Expozíció

Bizonyára mindenki látott már olyan fényképet, amely nem jól sikerült, és túl sötét vagy túl világos lett.

Ebben a részben azzal kezdünk foglalkozni, hogy mely tényezőktől függ, hogy fényképünk milyen világos lesz, hogyan tudunk az elképzelésünk szerinti világosságú képet készíteni. Képünk világosságát befolyásoló tényezőknek úgynevezett mellékhatásai is vannak, ezekkel is foglalkozunk.

A mellékhatás azt jelenti, hogyha az adott tényezőn változtatunk, akkor ezáltal nemcsak a kép világossága változik, hanem ez a változtatás egyúttal a kép más jellemzőjére is hatással van.

A készülő kép világosságát három tényezővel befolyásolhatjuk, mégpedig a rekesznyílás nagyságával, a záridő hosszával, és az érzékelő fényérzékenységének mértékével.

A téma tárgyalásánál a hagyományos módszert követem, azaz ebben a részben az expozícióról írok, miközben a képérzékelő fényérzékenységével nem foglalkozom, azt egy bizonyos konstans értékűnek tételezem fel. Az expozíció tárgyalása után pedig külön foglalkozom az érzékenységgel. Úgy gondolom, hogy kezdők számára könnyebben megemészthető így, mintha egyszerre három változó tényezővel kellene foglalkozni.

Exponáláskor az objektív által vetített kép fényének hatása a képérzékelőt érő fény mennyiségétől függ, és ezt a fénymennyiséget nevezzük expozíciónak (más szóval megvilágításnak). Ha a fényképezendő tárgyról folyamatosan és időben egyenletesen érkezik a fény, akkor a fénymennyiség két tényezőtől függ: egyrészt milyen erősségű a fény, másrészt milyen hosszú ideig hat az érzékelőre. Ha ugyanolyan erősségű fény kétszer annyi ideig hat, az kétszeres fénymennyiséget jelent. Ha fele olyan erősségű fény hat ugyanannyi ideig, akkor fele a fénymennyiség. A fény erősségét a fényrekesszel, a megvilágítás idejét pedig a zárral tudjuk szabályozni.

Az fontos kitétel, hogy a fény folyamatosan és időben egyenletesen érkezzen. Tipikus esete az exponálás alatti megvilágításváltozásnak az, amikor a helyszínen a fényképezés szempontjából számottevő erősségű adott világítás van, és vakut is használunk. Ilyenkor a helyszínen adott világítás a zár nyitva tartásának teljes ideje alatt kifejti hatását, és közben a vaku igen rövid ideig, igen erős fénnyel felvillan.

Ha ugyanolyan erősségű fény hosszabb ideig hat az érzékelőre, az nagyobb fénymennyiséget (expozíciót, magvilágítást) jelent, ha ugyanez rövidebb ideig hat, az kevesebbet. Ha ugyanolyan hosszú ideig nagyobb erősségű fény hat, az nagyobb fénymennyiséget jelent, és ha ugyanannyi ideig kisebb erősségű fény hat, az kevesebbet.

Csak akkor lehet jó minőségű fényképet készíteni, ha exponáláskor a képérzékelőt megfelelő fénymennyiség éri. Túl sok se jó, és túl kevés se. Nagyobb fénymennyiség világosabb fényképet, míg kisebb fénymennyiség sötétebbet eredményez (ha minden más tényező változatlan). A fénymennyiséggel (expozícióval) a keletkező kép világosságát tudjuk szabályozni.

Vannak olyan egyszerűbb fényképezőgépek, amelyeknél sehogyan se tudjuk magunk beállítani a zár nyitvatartásának idejét (záridőt) és a rekesznyílás nagyságát, mert a fényképezőgép nem biztosít rá lehetőséget, ezeket mindig a gép állítja be automatikusan.

Fontos, hogy az expozíciót megkülönböztessük az exponálástól. Ez utóbbi azt a tevékenységet jelenti, amikor az exponálógomb lenyomásával elkészítjük a felvételt.

