ISO fényérzékenység

Eddig úgy tárgyaltam – a fokozatosság elve alapján – a témát, mintha ez a fogalom nem is létezne. Eljött azonban az idő, hogy részletesebben megismerkedjünk az ISO érzékenységgel. Kezdők számára az ISO érzékenység kevésbé kézzelfogható, mint a rekeszérték vagy a záridő. Bár nem szeretném feleslegesen technikai részletekkel terhelni az Olvasót, úgy gondolom, hogy ezt a témát sokkal könnyebb érthetővé tenni a valóság leírásával, mint egyszerűsítve, a valóság elferdítésével. Tulajdonképpen egyszerű dologról van szó.

A téma jobb megértéséhez a filmeken keresztül vezet az út. Az 1950-es, ’60-as, ’70-es években tömegesen (leggyakrabban) vásárolt fekete-fehér negatív kisfilm érzékenysége meglehetősen kicsi, mindössze ISO 40 volt. Ennek az volt a hátránya, hogy kis fényérzékenysége miatt elég nagy fénymennyiséget igényelt, és rosszabb fényviszonyok között akár már kültéren is könnyen eljuthattunk az állvány használatának szükségességéhez. Azért, hogy rosszabb fényviszonyok között lehessen szabadban, illetve akár beltérben is vaku és állvány nélkül, szabad kézből fényképezni, valamint gyors mozgások befagyasztása céljából lehessen rövidebb záridőt használni, kifejlesztettek érzékenyebb filmeket is. Létezett ISO 100, 200 és akár 400 érzékenységű negatív film, később még érzékenyebbek is. Az előhívott filmeken a negatív kép ezüstszemcsékből állt, és amíg az ISO 40 érzékenységű filmnél a szemcsék elég kicsik és finomak voltak, addig a nagyobb érzékenységűek esetében az érzékenység növekedésével jelentősen növekedett a szemcseméret is, amely korlátozta a készíthető papírkép nagyságát, és az elérhető élességet, mert a nagyított képen a szemcsézettség láthatóvá vált.

Digitális fényképezőgépek esetén a cél ugyanaz, mint film esetén volt, röviden az, hogy kevesebb fénymennyiséggel is lehessen fényképezni, mert ez nagymértékben megnöveli lehetőségeinket.

Az ISO érzékenység egyszerű, közérthető magyarázata az, hogyha a képérzékelő érzékenyebb a fényre, akkor kisebb fénymennyiség szükséges a kívánt világosságú kép létrehozására, ha a képérzékelő fényérzékenysége kisebb, akkor nagyobb fénymennyiségre van szükség. Tudni kell azonban azt, hogy ez szemléletes, de technikailag nem korrekt magyarázat, mert a képérzékelő érzékenysége állandó. Ennek ellenére úgy tekintjük, és a témát úgy tárgyaljuk, mintha a képérzékelő érzékenysége változtatható lenne. Ez nem probléma, az egyszerűség kedvéért nyugodtan megtehetjük ezt. A köznapi életben is azt szoktuk mondani, hogy az érzékenységet változtatjuk.

Ha egy film vagy képérzékelő fényérzékenysége (röviden érzékenysége) nagyobb, annak az a következménye, hogy ugyanolyan világosságú kép keletkezéséhez kevesebb fénymennyiség is elégséges. A fényérzékenység mértékét ISO értékben adjuk meg. A szabványos ISO értékek a következők: ISO 100, ISO 200, ISO 400, ISO 800, ISO 1600, ISO 3200, ISO 6400, ISO 12800, ISO 25600, stb. A sor mindkét végén folytatódhat. Jobbra haladva a sorban a számértékek mindig kétszereződnek, és a kétszeres számérték kétszeres fényérzékenységet jelent. Sok fényképezőgép esetén a legkisebb beállítható érzékenység (ezt alapérzékenységnek nevezzük) ISO 100, de előfordulhat ISO 50, ISO 200, vagy ISO 80 alapérzékenység is. Egy „egész” értéknyi ISO érzékenység változtatás ugyanúgy egy fényértéknyi változtatás, mint azt a rekeszértékeknél és a záridőknél láttuk.

Tehát ISO 100-hoz képest az ISO 200 kétszeres érzékenységet jelent, ISO 400 az ISO 200-hoz képest jelent kétszeres, az ISO 100-hoz képest (2×2=) 4×-es érzékenységet. És fordítva is igaz, az ISO 800-hoz képest az ISO 400 fele fényérzékenységet jelent, az ISO 800-hoz képest az ISO 100 nyolcadannyit (800»400»200»100). Vannak olyan komolyabb fényképezőgépek, amelyeknél nemcsak a szabványos értékek, hanem köztes értékek is beállíthatók. Alap módokban és AUTO ISO (automatikus ISO) esetén a fényképezőgép köztes értékeket is választ.

A kétszeres érzékenység azt jelenti, hogy fele fénymennyiség is elég ugyanolyan világosságú kép keletkezéséhez, fele érzékenység esetén ehhez kétszeres fénymennyiség szükséges. Négyszeres érzékenység esetén negyedannyi fénymennyiség, negyedakkora érzékenység esetén négyszeres fénymennyiség szükséges azonos világosságú kép létrehozásához.

A fenti ábrán három képet láthatunk. Az egyes képek készítése közben csak az ISO érzékenységet változtattam, mindhárom kép f/4 rekeszértékkel és 1/800 s záridővel készült. Az ISO 100 érzékenységgel készült bal oldali kép lett a legsötétebb, az ehhez képest négyszeres, ISO 400 érzékenységgel készített jobb oldali kép lett a legvilágosabb. Az érzékenység nem része az expozíciónak, mert segítségével nem tudjuk szabályozni az érzékelőt érő fénymennyiséget. Ennek ellenére változtatásával szabályozni tudjuk az eredményül kapott fénykép világosságát. Ne feledjük, hogy a fénymennyiséget (expozíciót) a rekesszel és a záridővel szabályozhatjuk.

Sokan azt hiszik, hogy az ISO érzékenység változtatásával a képérzékelő érzékenységét változtatjuk, és ezt is szoktuk mondani, de nem így van. Lássuk, hogy mi történik valójában, és gondoljuk át az alapelvet az alábbiak szerint. Ehhez nézzük meg a fenti ábrát, amelyen egymás alatt két esetet láthatunk, az ISO 100 és az ISO 200 esetét. Bal oldalon láthatjuk a képérzékelőt, amelyet egy jelerősítő követ, majd végül az „A/D átalakító” egység, amely digitális jellé, azaz számokká alakítja a képérzékelőből kiolvasott, a jelerősítőn keresztül érkező jelet. Az átalakítóval ne is foglalkozzunk, csak annyit jegyezzünk meg, hogy ennek bemenetén (a „B” ponton) mindig megfelelő nagyságú (példánkban 1 egységnyi) jelnek kell megjelenni a helyes feldolgozhatóság érdekében.

Magának a képérzékelőnek az érzékenysége adott, az valójában nem változtatható. Az egyszerűség érdekében tekintsük úgy, hogyha az érzékelőt a normális működési tartományán belül feleakkora fénymennyiség éri, feleakkora jelet szolgáltat (az ábrán az „A” pontban), ha negyedakkora fénymennyiség éri, akkor negyedakkora jelet szolgáltat, stb. Mivel a képérzékelő érzékenysége állandó, más utat kellett keresni ahhoz, hogy kevesebb fénymennyiséggel is tudjunk fotózni, ez pedig a következő lett:

A képérzékelőt kevesebb fénymennyiséggel világítjuk meg úgy, mintha az nagyobb fényérzékenységű lenne, és az általa szolgáltatott kisebb jelet a jelerősítő erősítésének megnövelésével mindig azonos szintre erősítjük a további feldolgozáshoz. Emiatt a kapott kép világossága is azonos lesz a kisebb fénymennyiség ellenére. Amikor a fényképezőgépen az ISO értéket állítjuk, akkor tulajdonképpen a képérzékelő utáni jelerősítő erősítésének mértékét változtatjuk, nem pedig az érzékelő érzékenységét.

