen év szeptemberéig Szászfenesen kapott kiképzést, majd 1944 januárjában Csíkszeredán írnokoskodott. 1944 március 27-től hadműveleti területen teljesített szolgálatot. Minden esetben „gépkocsi vonatosztály” alakulatnál szolgált, amelynek gépkocsival történő katonai szállítás volt a feladata.

Közben zajlottak az események. A világháború nagy fordulópontja 1943-ban a sztálingrádi csata volt, amelynek során a szovjet csapatok ellentámadásba mentek át. A németek cselhez folyamodtak, és 1944. március 19-én hirtelen megszállták Magyarországot. Előtte hazánk a béke szigetének számított a háborútól megtépázott Európában, és a megszállással hazánk viszonylagos függetlensége is véget ért.

Számunkra, magyarok számára, volt még egy jelentős fordulópont, mégpedig 1944. augusztus 23-án, miután a szovjet csapatok elérték a román határt. Ekkor I. Mihály román király vezetésével előbb letartóztatták Ion Antonescu diktátort, majd bejelentették a román kiugrást. A németek oldalán álló Románia átállt a szövetségesek oldalára, ezáltal Magyarország számára hirtelen szövetségesből ellenséggé vált, és meg is indította a támadást Észak-Erdély visszafoglalásáért.

Szökésben

A sztálingrádi német vereség után Észak-Erdélyből felgyorsult a magyar lakosság anyaországba történő elvándorlása. Ez 1944-ben, főleg ősztől kezdődően jelentősen felgyorsult. A Bereczky-család is elhatározta, hogy az anyaországba települnek át és itt kezdenek új életet. Még az oroszok kolozsvári bevonulása előtt elindultak Magyarország belseje felé. Megérkezett Gyöngyösre felesége, Vajda Terézia, fiuk, ifj. Bereczky Vilmos, édesanyja, Simó Ilona, valamint anyai nagyanyja második férjével. Néhány további rokona is áttelepült, többen Budapestre. Édesanyja, aki MÁV alkalmazott volt Kolozsváron, már előzőleg áthelyeztette magát Gyöngyösre. Nyugállományba vonulásáig a gyöngyösi vasútállomás irodájában dolgozott.

Bereczky Vilmos a Kolozsvártól észak-keletre található Bethlenkeresztúrnál 1944. szeptemberében megszökött alakulatától, mert - saját elmondása szerint - nem volt hajlandó Hitlert szolgálni. Az anyaországba menekült. Itt katonaszökevényként bujkált, majd a szovjetek Cegléd környékén 1945 február 20-án elkapták, és kiskőrösi internálótáborukba vitték. Innen 1945 április 18-án szökött meg, Budapestre ment. Itt felkereste áttelepült jogász nagybátyját egy éjszakára menedéket keresvén, de az nem engedte be lakásába, nem merte vállalni a kockázatot. A háború végéig a Nagymező utca és környékének emeletes házaiban bujkált. Bombázások, légiriadók esetén a lakosság lehúzódott az óvóhelyekre, ő katonaszökevényként ezt nem tehette, a házban maradt és bízott a szerencsében.

Konszolidáció és hányattatás

Véget ért a háború, elérkezett a „felszabadulás”. Nem kellett bujkálni többé. Gyöngyösre jött, találkozott családtagjaival, de ez nem volt felhőtlen találkozás. Feleségével tovább romlott kapcsolatuk. Különélésük már ekkor megkezdődött. 1945-ben Egerbe költözött, és polgári alkalmazottként a rendőrség gazdasági osztályának vezető helyetteseként dolgozott. 1946-ban már Egercsehiben találjuk. Az egercsehi szénbányában csapatcsillés volt egy éven keresztül. Hosszú idő elteltével is nagy szeretettel beszélt az itt eltöltött évről. A kemény munkáról, az összetartásról, az egymásért érzett felelősségről, a bányászok nehéz életéről, emberséges, egyszerű emberi világáról. Nagyon szeretett itt dolgozni. 1947-ben visszaköltözött Gyöngyösre.