Fényrekesz

Közismert, hogy szemünk úgy alkalmazkodik akár jelentősen eltérő fényviszonyokhoz is, hogy pupillánk nyílása szűkül, illetve tágul. Szűkebb nyílás jobban csökkenti a retinára vetített kép fényerejét, míg nagyobb nyílás kevésbé csökkenti azt, így megközelítőleg mindig azonos fényességű kép vetítődik a retinára. Az objektív belsejében is van egy, a pupillához hasonlóan működő szerkezet, a fényrekesz (rövidebben rekesz, vagy idegen szóval blende).

A fényrekesz az objektív belsejében található szerkezet, amelynek az a szerepe, hogy az objektív által a képérzékelőre vetített kép fényerősségét szabályozza. Gyakorlatilag egy változtatható átmérőjű lyuk, amelyet rekesznyílásnak nevezünk. Kisebb lyukátmérőnél kisebb a vetített kép fényessége, és fordítva.

Hogy értsük is a lényeget, nézzük meg a következő ábrát, amelyen különböző mértékben nyitott rekeszt, azaz különböző nagyságú rekesznyílást láthatunk. A rekesznyílást az ábrán is látható speciális alakú lemezkék (amelyeket lamelláknak nevezünk) alkotják, amelyek helyzetüktől függően különböző átmérőjű lyukat képeznek az objektív középvonalában (optikai tengelyében). Az ábrán balról jobbra haladva mindig egy-egy értékkel zártuk a rekeszt, a számértékek alul vannak feltüntetve.

A rekesznyílás nagyságát számértékekkel jellemezhetjük. Ezek a számértékek szabványosítva vannak.

A szabványos rekeszértékek a következők: f/1; f/1,4; f/2; f/2,8; f/4; f/5,6; f/8; f/11; f/16; f/22; f/32; f/45; f/64. A kisebb számértékhez nagyobb átmérőjű nyílás, és ezáltal nagyobb fényességű vetített kép tartozik. Ahogy haladunk balról jobbra a fenti felsorolásban, a következő érték beállításával a vetített kép fényereje mindig fele az előző értékkel kapottnak. A digitális fényképezőgépeken a finomabb szabályozás érdekében nemcsak a szabványos értékek, hanem köztes értékek is beállíthatók (pl. f/3,2, vagy f/7,1).

Ezeket az értékeket a fényképezőgépek kijelzőjén általában „f/” nélkül láthatjuk (csak a számot).

Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a rekesz számértékét megkapjuk, ha az objektív gyújtótávolságát elosztjuk a rekesznyílás átmérőjével. Ha bármilyen objektíven azonos rekeszértéket állítunk be, akkor gyakorlatilag azonos világosságú képet kapunk az érzékelőn, ha közben az egyéb tényezők változatlanok. Ez fontos szabály.

A fenti 11.2 ábrán láthatjuk, hogy f/8 esetén kisebb a rekesznyílás átmérője, mint f/4 esetén. Konkrétan f/4 esetén a rekesznyílás átmérője a gyújtótávolság negyede, f/8 esetén a nyolcada. Az f/4 jelölés tulajdonképpen ezt jelenti. Az „f” a fókusztávolság (gyújtótávolság) jele, a „/” az osztás jele, azaz f/4 esetén a rekesznyílás átmérője a gyújtótávolság negyede. Ebből az is következik, hogy f/8 esetén a rekesznyílás átmérője épp fele, mint f/4 esetében.

Különböző gyújtótávolságú objektívek esetén tehát az azonos rekeszértékhez tartozó rekesznyílás átmérője nem egyforma. Például egy 200 mm gyújtótávolságú objektív esetében f/4 rekeszértéknél a rekesznyílás átmérője 200/4=50 mm, 60 mm-es objektív esetén 60/4=15 mm, és ezt a rekeszértéket beállítva mindkét objektív azonos körülmények között azonos világosságú képet vetít az érzékelőre.