Az ábra felső sorában az alapérzékenységre, ISO 100-ra állított érzékenység esetét láthatjuk. Az ábrán a képérzékelőt ennél az érzékenységnél helyes expozíciót eredményező fénymennyiség éri, ennek hatására 1 egységnyi jelet szolgáltat az érzékelő (az „A” pontban), az erősítő erősítésének mértéke 1×-es, ezért az erősítő kimenetén (a „B” ponton) is 1 egységnyi jelet kapunk. Például adjon helyes expozíciót ISO 100 érzékenységnél f/5,6 rekesz és 1/125 s záridő.

Az ábrán az alsó sorban az ISO 200 esetét láthatjuk. ISO 200 beállítása esetén az erősítő erősítését 2×-esre állítottuk be. Így már elég a képérzékelőnek 0,5 egységnyi jelet szolgáltatnia (az „A” pontban), mert azt kétszeresére erősítve éppen a szükséges nagyságú, 1 egységnyi jelet kapjuk a „B” pontban. Az „A” pontban 0,5 egységnyi jel pedig akkor jelenik meg, ha az ISO 100-hoz szükségeshez képest fele fénymennyiség éri a képérzékelőt. Ezzel elértük, hogy az ISO 100-hoz képest fele fénymennyiséggel is ugyanolyan világosságú képet tudunk készíteni. Fele fénymennyiséget például úgy kaphatunk, hogy vagy zárjuk a rekeszt egy értékkel, és a záridő változatlan (példánk szerint f/8 és 1/125 s), vagy egy értékkel rövidebb záridőt alkalmazunk, és a rekeszérték változatlan (f/5,6 és 1/250 s).

A sort folytathatjuk. Ha ISO 400-at állítunk be képzeletbeli fényképezőgépünkön, akkor tulajdonképpen a jelerősítő erősítését állítjuk be 4×-esre. Ekkor az ISO 100-hoz képest negyedakkora fénymennyiség eredményez ugyanolyan világosságú képet. Ekkor a képérzékelőből negyedakkora nagyságú jel olvasható ki, amelyet az erősítő 4×-es erősítésével kompenzálunk. A fenti példa szerint ISO 400 esetén a helyes expozícióhoz alkalmazhatunk például f/11 rekeszt 1/125 s záridővel, vagy f/5,6 rekeszt 1/500 s záridővel.

Tehát ahogy növeljük az ISO érzékenységet, úgy növeljük az erősítő erősítésének mértékét, és az egyre kevesebb szükséges fénymennyiség miatt a képérzékelő egyre kisebb jelet szolgáltat, amit az erősítő mindig azonos szintre erősít.

Nézzük meg a példánk szerinti viszonyokat különböző érzékenységek esetén:

A táblázatból láthatjuk, hogy ahogy növeljük az érzékenységet, úgy egyre kevesebb fénymennyiség elegendő a helyes expozícióhoz, és úgy csökken a képérzékelőből kapott jel nagysága is. Például ISO 6400 esetén a képérzékelőből kapott jel nagysága (a kevés, 1/64-ed fénymennyiség miatt) már csak 64-ed része az ISO 100 esetén kapottnak, amelyet 64-szeresére kell erősíteni annak érdekében, hogy a „B” ponton 1 egységnyi jelet kapjunk.

Nézzük meg a fenti ábrát. Felül az alacsony, (alap)érzékenység esetét, alul a magasabb, kétszeres érzékenység esetét láthatjuk. Mindkét esetben három elemi érzékelőt láthatunk, a bal oldalira a téma sötét részletét vetíti az objektív, a középsőre középtónus vetítődik, míg a jobb oldalira csúcsfények, azaz a téma legvilágosabb pontja.

Minden elektronikai alkatrészben, így a képérzékelőben is keletkezik zaj, elsősorban a molekulák hőmozgása miatt (ún. termikus zaj), de létezik másfajta ok is. Az elemi érzékelőkben keletkezett zaj keltette töltéseket a piros köröcskék jelképezik, míg a megvilágítás által keletkezetteket az üres karikák. A képzaj szemcsézettség formájában jelentkezik a képen.

Alacsony érzékenységen (az ábrán felül) az érzékelőt ért nagyobb fénymennyiség miatt a sötét részeken is jóval több töltés keletkezett az elemi érzékelőt ért fénymennyiség által, mint amennyi a zaj által, ezért várhatóan kevésbé lesznek zajosak a sötét részek. A csúcsfényeknél a túlcsordulás határán van az elemi érzékelő, több elektromos töltést már nem tudna tárolni.

Most nézzük meg alul a magasabb érzékenység esetét. Az ábra szerint kétszeres érzékenységet állítottunk be, emiatt fele fénymennyiséget juttatunk a képérzékelőre, és ezáltal az elemi érzékelőkre is. A fele fénymennyiség miatt a fénymennyiség által keltett töltött részecskék száma feleződött, míg a zaj által keltett töltések száma nem változott, ugyanannyi piros kör van. A zaj aránya megnövekedett, mert alapérzékenységen 24 fehér kör mellett volt 5 piros, kétszeres érzékenységen 12 fehér kör mellett van 5 piros. Mindhárom elemi érzékelőből kiolvasható jel körülbelül fele az előző esetnek, amelyet kétszeresére erősítünk, és amelynek során a zaj is kétszeresére nő. A több zaj szemcsésebb, zajosabb képet eredményez. Ha növeljük az érzékenységet egy fényértéknyivel (ISO 400-ra), akkor még rosszabb lesz a helyzet, mert megvilágítás által keletkezett töltések száma ismét feleződik, a zaj marad, ezért még magasabb lesz a képzaj. A leírtakból megérthetjük, hogy magasabb érzékenységen miért lesz zajosabb, „szemcsésebb” fényképünk. Ez nem pontos leírás, csak az elvet szemlélteti.

Miért van szükség egyáltalán az érzékenység változtatására? Például azért, mert kevés fényben is szeretnénk szabad kézből fényképezni. Vagy gyors mozgást szeretnénk élesen, „befagyasztva” lefényképezni rövid záridő alkalmazásával. Ha csak egyféle, például ISO 100 érzékenység állna rendelkezésünkre, akkor elég könnyen eljutnánk oda, hogy túl hosszú záridő adódna, amely mellett szabad kézből szinte csak bemozdult képeket tudnánk készíteni, és ennek megelőzésére állványt, vakut, vagy képstabilizátort kellene használni. Ha viszont növelni tudjuk az érzékenységet, akkor a fénykép elkészítése kevesebb fénymennyiséggel is lehetővé válik, amely rövidebb záridő alkalmazását, és ezáltal szabad kézből történő fényképezést tesz lehetővé.

Érzékenység és expozíció

A könnyebb érthetőség kedvéért eddig egymástól függetlenül tárgyaltuk az expozíciót és az érzékenységet. Az expozícióval és az ISO érzékenységgel is a befolyásolhatjuk a fénykép világosságát. Eljött az idő, hogy hatásukat együtt vizsgáljuk.

Ha nagyobb érzékenységet állítunk be, akkor kevesebb fénymennyiség is elegendő a helyes expozícióhoz, és fordítva. Egy fénykép akkor helyesen exponált, ha világossága megfelel az elképzelésünknek.

Láttuk, hogyha kétszeres érzékenységet állítunk be, akkor fele annyi fénymennyiség szükséges ugyanolyan hatás eléréséhez (ahhoz, hogy ugyanolyan világosságú képet kapjunk), és fordítva. Fele annyi vagy kétszeres fénymennyiséget többféleképpen is létrehozhatunk.

Nézzük ezt meg egy példán.

A fénymérés mindig a használni kívánt ISO érzékenységhez adja meg a helyes expozíciót (kellő világosságú fényképet) adó rekeszérték-záridő párokat.

Az alábbi táblázatban például ISO 100 érzékenységhez látjuk a fénymérés eredményét. Emlékezzünk arra, hogy a viszonossági törvény miatt több helyes expozíciót adó rekesz-záridő pár is létezik. Az egymás alatt látható rekeszérték-záridő párok mindegyike ugyanolyan expozíciót ad. A táblázatot mindkét végén folytathatjuk.