A kolozsvári színház csillogása után felesége nehezen találta helyét a megváltozott körülmények között. Gyöngyösön se színház, se kulturális élet, se a régi baráti kör, csak a háború friss sebei. Balettoktatással kezdett foglalkozni, fiatalok csoportjainak tanította a táncművészetet. Voltak csoportjai Gyöngyösön is, de többségében a környező falvak iskoláiban, művelődési házaiban. Tanítványi közül valószínűleg többen kedvet kaptak a tánchoz, és felnőttként más tánccsoportban táncoltak.

Ifj. Bereczki Vilmos Gyöngyösön, az 1. sz. általános iskolában kezdte tanulmányait, és gyermekkorát egészen 13 éves koráig, 1954-ig itt töltötte. Saját elmondása szerint ez életének meghatározó időszaka volt.

Történetünk főszereplője Gyöngyösön talált munkát, 1947-48-ban közellátási tisztviselő, majd 1948-ban adminisztrátor a munkaerő-gazdálkodáson. 1949 nyarától a Városi Közkórházban dolgozott betanított munkásként, később szakmunkásként. Karbantartó, gépész volt.

Összeköltözött, és hosszabb ideig együtt élt egy nőismerősével. Ritkán látta édesanyját és fiát, mert felesége, aki velük élt, nem nézte jó szemmel látogatásait. A házastársak között teljesen megromlott viszony azt eredményezte, hogy felesége hiúságában sértetten, többször is feljelentette. Ki akarta készíteni, lehetetlen helyzetbe akarta hozni. Ne feledjük, mindez a Rákosi-korszakban történt, a „szocialista emberhez méltatlan életmód”, vagy ehhez hasonló vád is elég volt a vizsgálathoz, meghurcoláshoz. Két vagy három alkalommal, amikor a helyzet kezdett komolyra fordulni, felutazott Budapestre, ahol találkozott Cseres Tibor íróval, aki sikeresen segített elsimítani az ügyet.

Ez egy nagyon érdekes, de homályos momentum. Úgy tűnik, Cseres Tibor nagyon közeli ismerőse, barátja volt. Talán még Erdélyből ismerték egymást. Cseres Tibor is Erdélyben született, de még 1926-ban, 11 éves korában Budapestre került, 1933-ban leérettségizett. 1937-től Békéscsabára költözött, és a Békés Megyei Közlöny szerkesztője lett. Közben a kolozsvári egyetem közgazdasági karán is diákoskodott. 1938-ban vonult be először, majd még kilenc alkalommal hívták be, 56 hónapon keresztül katona volt. Katonai tevékenységét illetően nem lelhető fel információ. 1944 októberében, mint tartalékos tiszt fejezi be a háborút. Hogyan tudott Cseres Tibor a személyi kultusz éveiben hathatós segítséget adni? Honnan ered az ismeretség? Cseres Tibor kolozsvári egyetemi tanulmányainak ideje alatt ismerkedtek meg? A hadtestparancsnokságon volt Cseres Tibor a beosztottja? Katonatársa a szállító alakulatok valamelyikénél? Ezekre a kérdésekre talán soha nem kapunk választ.

Bereczky Vilmos 1953 elején megismerkedett a kórház belgyógyászati osztályán dolgozó ápolónővel. A ma már nyugdíjas ápolónő valódi neve elhallgatását kérte, ezért Rita nővérnek nevezem. Az idők során Rita nővér városszerte ismert és elismert lett. 1952-től a kórház majdnem minden osztályán megfordult hosszabb-rövidebb ideig. Általában néhány hónapot, legfeljebb egy-két évet dolgozott egyfolytában egy osztályon, azután áthelyezték egy másik osztályra, ahol nagyobb szükség volt rá. A nagyfokú nővérhiány legkevesebb napi tizenkét óra munkaidőt eredményezett. Abban az időben az áthelyezések alkalmával működési bizonyítványt adtak az osztályvezető főorvos aláírásával, amely igazolta az osztályon végzett munka minőségét. Rita nővér működési bizonyítványai mind szakmailag, mind emberileg a lehető legmagasabb fokú elismerésről szóltak. 1960-tól nyugdíjazásáig a Nyolcvanas lakótelep és a Jókai utca rendelőiben körzeti ápolónőként gyakorolta hivatását. Körülbelül négy évig dolgozott a korábban említett Dr. Hatfaludi László munkatársaként.