Irányítsuk fényképezőgépünket például egy napsütötte sárga falfelületre úgy, hogy a fal a teljes képmezőt kitöltse. Bármilyen gyújtótávolságú is az objektívünk, ha azonos rekeszértéket (pl. f/8) állítunk be, akkor az objektív által a képérzékelőre vetített kép ugyanolyan világosságú lesz, ha közben a falat megvilágító napfény erőssége nem változik.

Nem minden objektíven állítható be mindegyik felsorolt rekeszérték, csak közülük néhány egymással szomszédos érték.

A digitális fényképezőgépeken a köztes értékek is beállíthatók, általában 1/3 vagy 1/2 értéknyi lépésközzel. Sok esetben választhatunk, hogy fél értéknyi lépésközzel szeretnénk rekeszértéket választani, vagy ennél is finomabban, egyharmad értékenként. Az alábbi táblázatban láthatjuk a köztes értékeket is.

A táblázatban piros számokkal láthatjuk a szabványos „egész” értékeket, zölddel az egyharmad értéknyi lépésközű köztes értékeket, alul feketével pedig a fél értéknyi lépésközű köztes értékeket. Ennek megfelelően az egyharmad értéknyi lépésközű rekeszérték sor a következő: 1,0 » 1,1 » 1,3 » 1,4 » 1,6 » 1,8 » 2,0 » 2,2 » 2,5 » 2,8 » 3,2 » 3,5 » 4,0 stb. A fél értéknyi lépésközű rekeszérték sor a következő: 1,0 » 1,2 » 1,4 » 1,7 » 2,0 » 2,4 » 2,8 » 3,3 » 4,0 » 4,8 » 5,6 » 6,7 » 8,0 » 9,5 » 11 stb.

A fentieket figyelembe véve akkor mondjuk azt, hogy egy értékkel változtatjuk a rekeszt, ha

• egyik szabványos értékről a következő szabványos értékre állítjuk (pl. f/5,6-ról f/8-ra), vagy
• 1/3 lépésköz használata esetén három harmad értéknyivel változtatjuk (pl. f/5-ről f/7,1-re), vagy
• 1/2 lépésköz használata esetén két fél értéknyivel változtatjuk (pl. f/4,8-ról f/6,7-re)

Mindhárom példában egy értékkel zártuk a rekeszt, de ehhez hasonlóan lehet nyitni is egy értékkel (pl. f/11-ről f/8-ra, vagy f/6,3-ról f/4,5-re, vagy f/9,5-ről f/6,7-re).

Ha egy értékkel zárjuk a rekeszt, akkor a vetített kép fényessége feleakkora lesz, ha egy értékkel nyitjuk, akkor pedig kétszer akkora.

A rekeszt meg is nézhetjük az alábbi ábrán.

Jól látszanak körben a lemezkék az objektív belsejében, amelyek a rekesznyílást (lyukat) kialakítják az objektív közepén.

Nézzük meg a gyakorlatban a rekesznyílás nagyságának a kép világosságára gyakorolt hatását.

A fenti ábrán látható három kép elkészítésekor csak a rekeszérték változott, minden más tényező változatlan maradt. Minél tágabb a rekesznyílás, annál fényesebb képet vetít az objektív az érzékelőre, és ezáltal annál világosabb képet kapunk (ha egyéb tényezők változatlanok). A három alkalmazott rekeszérték esetében az f/2-nél a legnagyobb a rekesznyílás átmérője, ekkor kaptuk a legvilágosabb képet, és f/4 esetén a legkisebb, és a kép is a legsötétebb lett.