Ha megnöveljük az ISO érzékenységet kétszeresére, azaz ISO 200-ra, akkor fele fénymennyiség szükséges a helyes expozícióhoz. Ezt egyrészt úgy érhetjük el, hogy egy értékkel zárjuk a rekeszt a záridő változatlanul hagyása mellett. Ez látható az alábbi táblázatban, ahol emiatt a rekesz sorban az értékek eggyel balra tolódtak.

A másik lehetőségünk az, hogy a rekeszértéket változatlanul hagyjuk, de fele olyan hosszú záridőt alkalmazunk. Ezt láthatjuk az alábbi táblázatban, ahol emiatt a záridő értékek eggyel jobbra tolódtak.

Ha például az ISO 100 érzékenységet négyszeresére növeljük, ISO 400-ra, akkor negyedannyi fénymennyiség szükséges a helyes expozícióhoz. A negyedannyi fénymennyiséget többféle módon is elérhetjük:

• Két értékkel zárjuk a rekeszt a záridő változatlanul hagyása mellett.
• Két értékkel csökkentjük (negyedére) a záridőt a rekeszérték változatlanul hagyása mellett.
• Egy értékkel zárjuk a rekeszt, és felére csökkentjük a záridőt.
• Három értékkel zárjuk a rekeszt, és kétszeres záridőt alkalmazunk.
• stb.

A fentiek alapján úgy is mondhatjuk, hogy a kívánt hatást (jól exponált, azaz kellő világosságú képet) nemcsak egy érzékenység-rekeszérték-záridő hármassal érhetjük el, hanem több lehetőség közül választhatunk. Ha egyetlen – helyes expozíciót eredményező – hármast ismerünk (például fénymérés alapján), abból már származtathatunk még jó néhány lehetőséget. Ezt úgy csináljuk, hogyha az egyik értéken változtatunk, akkor annak hatását a másik két tényező valamelyikének (vagy esetleg mindkettőnek) megváltoztatásával visszakorrigáljuk, és így az eredmény szintén jól exponált kép lesz.

No, ez már bonyolultnak tűnhet, de valójában ez is egyszerű. Nézzünk is néhány példát.

Tegyük fel, hogy a fénymérés alapján ISO 800 érzékenység esetén f/8 rekesz és 1/250 s záridő ad helyesen exponált képet. Az alábbi példákban a fénymérés eredményéhez képest az egyik tényezőt megváltoztatjuk, majd vissza is kompenzáljuk azt, hogy továbbra is helyesen exponált képet kapjunk. Ennek érdekében mindig több lehetőség közül választhatunk. Az alábbi ábrákon csak egy-két lehetséges kompenzálási módot mutatok meg példaképp, de az Olvasó még néhány kompenzálási módot maga is kitalálhat minden egyes bemutatott esethez.

Az alábbi ábrákon a jelölések a következőket jelentik:

• A pirossal jelzett értékek a fényméréssel kapott értékek, amelyek helyes expozíciót eredményeznek (ISO 800, f/8, 1/250 s).
• Az egyes értékek közötti fekete nyilak irányában változtatva a kapott kép világosabb lesz (ISO nő, rekesz tágabb, záridő nő, ez a + irányú változtatás), ellenkező irányban változtatva pedig sötétebb (ez a – irányú változtatás).
• A kék nyíllal jelezzük a fénymérés eredményéhez képest történő változtatás irányát és mértékét, amelyet kompenzálni szeretnénk. A nyílnál látható számérték azt jelzi, hogy hány fényértéknyi a változtatás. A + (plusz) irányú változtatás világosabb képet eredményez, a – (mínusz) irányú pedig sötétebbet.
• A zöld nyíl vagy nyilak hasonló módon a változtatás kompenzálását jelölik.

Az első esetben az érzékenységet ISO 800-ról ISO 400-ra változtatjuk, amely egy értéknyivel kisebb érzékenységet jelent. Ha kisebb az érzékenység, akkor nagyobb fénymennyiségnek kell érnie az érzékelőt ugyanolyan expozíció elérése érdekében. A kompenzálás érdekében például egy értékkel nyitjuk a rekeszt, f/8-ról f/5,6-ra (záridő marad 1/250 s), mint az alábbi ábrán látható:

Másik lehetőség, hogy a kompenzálás érdekében egy értékkel hosszabb záridőt állítunk be, 1/250 s helyett 1/125 s-ot (rekesz marad f/8-on), mint az alábbi ábrán látható:

A következő esetben az érzékenységet ISO 800-ról ISO 100-ra állítottuk, amely három értéknyivel kisebb érzékenységet jelent (ISO 800»ISO 400»ISO 200»ISO 100), ezért három értéknyit kell visszakompenzálnunk, azaz ennyivel kell többet exponálnunk. Ezt többféleképpen is elérhetjük:

Csak a rekesz nyitásával kompenzálunk, a záridő marad 1/250 s.

Vagy csak a záridő növelésével kompenzálunk három fényértéknyit, a rekesz marad f/8.

Vagy a rekesz nyitásával egy fényértéknyit kompenzálunk, a záridő növelésével a maradék két fényértéknyit. Azaz f/8 helyett f/5,6 rekeszt használunk, 1/250 s záridő helyett 1/60 s záridőt (1/250»1/125»1/60).

Nem folytatom tovább, most már láthatjuk, hogyan tudjuk megtalálni az azonos expozíciót jelentő értékeket.

Vegyük észre, hogy a változtatás (kék nyíl) értékének és a kompenzációk (zöld nyilak) értékeinek előjeles összege minden esetben nullát ad eredményül. Ez jelenti azt, hogy jól kompenzáltunk.

Még egy dologra hívom fel a figyelmet. Az alábbi ábrán a változtatás, amelyet majd kompenzálnunk kell az, hogy a rekeszt nyitottuk egy értéknyivel. Ezt nemcsak egy értéknyi változtatással kompenzálhatjuk, hanem például úgy is, hogy az érzékenységet csökkentjük 3 értéknyivel, és a záridőt növeljük két értéknyivel. A változtatás és a kompenzációk eredője így is nullát ad, azaz helyesen exponált képet kapunk.

A fentieket fontos megértenünk, jól gondoljuk át. Mint láthattuk, azonos világosságú, jól exponált képet számos ISO érzékenység-rekeszérték-záridő hármassal elérhetünk.

A fent leírtak az elv megértését szolgálják, a gyakorlatban csak manuális (M) üzemmódban kell mindhárom tényezőt saját magunknak beállítanunk.

Érzékenység és képzaj

Mindenki tapasztalhatta már azt a jelenséget, hogy amikor egy hangerősítőnek – amely nem kap hangjelet – a hangerőszabályzóját feltekerjük, sistergésszerű hangot hallunk a hangszórókból. Ez a sistergésszerű hang a zaj. A zaj nagy része úgynevezett termikus zaj, amelyet az erősítőben lévő elektronikus alkatrészekben lévő molekulák hőmozgása okoz. Ha az erősítő kellően nagy hangjelet kap, akkor kis hangerőn is élvezni tudjuk a zenét, és a kismértékű zajt meg se halljuk. Ha nagyon kicsi hangjelet kap az erősítő, akkor előfordulhat, hogy a hangerőszabályzót jól fel kell tekerni, hogy egyáltalán halljuk a zenét, de egyúttal felerősítettük a zajt is, és előfordulhat, hogy a zene mellett jól hallhatóvá válik a sistergés is.

A képérzékelőnek önmagának és a hozzá közvetlenül kapcsolódó jelerősítőnek szintén van zaja, amely főleg termikus zaj. Mint láttuk, az ISO érzékenység változtatása tulajdonképpen a jelerősítő erősítését változtatja meg. Ahogy az ISO értéket növeljük, a képérzékelő által szolgáltatott jel egyre kisebb (mert egyre kevesebb fénymennyiség szükséges), és az erősítő egyre nagyobb mértékben erősíti a képérzékelő kis jelét, és egyúttal annak zaját is (hiszen az érzékenység növelésével növeljük az erősítést). Nagyobb erősítésnél – a hangerősítő példájához hasonlóan – a zaj is nagyobb, és fordítva.