Az 1950-es évek első felében a kórházakban a mai ember számára elképzelhetetlen körülmények uralkodtak. 1949-ben feloszlatták az apácarendeket, így drasztikusan lecsökkent a szakképzett ápolók létszáma. A néhány hetes gyorstalpaló tanfolyamot végzett nővérek gyakorlatilag szakképzetlenek voltak, ennyi idő alatt nem lehet a szakmát elsajátítani, gyakorlatot szerezni. Rita nővér Budapesten kétéves, kórházi gyakorlatot is biztosító állami iskolát végzett. Az osztályon egyedül ő volt valóban szakképzett ápolónő, a szakmai munkát ő végezte. A többiek a szakmai hozzáértést nem igénylő ápolási munkákat végezték, például mosdatták a betegeket, vagy ágytálaztak, és hozzá nem értésük miatt igyekeztek távol tartani magukat az orvosoktól. Rita nővér viszont nagyon szerette munkáját, komoly energiát fektetett bele, és minden alkalmat kihasznált a tanulásra, továbbfejlődésre. Ő az orvosok közelében szeretett inkább lenni, akiktől tanulhatott. Kitűnő iskola volt ez számára, gyakorlatot szerzett a gerincvíz csapolástól kezdve a vénás injekció beadásáig, műtéteknél asszisztált. Egy rendelet lehetőséget biztosított arra, hogy a megfelelő gyakorlattal rendelkező ápolónők, írásbeli meghatalmazással, bizonyos orvosi beavatkozásokat elvégezhessenek.

Időnként olyan orvoshiány volt, hogy a belgyógyászatra az idegosztályról osztottak be ügyeletes orvosnőt, aki a belgyógyászati esetek tekintetében gyakorlatlan volt. Pechére a mentők bevittek körülbelül 20 gombamérgezéses személyt, akiknek azonnal ki kellet mosni a gyomrát. A gyorsabb haladás érdekében Rita nővér mellett az ügyeletes idegorvos is elkezdte a gyomormosást. Rita nővér azonban figyelt az orvosra is, és meglátta, hogy a csövet az egyik beteg nyelőcsöve helyett a légcsövébe dugta, és már önteni készült a tölcsérbe a vizet. Ekkor rákiáltott, hogy „bele ne öntse!”. Ha beleöntötte volna, a beteg meghalt volna. Az orvosnő halálra sápadt, elkezdett reszketni, és nem volt hajlandó több gyomormosásra.

Még 1952-ben Bereczky Vilmos egyszer éjszaka a kórház kazánháza mellet egy kis szobában aludt – valószínűleg nem volt hová mennie – amikor zörgettek ajtaján. Hívták, menjen azonnal, adjon vért, mert a szülészeten egy anyuka szülés közben nagyon sok vért veszített, ha nem kap sürgősen vért, meg fog halni. Tudták, hogy neki nullás a vércsoportja, mert már több alkalommal adott vért, és akkoriban úgy tartották, hogy a nullás vércsoportú ember mindenkinek adhat. Azonnal indult. A kórházi ágyon eszméletlen fiatal nő feküdt. Még nem voltak vérkészítmények, közvetlenül emberből emberbe történt a véradás. Reggel a szülészetről hívták, hogy lessen be az ajtó résén keresztül a kórterembe. Minden ágyon gyermekét szoptató anyuka ült. Meg sem ismerte anyukát, akinek éjjel vért adott. Mesélte, hogy nagy örömmel töltötte el, hogy segíteni tudott.

Bereczky Vilmos feleségétől 1953-ban hivatalosan is elvált, majd volt felesége összeházasodott második férjével. Ezzel véget ért közöttük az ellenségeskedés időszaka is.