Az objektíven beállítható legnagyobb átmérőjű rekesznyílást az objektív fényerejének nevezzük. Fix gyújtótávolságú objektívek esetében ez egy konkrét érték (pl. f/2,8). Változtatható gyújtótávolságú objektívek esetében az objektív fényereje gyakran változik a gyújtótávolság (zoom) változtatásával, és ilyenkor egy tartományt adnak meg fényerőnek, például: f/4-5,6. Az első érték a nagy látószögű szélső álláshoz tartozó fényerőt, a második pedig a tele szélső álláshoz tartozót jelenti. A nagyobb fényerejű objektív világosabb képet képes vetíteni az érzékelőre, mint a kisebb fényerejű. Minden objektív esetében létezik a legszűkebb beállítható rekesznyílás értéke is. Ez objektívenként változhat, általában f/16 és f/32 közötti, de esetleg ennél szűkebb is lehet.

Mit befolyásol a rekesz?

A rekesznyílás nagyságának expozícióra gyakorolt fő hatását fentebb láthattuk. Milyen mellékhatásai lehetnek a rekesznyílás nagyságának? Milyen egyéb tényezőkre lehet hatása?

• Mélységélességet befolyásolja.
• Élességvesztés a fényelhajlás miatt túl szűk rekesznyílásnál.
• Élességvesztés a lencsehibák miatt.
• A kép életlen területeinek minőségét befolyásolja.
• Felvételkészítés lehetősége gyenge fényviszonyok között.
• A vaku fénymennyiségének szabályozása.
• A képérzékelőn lévő porszemek hatásának megjelenése a fényképen (csak cserélhető objektíves fényképezőgépek esetén).

Ezek közül néhánnyal részletesebben is kell majd foglalkozni, a többiről itt írok néhány mondatot.

Ha szűkebb rekesznyílást alkalmazunk, akkor kizárjuk a lencsék szélén áthaladó fénysugarakat a képalkotásból. Minél jobban szűkítjük a rekesznyílást, annál inkább csak a lencsék középső részén áthaladó fénysugarak vesznek részt a képalkotásban. Emiatt bizonyos lencsehibák hatása szűkebb rekesznyílásnál kevésbé tapasztalhatók, ezért a maximális rekesznyílásnál két-három értékkel szűkebb rekesz esetén élesebb képet kaphatunk. Később írok a lencsehibákról, és azok rekeszeléstől való függéséről.

Cserélhető objektíves fényképezőgépek esetén az objektív cseréjekor elkerülhetetlen, hogy por kerüljön a fényképezőgép belsejébe. Ha nagyon szűk, f/16 vagy f/22 vagy f/32 rekesznyílással fényképezünk, akkor megjelenhet a képen a képérzékelőn lévő porszemek hatása akkor is, ha azok például f/4-nél láthatatlanok voltak. Emiatt időnként tisztítani vagy tisztíttatni kell a képérzékelőt, de csak akkor érdemes, ha már elkerülhetetlen. Sok esetben már levegőpumpás lefújással el tudjuk távolítani a port.

A vaku fénymennyiségének szabályozásáról másik könyvben szólok.

A kép életlen területeinek minőségéről később írok.

Rekesz és mélységélesség

A rekesznyílás nagyságának nemcsak a vetített kép világosságára van hatása, hanem mellékhatásként az úgynevezett mélységélességre is hatással van. Ez azt jelenti, hogyha megváltoztatjuk a rekesznyílás átmérőjét, akkor egyszerre változik a vetített kép világossága és a mélységélesség.

Azt mondhatjuk, hogy a rekesznyílás változtatásának mellékhatása a mélységélesség változása.

Egy térbeli téma esetén csak a témának az a síkja lesz maximálisan éles a fényképen, amelyre az élességet beállítottuk. Ettől a síktól a fényképezőgép felé eső közelebbi témarészletek, valamint attól távolabbi témarészletek fokozatosan egyre kevésbé lesznek élesek. Ahogy távolodunk a maximális élesség síkjától valamelyik irányban, a rekeszértéktől függően az élesség romlása gyorsabban, vagy lassabban következik be. Nagyobb rekesznyílás esetén (pl. f/2,8, f/2) az élesség romlása gyorsabban, „hirtelenebben” következik be, mint szűkebb (pl. f/8 vagy f/5,6) esetében.