A képérzékelő felerősített zaja és az erősítő saját zaja eredményezi a képzajt, amely zavaró szemcsézettség formájában megjelenik a képen. Minél nagyobb a beállított ISO érzékenység, annál nagyobb a zaj mértéke is.

A téma sötét részeinél sokkal kevesebb fénymennyiség éri a képérzékelőt mint a világos részeknél, ezért a sötét részeknél lévő elemi érzékelők kisebb jelet szolgáltatnak. Ez az oka annak, hogy a kép sötét részei hajlamosak leginkább a zajosodásra. Kis méretű képérzékelő esetén a sötét területeken az alacsony ISO választása ellenére esetlegesen megjelenő képzaj ellen semmit se tehetünk. Ha növeljük az ISO érzékenységet, könnyen elérhetjük, hogy az egész kép zajos legyen, és a nagymértékű zaj akár használhatatlanná is teheti képünket.

A filmnek is volt szemcsézete, amely bizonyos nagyítás felett látszódott a képen, azonban a digitális képzaj kellemetlenebb látvány a film szemcsézeténél.

Az alábbi kép APS-C DSLR vázzal, ISO 6400 érzékenységgel, kikapcsolt zajcsökkentéssel készült.

Így nézve fel sem tűnik, hogy a kép mennyire zajos, csak azt látjuk, hogy nem tűnik elég élesnek. Valójában pedig elég zajos is. Lássunk egy kinagyított részletet:

A fekete pénztárcán, a zöld asztalterítőn mindenütt piros és más színű szemcsék látszanak. Ezt színzajnak nevezzük.

A fenti kép is zajos, nézzük meg az alábbi részletét.

Ha készítünk vaku használatával ISO 100 és ISO 6400 beállításával egy-egy képet, akkor megnézhetjük a jobb fényviszonyok melletti zajosodást, és azt, hogy milyen hatással van a magas ISO érték az élességre, a kontrasztra, és a kép színeire. Az alábbi képeken ezt láthatjuk. Először az ISO 100-zal készültet, és a belőle kinagyított zajosodást bemutató, majd a maximális élességet bemutató részletet.

ISO 100 esetén a kontraszt és a színek:

A zajosodás az alábbi ábrán látható (az alacsony ISO érték és a jó fényviszonyok miatt a kép nem zajos).

Az élesség és a kontraszt:

ISO 6400 esetén a kontraszt és a színek:

A zajosság (a magas ISO érték miatt a kép a jó fényviszonyok ellenére zajos lett):

A képélesség és a kontraszt (jóval kisebb, mint ISO 100-on):

Láthatjuk, hogy még nagy érzékelőméret, és erős fény (vaku) mellett is mennyivel zajosabb, és mennyivel kisebb az élessége és a kontrasztja a magas ISO értékkel készült felvételnek. Kis méretű érzékelőnél még ennél is sokkal rosszabb a helyzet. Levonhatjuk a következtetést:

Az érzékenység növelésének mellékhatása az, hogy növeli a képzajt, csökkenti a kép részletgazdagságát, élességét, csökkenti a kontrasztot, és rosszabb színeket kapunk. Ezek a tényezők hatással vannak arra, hogy a képből mekkora méretű, még jó minőségű papírképet készíttethetünk.

Mitől függ a képzaj?

A képzaj nem egyformán erősen jelentkezik mindegyik fényképezőgépnél, illetve minden felvételnél. Nézzük meg, mik azok a tényezők, amelyek hatással vannak a képzaj mértékére.

• A képzaj függ a képérzékelő egy kis elemi érzékelőjének (egy képpontnak) a területétől. Fentebb láthattuk, hogy ez minél nagyobb, annál több fénymennyiséget tud gyűjteni, ezért kisebb lesz a képzaj. Legnagyobb hátrányban a kis méretű, nagy felbontású érzékelők vannak.
• Hosszú záridő alkalmazása esetén is zajosodást tapasztalunk, akkor is, ha alacsony ISO értéket választottunk. Ebből a szempontból legalább 1 másodperc és annál is hosszabb idő számít hosszúnak. Ez például olyankor következik be, amikor kevés fényben, esti vagy éjszakai képet készítünk állvány használatával. A filmet meg lehetett világítani akár fél óráig is minőségromlás nélkül, de a digitális fényképezés esetében ez nem így van. Kis érzékelős fényképezőgépek esetében néhány másodpercnél hosszabb záridőt általában be se lehet állítani. Hosszú záridő akkor szükséges, amikor kevés fény érkezik a téma irányából. Vagy eleve kevés fény érkezik, vagy szándékosan magunk csökkentjük le az érkező fény intenzitását úgynevezett fényszűrő alkalmazásával (erről másik könyvben írok) azért, hogy hosszabb záridőt alkalmazhassunk. Kevés fény esetén a képérzékelő kis jelet szolgáltat, és a kis jel nem haladja meg eléggé az érzékelő zajának nagyságát, ezért következik be a zajosodás. A másik ok az, hogyha a képérzékelő sokáig van bekapcsolva, akkor nő a hőmérséklete, és ezáltal a képzaj is nő, mert magasabb hőmérsékleten magasabb a termikus zaj is. A harmadik ok az úgynevezett hot pixelek (forró képpontok) megjelenése. Minden képérzékelőn vannak ilyen hibás képpontok, azonban normál körülmények között nem nagyon vesszük őket észre. Amikor azonban nagyon kevés fény éri az érzékelőt, és például sötét éjszakai égbolton a csillagokat fényképezzük, akkor láthatóvá válnak intenzív színes képpontok formájában. A hibás színes képpontok nyilván mindig a fénykép azonos helyén jelennek meg. Minél magasabb az érzékenység és minél hosszabb a záridő, annál magasabb a hosszú expozíciós képzaj.
• A képzaj függ a képérzékelő fejlettségétől is, az újabb fejlesztésű érzékelők zaj tekintetében jobbak a régebbieknél, akár sokkal jobbak is lehetnek.
• Mivel a képérzékelő zaja főleg termikus zaj, ezért a képzaj függ a képérzékelő hőmérsékletétől is, melegben nagyobb a képzaj mértéke. A bemelegedés miatt a DSLR fényképezőgépek élő nézet módjában is zajosabb képet kaphatunk, ha a képérzékelő már hosszabb ideje folyamatosan működik. Ennek megelőzésére tükörreflexes fényképezőgép esetében csak annyi időre kapcsoljuk be az élő nézet módot, ameddig feltétlenül szükséges.

Mint látjuk, képzaj szempontjából az lenne előnyös, ha a kis képérzékelővel rendelkező fényképezőgépek kis felbontásúak lennének, mert így nagyobb terület jutna egy-egy képpontra. Úgy 2005-ig ez így is volt, nekem is van 2002-es megjelenésű 5 MP-es fényképezőgépem 2/3” méretű érzékelővel. Egy amatőrnek legtöbbször, nincs szüksége 6-8 MP-nél nagyobb felbontásra, mert nem készíttet nagy méretű papírképeket. A gyártók azonban elkezdtek versengeni a minél nagyobb felbontás tekintetében. Azért tették ezt, mert a felbontás jól számszerűsíthető paraméter, míg a képminőség nem, és a nagyobb felbontással jobban be tudták magyarázni az embereknek, hogy a nagyobb jobb. Az utóbbi években kezdtek a gyártók kisebb felbontású, jó minőségű fényképezőgépeket gyártani, igaz, nem kis érzékelővel, és nem az olcsóbb kategóriákban.

A képzaj jellege

Kétféle képzajt különböztetünk meg a digitális fényképezésben:

• Világosság zaj
• Színzaj

A kétféle zaj mindig együtt fordul elő. A világosság zaj színe nem üt el annak a felületnek a színétől, amelyen megtalálható, míg a színzaj attól eltérő színű.

A képérzékelőtől függ, hogy a képen melyik fajta dominál. Nézzünk meg két „kinagyított” képrészletet, az első Canon EOS 1100D, a második Canon EOS 750D fényképezőgéppel készült, mindkettő ISO 6400 érzékenységgel.