Kapcsolata Rita nővérrel egyre szorosabb lett, 1954-ben ők is összeházasodtak.

A nyugalom évei

Rita nővér és édesanyja Gyöngyösön, Bajcsy-Zsilinszky körúti házukban éltek, a házasságkötés után odaköltözött a férj is, aki második felesége mellett teljesen lehiggadt. Az addigi vagány férfira rá se lehetett ismerni.

1954-től a Gyöngyösi Szikvízgyártó Vállalat üzemvezetője lett. Munkatársai szerették, sőt, egyenesen rendkívüli embernek tartották. Egyszerűségével, egyenességével, határozottságával, humanitásával, műveltségével, tartásával tekintélyt és szeretetet szerzett. Hiteles ember tudott lenni, mert voltak elvei, és szavai összhangban álltak tetteivel. A telep később a Heves Megyei Szeszipari Vállalat részévé vált. A Gorkij utcában (ma Országút út), a Sóház térnél bérelt, lakásból átalakított üzemben, ősrégi gépekkel szódavizet töltöttek hagyományos szódásüvegekbe. Az üzletekbe történő kiszállítás lovas kocsival történt, a vállalatnak saját lovai voltak. Később, már az 1960-as években megépült az új üzem, amely a Bethlen Gábor utcában áll, jelenleg festékdiszkont működik benne. Már az egész Mátrát ellátták, üzleteket, üdülőket. A lovaskocsit felváltotta a teherautókkal történő szállítás.

Még a régi üzemben, csatos üvegekben megkezdődött a „bambi”, azaz a szénsavmentes üdítőitalok gyártása. Az új üzemben áttértek a vékony falú, koronadugós (söröskupak) üvegekbe történő bambigyártásra. Kevesen tudják, hogy egyszer kísérletet tettek szénsavas üdítők előállítására is. Néhány rekesszel le is gyártottak, látszólag minden rendben volt, a szállítmány el is indult a Mátrába. A nyári napsütésben a vékony falú üvegek felmelegedtek, és sorban robbantak fel.

1956-ban megszületett gyermekük, Péter. Az első évek meglehetős szegénységben teltek. Rita nővér napi 12-16 órát is dolgozott, férje is nemegyszer ugyanennyit, vagy akár többet is, főleg a nyári szezonban. Ebben az időben Sípos József volt a barátja, aki a Mátrafüred és Mátraháza között elhelyezkedő Sástó kialakításának munkálatait irányította. Az üzem adminisztrátora néhány évig barátja felesége volt.

Volt felesége újabb házasságából ekkorra megszületett Éva és Károly. Az előzmények ellenére a volt házastársak megbékéltek, a két család évekig összejárt. Péter, Éva és Károly szinte testvérként nőttek fel, és a mai napig jó viszonyt ápolnak. Édesanyjához hasonlóan Éva is a táncnak szentelte életét, 1972-től 1989-ig táncolt a gyöngyösi Vidróczki Néptáncegyüttesben, 1992 és 1998 között a Vidróczki Néptáncegyüttes utánpótlás vezetőjeként a fiatal korosztályt oktatta. Jelenleg is népi táncot tanít fiataloknak Gyöngyösön és környékén. A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola táncpedagógusa, tantárgyai a néptánc és a folklór. Károly életét az emberek szeretete, a velük való törődés, az elesettek segítése hatotta át, főápolóként dolgozott a gyöngyösi Bugát Pál Kórházban.

Ifj. Bereczky Vilmos ismert ellenzéki személyiséggé vált, részt vett a március 15.-i megmozdulásokban, a Grósz kormány idején aktívan közreműködött a Kisgazdapárt újjáélesztésében. Az Erdélyt Védő Független Magyar Bizottság tagjaként a Hősök terén 1988 június 27-én megtartott nagyszabású, az erdélyi falurombolás elleni tüntetés egyik kezdeményezője volt. Tevékenységének elismeréseként megkapta a Márton Árom emlékérmet. Az Antall-kormány idején országgyűlési képviselő volt. Ma vidéken, visszavonultan él.