Ha az elkészült fényképet megtekintjük, azt tapasztalhatjuk, hogy nemcsak a maximális élesség síkjában lévő témarészleteket látjuk szubjektíven élesnek, hanem bizonyos határig élesnek látjuk attól a fényképezőgép felé eső, és attól távolabb lévő témarészleteket is, tehát az élességnek mélységbeli kiterjedése van. Az élességnek ezt a szubjektív mélységbeli kiterjedését nevezzük mélységélességnek, amely részben az élességállítás síkja előtt, részben mögötte helyezkedik el. A mélységélességet távolság mértékegységgel adjuk meg, centiméterben vagy méterben.

Ha például az élességet 3 m-re állítottuk, és az élességállítás síkjától a fényképezőgép felé 10 cm-re van a még élesnek elfogadható sík, mögötte pedig 20 cm-re, akkor a mélységélesség e két távolság összege, azaz 30 cm. Ekkor a mélységélesség közeli határa 3 m-0,1 m=2,9 m, a mélységélesség távoli határa pedig 3 m+0,2 m=3,2 m, a mélységélesség pedig a kettő különbsége, azaz 3,2 m-2,9 m=0,3 m.

A 11.6 ábrán azt láthatjuk, hogyha a rekesznyílás tág, akkor a mélységélesség kicsi (például csak a személy lesz éles), ha pedig szűk, akkor a mélységélesség nagy (előtte a növény, és mögötte a fák is élesnek tűnhetnek).

A mélységélesség számos tényezőtől függ, például szemünk felbontóképességétől, a nézett kép méretétől, attól, hogy azt milyen távolról nézzük, stb. A mélységélesség megítélése bizonyos mértékig szubjektív.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy az élesség milyen mértékű csökkenését fogadjuk el még élesnek a képen.

Egy bizonyos határig az élesség csökkenése még nem olyan nagy mértékű, nem olyan zavaró, nem szembetűnő annyira, hogy azt életlennek minősítenénk. Mivel tágabb rekesznyílás esetén az élesség romlása a maximális élesség síkjától eltérve "hirtelenebben" következik be, tágabb rekesznyílás alkalmazása esetén a mélységélesség kisebb.

Az élesre állítás síkjától távolodva az élesség csökkenésének mértéke valójában abban nyilvánul meg, hogy az objektív a téma pontjait nem pontként, hanem egyre nagyobb körként képezi le a képérzékelő síkjára. Ezeket a köröket szóródási köröknek nevezzük. A 11.5 képen a szóródási körök egybeolvadása eredményezi a krémesen elmosott hátteret.

A fent látható ábrán azt az esetet láthatjuk, amikor a rekesznyílás teljesen nyitva van, és a fénysugarak a lencse teljes felületén áthaladhatnak. Az ábrán egymás alatt három eset látható. Az élesség mindhárom esetben az „A”-val jelölt síkra van állítva. A képérzékelő síkját „B” jelöli. A kék, piros és zöld vonalakkal a képalkotásban részt vevő szélső fénysugarakat jelöltem be.

Az ábrán felül látható eset azt mutatja meg, hogy a téma élesre állított síkjának egy pontjából kiinduló fénysugarak pontosan a képérzékelő síkjában találkoznak, és ott a téma pontjának képe szintén egy pici pont lesz. A „D1” jelöli a képérzékelőn keletkezett pont átmérőjét, amely ebben az esetben elméletileg nulla. A D1 felirattól jobbra láthatjuk is a pici pontot az ábrán.

Középen az élességállítás síkjánál távolabbi témarészlet egy pontjából érkező fénysugarakat láthatjuk. A távolabbi pontból érkező fénysugarak a képérzékelő síkja előtt találkoznak, ott keletkezik az éles kép (a lencsétől K2 távolságra), nem pedig a képérzékelő síkján. A fénysugarak a találkozás után az ábrán látható módon továbbhaladnak, és szóródási kört alkotnak a képérzékelő felületén, amelynek átmérőjét „D2”-vel jelöltem. Jobbra láthatjuk is pirossal ábrázolva a szóródási kört.