Figyeljük meg, hogy az első képen mennyivel több a téma színétől eltérő színű zaj, mint a másodikon, például a zöld felületen pirosas zaj. A Canon 1100D képén a színzaj sem elhanyagolható, a Canon 750D esetében pedig a világosságzaj dominál, színzaj alig van jelen. Ebből a szempontból az újabb kiadású fényképezőgép lényegesen jobb a régebbinél.

Zajcsökkentés

Négyféle módon lehet küzdeni a képzaj ellen.

• A lehető legalacsonyabb ISO érzékenységgel fényképezzünk.
• Amikor csak lehetséges, ne használjunk 1 másodpercnél hosszabb záridőt.
• Kellően nagy képpontterületű képérzékelővel rendelkező fényképezőgépet használjunk, főleg rosszabb fényviszonyok között.
• Zajcsökkentés használata a JPEG kép előállítása során.

Megemelkedett képzajt eredményező körülmények esetén a JPEG kép előállítása során a fényképezőgépek szoftveres zajcsökkentést alkalmaznak. A zajcsökkentő algoritmus azonban nem tudja jól megkülönböztetni a kép hasznos, finom részleteit a káros zajtól, így részben a hasznos részleteket is eltávolítja. Végeredményül a kép nem lesz számottevően zajos, de rossz esetben részlettelen, „összemosott” képeket kapunk. Az újabb fejlesztésű képérzékelők és zajcsökkentő algoritmusok jobb eredményt adnak, mint a régebbiek.

Általában kétféle zajcsökkentés áll rendelkezésre a fényképezőgépek menüjében:

• Magas ISO-érték esetén alkalmazott zajcsökkentés
• Hosszú expozíció esetén alkalmazott zajcsökkentés

Először foglalkozzunk a magas ISO-érték esetén alkalmazandó zajcsökkentéssel. Kis méretű, nagy felbontású (10-20 MP-es) képérzékelők képe már alacsony érzékenységnél is zajos, így mindig zajcsökkentésre kényszerülhetnek, amely a kis részleteket is eltávolíthatja a képből. Emiatt semmi értelme sincs a nagy felbontásnak, mert ugyan ott van a sok képpont, csak az információtartalmuk kevés. Persze annyi információ még így is marad, hogy levelezőlap méretű képet készíttethessünk, sőt esetleg annál több is.

A fentieket illusztrálja az alábbi négy képrészlet. Az első két kép 5 MP-es Canon S2 IS fényképezőgéppel, a harmadik és a negyedik pedig 12 MP felbontású Canon SX220 HS fényképezőgéppel készült. Mindkét gép kis méretű képérzékelővel rendelkezik.

Az első és harmadik kép a www.steves-digicams.com, a negyedik a www.techradar.com tesztfotójának részlete. A második kép saját felvételem részlete.

Ezekkel a felvételekkel nem a két fényképezőgép minőségbeli különbségének egzakt bemutatása a célom, hiszen a képek nem azonos körülmények között készültek, és az ISO érzékenységben is jelentősek az eltérések. A 12.22 és 12.23 képen az látható, hogy a kisebb felbontás, és ezáltal nagyobb képpontméret alacsony ISO esetén csak kismértékű zajcsökkentést tesz szükségessé, amely jól megőrzi a kép apró részleteit, míg a 12.24 és 12.25 képen azt láthatjuk, hogy a kisebb képpontméret és a magasabb ISO érzékenység miatt szükséges nagyobb mértékű zajcsökkentés hogyan távolította el a kép részleteit is. Az első két kép kontrasztja is sokkal nagyobb.

Az egyszerűbb fényképezőgépek esetében általában nincs ráhatásunk a JPEG kép zajcsökkentésére, a beépített program magától végzi. Komolyabb, nagyobb érzékelővel rendelkező gépeknél viszont általában többféle mértékű zajcsökkentést is beállíthatunk.

Egyrészt a magas ISO értéknél végzendő zajcsökkentést kikapcsolhatjuk, illetve erősségét néhány fokozatban állíthatjuk. Minél erősebb fokozatot állítunk be, annál kevesebb zaj, és egyúttal annál kevesebb képrészlet is lesz a képen. Valószínűsíthető, hogy a legtöbb nagy felbontású fényképezőgép esetén kikapcsolt zajcsökkentésnél is végez a gép valamilyen szintű zajcsökkentést a képpontok kis területe miatt. Ennek nyomai a fentebbi madárfotót készítő, mindössze 5 MP-es fényképezőgép képén is fellelhetők.

Egyéb módszerek is rendelkezésünkre állnak. A kép sötét részeinél jelenik meg először a képzaj. Statikus (mozdulatlan) témánál ez ellen az úgynevezett HDR technikával is védekezhetünk. Ennek az a lényege, hogy három felvételt készítünk, egyet normál módon exponálva, egyet a csúcsfényekre, egyet a sötét részekre. Lehetőleg használjunk állványt. A sötét részekre exponálva természetesen a sötét részek túl világosak lesznek, de a zaj is kevesebb lesz. A három képből utólag, számítógéppel készítjük el a képet, és így elérhetjük, hogy a sötét részeken is kevesebb legyen a zaj, és a csúcsfények se legyenek részlettelen fehérek.

Nyers formátumból kiindulva, külső szoftverrel is végezhetünk zajcsökkentést, például Rawtherapee segítségével. Ilyenkor a saját kezünkbe vesszük az irányítást, és eldönthetjük, hogy a kissé több részletet tartalmazó, de zajosabb képet választjuk, vagy a zajmentesebb, de összemosottabb képet.

A másik zajcsökkentés beállítási lehetőségünk a hosszú expozíció (záridő) esetén végzett zajcsökkentés. Hosszú záridőn ebben az esetben általában 1 másodpercet és annál hosszabb időtartamot értünk, de ez fényképezőgép-típusonként eltérő lehet. Hosszú záridő általában azért szükséges, mert alacsonyabb érzékenység mellett fényképezünk, és az érzékelőt a rosszabb fényviszonyok miatt (például éjszakai felvétel állvánnyal) kevés fény éri.

Nézzük meg röviden, hogy mit tehetünk a hosszú expozíció okozta hot pixelek és a képzaj ellen. A hot pixelek a képérzékelő hibás képpontjai, ilyenek mindig vannak. A képérzékelőt ugyanis nem lehet úgy gyártani, hogy minden elemi érzékelő egyforma, illetve hibátlan legyen. Főleg hosszú záridőnél láthatók.

A fenti ábrán láthatunk erősen nagyítva egy kék színű hot pixelt. A sötét háttéren ezek a képpontok többé-kevésbé láthatóvá válnak, de nem mindig ilyen erőteljesen. A kevés fény és a képérzékelő bemelegedése miatt a képzaj és a hot pixelek erőteljesebben jelentkeznek.

A komolyabb fényképezőgépek általában rendelkeznek hosszú expozíciós zajcsökkentéssel. Ez általában úgy működik, hogy a hosszú záridejű fénykép elkészítése után a zár bezárul, és még egy fénykép készül ebben az állapotban ugyanolyan hosszú záridővel. Mivel a zár zárva van, ezért a képérzékelőt nem éri fény, és ezen a képen csak a zaj és a hot pixelek kerülnek rögzítésre. A nagy ötlet az, hogyha az utóbbi képen rögzített zajt és hot pixeleket kivonjuk az először elkészült képből, akkor zajmentesebb és hot pixelektől mentesebb képet kapunk.

A hosszú idejű zajcsökkentést a menüben kapcsolhatjuk be, azonban nem árt óvatosnak lenni a használatával. Az tény, hogyha ezt bekapcsoljuk, annak 1 másodpercnél rövidebb záridő esetén semmilyen hatása sem lesz. A problémát az okozza, hogy alkalmazása nem minden esetben javítja a zajt, van, amikor ront a helyzeten. Az közel se mindig jó, ha állandóra bekapcsoljuk. Bizonyos fényképezőgépeinél maga a Canon is azt mondja, hogy például ISO 1600 felett nemhogy javít, hanem inkább ront a helyzeten a hosszú idejű zajcsökkentés. Ezt ki kell tapasztalnunk saját fényképezőgépünk esetén. Van, amikor akár egy-két perces záridőig sem érdemes alkalmazni. Van, amikor az AUTO beállítás beválik, mert csak a szükséges esetben alkalmazza a fényképezőgép a zajcsökkentést.