Bereczky Vilmos mindig visszavágyott Erdélybe, Kolozsvárra, a havasokba, a Székelyföldre, melyekről sokat mesélt. De nem mehetett, mert úgy gondolta, ha átlépi a román határt, az egyúttal a halálos ítéletét is jelenti. Ceausescu Romániájából nem kerül ki élve. Utólag kiderült, hogy nem tévedett.

Nagyon sokáig nem volt hajlandó beszélni hírszerző múltjáról. Nem volt büszke rá, szinte szégyellte. Egyébként sem szeretett dicsekedni. Hosszú évek teltek el, míg egyszer csak kötélnek állt, és mesélt. Hallgatásával családtagjait is védte. Átélte a háború utáni Magyarország politikai fordulatait, koncepciós pereit, és úgy gondolta, ha valaki nem tud valamiről, abból baja se származhat.

Visszavonultan, elsősorban a családjának és munkájának élt, Gyöngyösön közszereplést nem vállalt. Szabad idejében rajzolt és festegetett. Szerette a természetet, a hegyeket, szeretett kirándulni, fényképezni, filmezni. Végezte a ház körüli nehéz munkákat, kertet ásott, kerítést épített.

Kiváló műszaki érzéke volt. Az 1950-es évek második felében vibrációs mosógépet készített. Csinált hegesztőtrafót a felesége által rokon id. Dãhnis Richard géplakatos mesternek, aki nagy vadász volt, és a gyöngyösi Agromechanika Szövetkezet alapító tagja. A trafót évtizedeken át használta. Az 1950-es években közös találmánya (hőmérséklet-szabályzós villanykályha) volt ifj. Dähnis Richárddal, aki később évtizedeken át töltötte be az Agromechanika Szövetkezet elnöki tisztét. Pénz hiányában a találmány hasznosítása elmaradt. Számos újítás fűződik a nevéhez. A gyöngyösi kórházban „Villany sterilizátor” volt egyik korai újítása. Dr. Szarvasi György szemészeti osztályvezető főorvossal közösen dolgoztak egy olyan újításon, amely szembe került vasszilánk elektromágnes segítségével történő eltávolítását tette volna lehetővé. A kísérletekhez a vágóhídról szereztek marha, disznó és borjú szemeket. Utolsó újítása is a Bugát Pál kórház részére készült, egy kis tehetetlenségű hőmérő volt, amellyel másodpercek alatt meg lehetett mérni egy terem hőmérsékletét.

Nyugdíjazásáig a szikvízüzem telepvezetője volt, majd visszatért a kórházba, ahol kazánfűtőként dolgozott.

A vég

Hirtelen, egyik pillanatról a másikra jött a súlyos betegség, az infarktus, melyből sohasem épült fel. A rossz vérkeringés lassú, évekig tartó, de megállíthatatlan leépüléséhez vezetett mind testileg, mind szellemileg. A szeretett Erdélyt soha többé nem látta.

1995 október 4-én távozott közülünk. Hamvait Gyöngyösön, a Felsővárosi Temetőben helyezték örök nyugalomra. „Csak az hal meg, akit elfelejtenek.” - olvasható gyászjelentésén.

Bereczky Vilmost a kolozsvári népbíróság 1946. április 12-én távollétében életfogytiglani kényszermunkára ítélte.

Felhasznált irodalom

Illésfalvi Péter – Szabó Péter – Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján 1940 – 1944, Puedlo Kiadó, 2005

Juhász László: Barangolás a magyar múltban - Ez volt a 20. század, Antológia Kiadó, Lakitelek, 1992

Dr. Gál Attila: Tábornokok a népbíróság előtt

Ad Acta, A Hadtörténeti Levéltár évkönyve, 2001, PETIT REAL Könyvkiadó, 2002

Hilda Von Klausenburg – Magyarellenes atrocitások Erdélyben és Romániában: 1784 – 1956, Budapest, 2006

Külön köszönöm Illésfalvi Péter hadtörténész, muzeológus segítségét.

Oldal tetejére

Főoldal