Alul azt az esetet láthatjuk, amikor a témának az élességállítás síkjától közelebbi pontjából érkezik a fény. Ebben az esetben a fénysugarak a képérzékelő síkja mögött találkoznak (ott alkotnának éles képet), amelynek szintén az lesz az eredménye, hogy a képérzékelő síkján nem egy pontot, hanem egy szóródási kört kapunk.

A 11.9 ábrán ugyanazt az esetet láthatjuk, mint az azt megelőző ábrán, a különbség az, hogy itt bizonyos mértékig zárva van a rekesz, amely korlátozza a fénysugarak útját, azok csak a lencse középső részén haladhatnak át. A rekeszt a két függőleges vastag vonal jelzi. Ugyanazt a három esetet vizsgáljuk, mint az előző ábrán, a fénysugarak ugyanazokból a pontokból indulnak ki.

Az ábrán látható felső esetnél elméletileg nincs lényegi különbség, az élességállítás síkján lévő pont leképezése élesen, egy pontban történik a rekesztől függetlenül.

Az élesre állított síkon kívüli pontból érkező fénysugarak esetében azonban lényeges különbség van. Az ábrán középen és alul láthatjuk, hogy a rekesz korlátozó hatásának következményeként a szóródási körök átmérője kisebb lett az előző ábrán látotthoz képest. Ez azt jelenti, hogy a rekesz szűkítésével a szóródási körök mérete csökken, és emiatt élesebbek, kevésbé elmosódottabbak lesznek az élesre állítás síkján kívül eső területek. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy ugyanabban a szituációban ha csak a rekesznyílást szűkítjük, és minden más tényező változatlan marad, akkor a szóródási körök átmérője csökken. Ez a fenti ábra esetében is igaz, ha még jobban szűkítenénk a rekesznyílást, akkor a középső és az alul látható esetben még inkább csökkenne a szóródási kör átmérője.

A fenti két ábra csak az elvet szemlélteti, felnagyítva mutatja a valós viszonyokat, hogy az eltérések jól láthatók legyenek.

Az élesre állított síktól minél nagyobb távolságra eső pontot nézünk, a szóródási körök annál nagyobbak lesznek. Ez így van akkor is, ha a fényképezőgéptő távolabbi (az előző ábrák középső esete), és akkor is, ha közelebbi (az ábrákon az alsó esetek) pontokat nézünk.

Ezen ismeretek birtokában definiálhatunk egy olyan szóródási kör átmérőt a képérzékelő felületén, amelynél még éppen élesnek fogadjuk el a képpontot, de ha ennél nagyobb a szóródási kör átmérője, akkor azt a pontot már életlennek tekintjük. Adott rekesznyílás, adott gyújtótávolság, és adott élességállítási távolság esetén a maximális élesség síkjától a fényképezőgép felé közeledve, illetve attól a végtelen felé távolodva is megtalálhatjuk a témának egy-egy olyan síkját, amelyeken elhelyezkedő pontok a képérzékelőn az éppen még élesnek elfogadott átmérőjű szóródási köröket eredményezik. Ezek a síkok a mélységélesség közeli és távoli határai, a közöttük lévő távolság pedig a mélységélesség.

A 11.6 ábrán is megfigyelhetjük a mélységélesség közeli és távoli határait, illetve a kettő közötti távolságot, a mélységélességet.

Minél kisebb az érzékelő mérete, annál kisebb az általánosan elfogadott, még éppen élesnek tekintett maximális szóródási kör átmérője a képérzékelőn. Például full frame érzékelő esetén az érzékelő síkján max. 0,03 mm, Canon APS-C esetén max. 0,019 mm, Nikon, Sony, Pentax APS-C esetén max. 0,02 mm, M4/3” esetén max. 0,015 mm, kis érzékelős kompakt vagy bridge gépnél max. 0,005 mm az általánosan elfogadott értéke a még éppen élesnek tekintett szóródási kör átmérőnek.