A hosszú idejű zajcsökkentés nagy hátránya az, hogy minden exponálás kétszer annyi ideig tart. Ez rövidebb záridőnél nem olyan nagy probléma, de például 5 perces záridő esetén a kétszeres felvétel miatt csak tíz perc múlva kezdhetjük elkészíteni a következő képet, ráadásul bemelegedett érzékelővel.

Ha mentesülni szeretnénk a kétszeres záridő hátrányától, akkor megtehetjük, hogy előre készítünk képeket a zajról és a hot pixelekről. Ennek érdekében felhelyezett objektívsapkával vagy vázsapkával készítsünk különböző (a későbbiekben használni kívánt) hosszúságú záridőkkel képeket. Mielőtt majd elkészítjük a hosszú záridővel készült fényképeinket a fotótémáról, kapcsoljuk ki a hosszú idejű zajcsökkentést. A képzajt az utófeldolgozás során csökkenthetjük az előre elkészített, csak zajt és hot pixeleket tartalmazó képeink valamelyikének segítségével. Célszerűen az azonos, vagy közel azonos záridővel készülttel kaphatjuk a legjobb eredményt. Ez azonban nem lesz tökéletes, mert nem lesz azonos az előre elkészített, zajról készített képek készítésekor a képérzékelő hőmérséklete a téma lefényképezésekor tapasztalható hőmérsékletével. A zaj és a hot pixelek megjelenése is függ a képérzékelő hőmérsékletétől. Nem a hot pixelek helye függ tőle, hanem a milyenségük, intenzitásuk.

Azt is megtehetjük, hogy a hosszú expozíciós fotózás végén készítünk egy-két hosszú idejű felvételt felhelyezett objektívsapkával, és ezeket használjuk az utófeldolgozás során zajcsökkentésre. Ezekkel várhatóan jobb eredményt kapunk, mert bemelegedett érzékelővel készítjük őket.

Érzékenység és árnyalatterjedelem

A magas ISO érték használatának nemcsak a magasabb képzaj és az élesség csökkenése a hátránya, hanem csökken a kontraszt is, és a RAW fájlban is kisebb lesz a tárolt árnyalatterjedelem, amely azt jelenti, hogy kevesebb lesz a tárolt képinformáció.

Ha van egy ISO 6400-on készült nyers képünk, akkor számítógépen történő kidolgozás során sokkal kisebb mozgásterünk lesz az árnyékos részek részleteinek helyreállításához, vagy a pozitív irányú expozíciókorrekcióhoz ahhoz képest, mintha a képet ISO 100-zal készítettük volna el.

Képstabilizátor és érzékenység

Amikor mozdulatlan témát fényképezünk rossz fényviszonyok között, akkor a bemozdulás elkerülése céljából az ISO növelésével szemben részesítsük előnyben a képstabilizátort, mert az a képminőség romlása nélkül csökkenti a bemozdulás esélyét. Természetesen kevés fényben képstabilizátor esetén is szükség lehet magasabb ISO használatára. A mai fejlesztésű, nagyobb érzékelővel rendelkező fényképezőgépekről elmondható, hogy az alapérzékenységhez képest akár két-három értékkel is megemelhetjük az ISO-t anélkül, hogy számottevő képminőségromlás következne be. Ilyen esetben – ha szükséges – nyugodtan emeljük meg az érzékenységet. A képstabilizátorról később szólok részletesebben.

Hogyan állíthatjuk be az érzékenységet?

Kreatív módok választásakor minden fényképezőgép esetében többféle beállítási lehetőség közül választhatunk. Teljesen akkor vesszük saját kezünkbe az irányítást, ha mindig konkrétan kiválasztjuk azt az ISO értéket, amelyet használni szeretnénk. Az ISO beállítás legtöbbször egyszerűen elérhető, sok esetben dedikált gomb is található a fényképezőgépen.

Esetleg a négyirányú navigáló gombok valamelyikéhez rendelik:

Egyszerűbb gépek esetén általában a menüben állíthatjuk be.

Az alábbi képen láthatók a választható ISO érzékenységek.

Kreatív módokban választhatunk AUTO ISO beállítást is. AUTO ISO beállítási lehetőség akár egyszerűbb kompakt fényképezőgép esetén is rendelkezésre állhat.

Az AUTO ISO azt jelenti, hogy az érzékenységet a fényképezőgép állítja be automatikusan. Ilyenkor egy ISO-tartományból egy általa megfelelőnek gondolt értéket választ. Általában nemcsak szabványos „egész” értékeket (ISO 100, ISO 200, stb.) szokott választani, hanem köztes értékeket is (pl. ISO 160 vagy ISO 320).

AUTO ISO választása esetén a fényképezőgép a legkisebb lehetséges értéktől egy maximálisan alkalmazható értékig választhat. Ez a felső határ általában a menüben beállítható. Célszerű olyan értékre állítani a maximumot, amelynél még jó, vagy általunk elfogadható minőségű fényképet készít gépünk.

Mikor használjunk alacsony érzékenységet?

Fényképezőgépünk alapérzékenységének beállítása jobb képminőséget eredményez. Ebben az esetben ISO 50 – ISO 100 értéket alkalmazunk. Vannak olyan esetek, amelyek megkövetelik az alacsony ISO érzékenység használatát.

Ezek az esetek a következők:

• Ha fotóstúdióban fényképezünk, ahol ellenőrzésünk alatt tartjuk a téma megvilágítását.
• Egyéb beltéri vakus felvételek készítésekor.
• Állvány használata és mozdulatlan téma esetén, ha például tájképszerű képeket készítünk. Akár rossz fényviszonyok között, éjszakai felvételeknél is használjunk alacsony érzékenységet, ha állványt használunk.
• Nagyon erős természetes fényben, napsütés, vagy csak kissé felhős ég esetén.

Bizonyos esetekben szükség lehet magasabb, ISO 200 – ISO 400 érzékenység alkalmazására. Sok régebbi, kis méretű érzékelővel rendelkező gépnél ez jelentheti a választható maximumot. Az is előfordulhat, hogy az ISO 200 még elfogadható, de az ISO 400 már túl zajos. Ez erősen behatárolja lehetőségeinket. Nagyobb érzékelővel rendelkező gépek esetében (M4/3”, APS-C, full frame) ebben a tartományban a zaj általában alig növekszik. Ezt a tartományt az alábbi esetekben használhatjuk:

• Felhős, esős időben, vaku nélküli beltéri felvételek készítéséhez (nagyobb fényerejű objektívvel és/vagy képstabilizátorral).
• Kültéren rövidebb záridő elérése céljából, amely csökkenti a bemozdulás esélyét.
• Beltérben vakunk hatótávolságának megnöveléséhez.

Az általános szabály nem változott, amikor csak lehet, válasszunk alacsony érzékenységet, de amikor indokolt, nyugodtan válasszunk magasabbat.

Mikor válasszunk magas érzékenységet?

A magas ISO érték választásának hátrányaival már elég sokat foglalkoztunk, most nézzük meg, hogy mikor előnyös ezt választani.

A fejlődés nem áll meg, az újabb gépek már jobban teljesítenek. Ha egy ugyanolyan méretű érzékelővel rendelkező fényképezőgép nagyobb felbontás mellett nem produkál több zajt, és képe nem elmosottabb mint egy feleakkora felbontású társa, az már fejlettebb érzékelőt jelent.

A korábbi rossz tapasztalatok miatt az emberek jelentős része nem mer magasabb érzékenységet választani akkor sem, amikor indokolt lenne. Korábban a kis érzékelős kompakt vagy bridge fényképezőgépek elsősorban csak alapérzékenységen készítettek jó képet, esetleg még az ISO 200 elfogadható volt, efelett már erősen zajos képet produkáltak. Régebbi APS-C vázak esetén (Canon 40D, 350D, 1000D, stb.) az ISO 1600 már jól látható zajosodást eredményezett, az elfogadható minőségű képek felső határa ISO 800 volt. Aki ezen nőtt fel, az hajlamos lehet most is a kelleténél jobban ragaszkodni az alacsony érzékenységhez.

Kezdők is elkövethetnek olyan hibákat, amelyek végzetesnek bizonyulhatnak. Például szabad kézből szeretnének fényképezni. Hallottak arról, hogy a fényképek legnagyobb részét Av (rekesz prioritás, Nikon, Sony, Pentax esetén A) üzemmódban célszerű elkészíteni, ezért ezt állítják be. Hallottak arról, hogy alacsony érzékenységet kell választani, mert akkor jobb a képminőség, emiatt az alapérzékenységet választják. Hallottak arról is, hogy nagy mélységélesség elérése érdekében szűk rekesznyílást célszerű választani, ezért beállítanak f/8 értéket. Mindhárom állítás igaz. Probléma akkor lesz, ha nem figyelnek arra, hogy az adott fényviszonyok között a fényképezőgép kellően rövid záridőt választott-e, mert ha nem elég rövid a záridő (pl. 1/4 vagy 1/2 s), akkor csupa bemozdult felvétel lehet az eredmény képstabilizátor alkalmazása ellenére is. Ha észreveszik a túl hosszú záridőt, akkor a bemozdult képek megelőzése érdekében magasabb érzékenység választása, esetleg állvány használata jelenti a megoldást. Ha nem ragaszkodunk a nagy mélységélességhez, akkor nagy fényerejű, fix gyújtótávolságú objektív is jó lehet. Ha f/2,8 fényerejű objektívünk lenne, akkor ennél a rekesznyílásnál az érzékenység változatlanul hagyása mellett 1/30 s záridő adódna, amely stabilizátorral már esetleg jó lehet.

Elmondhatjuk, hogy a mai fényképezőgépekkel már nyugodtan fényképezhetünk ISO 1600, ISO 3200, sőt akár ISO 6400 érzékenységgel is akár full frame érzékelő, akár APS-C érzékelő esetén is. M4/3” érzékelő esetén talán ISO 3200 lehet a felső határ. Arra azonban vigyázzunk, hogy nem minden helyzetben a magas érzékenység választása a jó megoldás.

Az alábbi öt esetben rákényszerülhetünk magas ISO választására:

• Gyors mozgás megfagyasztása. Ha gyorsan mozgó valamit élesen, bemozdulástól mentesen szeretnénk lefényképezni, rövid záridőre van szükség, nehogy a téma az expozíció alatt elmozduljon, és életlen legyen. A rövid záridő használata sok esetben csak úgy lehetséges, ha növeljük az ISO értéket.
• Rossz fényviszonyok közötti, adott fényben történő, vaku nélküli fotózás szabad kézből.
• Esti, éjszakai felvételek szabad kézből.
• Képstabilizátor nélküli, nagy gyújtótávolságú objektív szabad kézből történő használatakor. Egy 300 mm-es objektív és APS-C váz esetén képstabilizátor nélkül a reciprok szabály értelmében 1/500 s záridőnél hosszabbat nem használhatunk, de inkább csak 1/1000 s-ot. A fényviszonyok azonban alacsony ISO érték választása esetén gyakran nem tesznek lehetővé ilyen rövid záridő használatát szabad kézből történő fényképezés mellett, emiatt növelni kell az érzékenységet.
• Szabad kézből nagy mélységélességgel, azaz szűk rekesznyílással szeretnénk fényképezni. Ha szűkítjük a rekesznyílást, a viszonossági törvény értelmében a záridőt kell növelnünk, hogy azonos expozíciót, azaz azonos világosságú képet kapjunk. A záridő növelésének viszont határt szab a reciprok szabály, és rákényszerülhetünk az érzékenység növelésére, hogy ezáltal szűkebb rekesznyílás és rövidebb záridő használatára legyen lehetőségünk.

Bizonyára vannak a felsoroltaktól eltérő egyéb esetek is, amikor szükség lehet magas érzékenységre.

Újabb fejlesztésű, nagyobb érzékelővel rendelkező fényképezőgépek esetében tehát nyugodtan választhatunk (csak) szükség esetén ISO 3200 vagy ISO 6400 érzékenységet is. Ez nem azért van, mert ugyanolyan jó minőségű képet készítenek magas érzékenységen is mint alapérzékenységen, hanem azt kell mérlegelnünk, hogy jobban járunk-e, ha bevállaljuk a magas érzékenységet és még használható képet kapunk, mintha ragaszkodunk az alacsonyabb érzékenységhez, és csupa bemozdult kép lesz az eredmény. Ilyen esetben a magas érzékenység a jó választás. Fentebb láthattunk ISO 6400-zal készült képeket, láthattuk a zajosodást, a kontrasztvesztést, és a kisebb élességet. Az ilyen képből csak kisebb papírkép készíthető elfogadható minőségben.

Az ISO 12800 – ISO 25600 tartomány már mindenképpen erős minőségromlással jár. Csak akkor válasszuk ezt, ha más megoldás nincs. Jó minőségre ne nagyon számítsunk, a kép láthatóan zajos lesz, még jó fényviszonyok esetén is, és a zajosodás csökkenti az élességet, dinamikát is. A nagyobb képpontméretű full frame vázak ebből a szempontból előnyösebbek.

AUTO ISO használata

A kreatív módokban rendelkezésre álló AUTO ISO használatától sokan idegenkednek. Ez általában a korábban szerzett rossz tapasztalatoknak tudható be, amikor még csak alacsony érzékenységgel lehetett jó képeket készíteni. AUTO ISO esetén a fényképezőgép maga választ ISO értéket egy számára engedélyezett tartományból. A tartomány felső határa a fotós által beállítható arra az értékre, amelyen készült fénykép minősége számára még elfogadható.

A választható tartomány felső határát olyan maximális ISO értéknél korlátozzuk, amellyel még számunkra megfelelő a képminőség. Ezt az értéket próbafelvételekkel állapíthatjuk meg. Ha ezt beállítottuk, akkor bátran választhatjuk az AUTO ISO vagy akár az iISO (intelligens ISO választás) lehetőséget is, amely leveszi vállunkról az ISO állítgatás terhét.

A készített próbafelvételeket monitorunkon 100%-os nagyítás mellett értékeljük ki, ekkor jól láthatóvá válik a képzaj, a kontraszt és az élesség is.

A 100% nagyítás (vagy „eredeti méretben”, 1:1 méretben történő megtekintés) azt jelenti, hogy monitorunk egy képpontja megfelel képünk egy képpontjának. A ma leginkább elterjedt full HD monitor felbontása 1920×1080 képpont. Ha ezen a monitoron ennél nagyobb felbontású képet nézünk meg 100% nagyítás mellett, akkor a képnek csak egy része fog ráférni a monitorra. A 100% nagyítás tehát nem azt jelenti, hogy a kép a monitort 100%-osan (teljesen) töltse ki. A képnézegető programok általában egyszerű módon (akár egy kattintással) adnak rá lehetőséget, hogy a képet 100% nagyítással tudjuk megnézni.

A fenti ábrán láthatjuk, hogy 100% nagyítás mellett a 6000×4000 képpontból álló képnek csak a sárga keretben látható kis részlete fér rá a full HD felbontású monitorra.

Akár nagyobb érzékelővel rendelkező fényképezőgépünk van, akár kisebb érzékelős kompaktunk, nem kell idegenkednünk az AUTO ISO használatától, használjuk azt bátran, csak arra ügyeljünk, hogy a választható tartomány felső határát megfontoltan állítsuk be. Például van egy kis érzékelős, 8 MP-es, utazóknak szánt kompakt fényképezőgépem, amelynél a felső határt ISO 800-ra szoktam állítani.

Akár egyszerűbb kompakt gépeknél is rendelkezésre állhat az iISO (intelligens ISO) lehetőség is, ennél szintén egy tartományból a gép maga választ ISO értéket, a téma mozgását is figyelembe véve. Ennél is beállíthatjuk a maximálisan választható értéket.

ISO függetlenség

Egyes új fejlesztésű fényképezőgépek érzékelőjének zaja már annyira kicsi, hogy alapérzékenységen akár három-öt fényértéknyivel is alulexponálhatunk, majd utólag, számítógépen végzett szoftveres korrigálás után körülbelül ugyanolyan jó képet kapunk, mintha a felvétel előtt három-öt értékkel emeltük volna az érzékenységet. Az így viselkedő érzékelőket nevezik ISO-függetlennek (ISO invariancia). Amikor e sorokat írom, még csak néhány így viselkedő fényképezőgép-típus létezik, például a Canon EOS 1D X Mark II, vagy a Nikon D750. Ha ugyanezt egy hagyományos fényképezőgéppel próbálnánk megtenni, akkor a korrigáláskor durva zajosodást kapnánk eredményül, és a magasabb ISO értékkel készült kép lenne jóval jobb minőségű, mint az utólag korrigált.

A fejlődés iránya egyértelműen az ISO-független érzékelők irányába mutat, várhatóan egyre több fényképezőgép fog így viselkedni, és a képzaj egyre kevésbé lesz probléma.

Hogyan állapíthatjuk meg a maximális használható ISO értékét?

Itt nem a fényképezőgépünkön beállítható maximális ISO értékére vagyunk kíváncsiak, hiszen az a fényképezőgép specifikációjából egyszerűen megállapítható. Itt arról a legmagasabb ISO értékről van szó, amellyel még számunkra elfogadható mértékű a zajosodás, illetve összességében is elfogadható képet kapunk. Ezt kell megállapítanunk saját fényképezőgépünk esetében. Ezt próbafelvételek készítésével tehetjük meg.

• Egy asztal egyik végére néhány lefektetett könyvre tegyük le fényképezőgépünket, hogy az szilárdan álljon. Ha van állványunk, akkor használjuk azt.
• Az asztal másik végére helyezzük el a tárgyakat, amelyeket le fogunk fényképezni. Legyenek különféle színű, tárgyak, például állítsunk színes ceruzákat egy írószertartóba, és mellé helyezzünk el közepes világosságú és főleg sötétebb, köztük nagy felületű fekete tárgyakat is. Jó, ha árnyék is keletkezik.
• A vakut kapcsoljuk ki, a helyiségben a lámpát kapcsoljuk fel.
• Állítsunk be a fényképezőgépen olyan üzemmódot, amelynél sok beállítási lehetőségünk van, például P vagy Av (A) módot.
• Kapcsoljunk ki minden zajcsökkentést fényképezőgépünk menüjében, ha ez lehetséges.
• Állítsunk be fényképezőgépünkön 10 másodperces önkioldó időzítést.
• Készítsünk próbafelvételeket a legkisebb ISO értéktől, például ISO 100-tól a lehetséges legnagyobbig, például ISO 12800-ig, minden értéken.

Végül számítógépen, 100% nagyítást alkalmazva értékeljük ki a képeket. A képzaj így jól láthatóvá válik. A fekete felületeken jelenik meg először a zaj, jól láthatjuk a színzajt is. A színes tárgyakon a színzaj megjelenését és mértékét figyelhetjük meg. Állapítsuk meg azt a maximális ISO értéket, amelynél a képzaj mértéke, illetve az általános képminőség még számunkra elfogadható. Ezt az értéket jegyezzük meg. A kapott értéket az alábbiak szerint használhatjuk:

• Felhasználhatjuk AUTO ISO vagy intelligens ISO beállításakor a gép által választható tartomány felső határaként.
• Ha manuálisan választunk ISO értéket, akkor törekedjünk arra, hogy ezt az értéket ne lépjük túl.
• Ha gyors mozgású témát fényképezünk, akkor legfeljebb ezt az értéket állíthatjuk be a záridő csökkentése érdekében anélkül, hogy a képzaj még az általunk elfogadott szintet túllépné, illetve az általános képminőség ne legyen rosszabb az általunk még elfogadhatónak véltnél.

Azt semmiképpen se feledjük, hogyha lehetséges, törekedjünk minél alacsonyabb ISO érték használatára a lehető legjobb képminőség érdekében.

Pentax TAv mód, és M mód + AUTO ISO

A TAv üzemmód a Pentax specialitása. A rekeszértéket és a záridőt magunk választhatjuk, ezekhez állapítja meg a fényképezőgép azt az ISO érzékenységet, amely az adott fényviszonyok között helyesen exponált képet eredményez.

Más gyártók esetén ugyanezt az üzemmódot kapjuk M üzemmód és AUTO ISO beállításával. A különbség az, hogy a Pentax TAv üzemmódja esetén rendelkezésre áll az expozíció-kompenzáció, míg M módban nem.

Használata előtt állítsuk be a választható AUTO ISO felső határát olyan értékre, amelynél még a képminőség elfogadható.

Ez a mód olyan esetekben hasznos, amikor a mélységélesség miatt a rekeszértéket, a bemozdulás miatt pedig a záridőt is ellenőrzésünk alatt szeretnénk tartani. Ezeket mi állíthatjuk be, a gép pedig kiválasztja a megfelelő világosságú képet eredményező ISO értéket.

Vigyázzunk, mert ennél a módnál fennáll annak a veszélye, hogy a fényképezőgép rendelkezésére álló AUTO ISO tartományból nem lehet olyan érzékenységet választani, amely helyes expozíciót adna. Ez kétféle módon is bekövetkezhet. Egyrészt a fényképezőgép alapérzékenységénél alacsonyabb ISO értéket kellene választani, másrészt a választható ISO értékek maximumánál magasabbat. Például az AUTO ISO felső határát ISO 1600-ra állítottuk, de ISO 3200 lenne szükséges.

Például legyen fényképezőgépünk alapérzékenysége ISO 100. Nyáron, déli napsütésben beállítunk f/2 rekeszértéket a kis mélységélesség miatt, valamint 1/125 s záridőt. Ez azt fogja eredményezni, hogy képünk erősen túlexponált, túl világos lesz, mert a gépnek ISO 100-nál jóval kisebb érzékenységet kellene választania, amely nem lehetséges. A problémát a vázak jelzik is, például az ISO érték villogásával.

Másik példánkban legyen a maximálisan választható AUTO ISO értéke 1600. Nagyon kevés fényben fényképezünk, a nagy mélységélesség miatt szűk, f/8 rekesszel, a bemozdulás elkerülése érdekében rövid, 1/1000 s záridővel. A választott értékek és a nagyon kevés fény együttesen azt eredményezik, hogy képünk alulexponált lesz, mert a helyesen exponált képhez ISO 1600-nál jóval nagyobb érzékenységre lenne szükség, de ennek választása nem lehetséges. Ezt szintén jelezni szokták a vázak.

Mikor használhatjuk eredményesen ezt az üzemmódot? A rövid válasz az lehetne, hogy minden olyan esetben, amikor az AUTO ISO választható tartományát nem lépjük túl. Azt is mondhatjuk, hogy akkor használjuk, ha megengedhetőnek tartjuk, hogy az ISO érzékenységet a fényképezőgép állapítsa meg. Ezzel együtt persze azt is bevállaljuk, hogy a képzaj esetleg nem egyforma mértékű lesz egymás után készült képeinken. Nézzünk néhány olyan területet, ahol jó eredménnyel használható:

• Utcai fotózás esetén, ahol a fényviszonyok folyamatosan változnak, és a nagyobb mélységélesség miatt szűkebb rekesszel, a bemozdulás elkerülése érdekében pedig rövidebb záridővel szeretnénk fotózni.
• Beltéri sportfelvételek készítéséhez. Ilyenkor tág rekesznyílást állítunk be a kevés fény és a téma háttérről történő leválasztása miatt, és rövid záridőt a bemozdulás elkerülése érdekében.
• Madarak, vadállatok fotózásához.
• Mozgó gyermekek fotózása változó fényviszonyok között.
• Szabad kézből történő makrofotózáskor.
• Általában változó fényviszonyok között.

Fotózásról amatőröknek - tartalomjegyzék

Oldal tetejére

Főoldal