A kisfilmes világból érkezett a 0,03 mm-es érték, talán a Leicatól ered, a többit ebből származtatták az érzékelő méretét, képpontméretét is figyelembe véve. Ha különféle mélységélesség-kalkulátorokat, diagramokat, táblázatokat nézünk, szinte mindegyik mereven ragaszkodik ezekhez az értékekhez, azonban én nem gondolnám, hogy minden esetben ezek az értékek jelentik az optimumot. Általános amatőr célokra (kisebb méretű papírképek, nem nagy méretű képernyők) ezek esetleg elfogadhatók, de nagy méretű, nagy felbontású televízióknál, nagyobb méretű papírkép (nyomat) készítése esetén találkozhatunk azzal a problémával, hogy ezek az értékek túl megengedőek, azaz túl nagy szóródási kört engednek meg „élesként” a képérzékelő felületén. Ez azt eredményezheti, hogy a még élesnek tekintendő képrészek nem lesznek elég élesek 8K-s vagy 4K-s televízión nézve, vagy nagyobb méretű papírképen szemlélve.

Nézzük meg a mélységélességet az alábbi képeken:

Ez a felvétel szűk, f/11 rekesszel készült, és láthatjuk, hogy nemcsak a virág látszik élesnek, hanem a mögötte körülbelül 1 m-re elhelyezkedő kék színű háttér is csak kissé látszik életlennek, azaz a mélységélesség nagy. Az élesség a virágokra volt állítva. Ha felnagyítanánk a képet, láthatnánk, hogy a virágok egyes részei a legélesebbek, a háttér már életlen, azonban a szűk rekesznyílás miatt a kék háttéren se romlott annyit az élesség, hogy azt nagyon életlennek látnánk ekkora méretben. Szűk rekesznyílás esetén az élességállítás síkjához képest egyre távolabbi, illetve egyre közelebbi témarészeket vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy a szóródási körök átmérője csak lassan (nem hirtelen) növekszik, ezért az élességállítás síkjától jelentősen távolabbi, illetve jelentősen közelebbi témarészeket is élesnek észleljük.

Tág rekesznyílás esetén az élességállítás síkjától történő kis eltérés esetén is jelentősen megnő a szóródási körök átmérője, amely azt eredményezi, hogy már az élességállítás síkjától kissé eltérő síkban lévő témarészleteket is életlennek látjuk. Az alábbi ábrán láthatjuk, hogy emiatt csak a virágok kisebb részei élesek.

Ez a felvétel nagyon tág, f/1,8 rekesszel készült, és láthatjuk, hogy már a virágok egyes részeit sem látjuk élesnek, a háttér pedig teljesen életlen, homályos, azaz a mélységélesség nagyon kicsi. A két felvétel ugyanonnan, állványról készült.

Tulajdonképpen az történik, hogy az élesre állított témasíkon kívül eső minden egyes témapont leképezése – az élesre állított síktól való távolságuktól és a rekesznyílás átmérőjétől függően – kisebb-nagyobb szóródási körök formájában történik meg, és ezeknek a szóródási köröknek az "összeolvadása" alkotja a kép életlen részét.

Ha részletesebben, pontosabban megnézzük a mélységélesség témáját, akkor a téma hagyományos megközelítése alapján azt látjuk, hogy a mélységélesség az alábbi három tényezőtől függ:

• az élességállítás távolságától
• az objektív gyújtótávolságától
• a rekesznyílás átmérőjétől

Hogyan függ a három tényezőtől a mélységélesség? Ennek megértéséhez gondolatban mindig csak egy tényezőt változtatunk, a másik kettőt, illetve az egyéb tényezőket is változatlannak tekintjük.

• Minél közelebb van a téma, a mélységélesség annál kisebb lesz. Ezért oly kicsi a makrofelvételek mélységélessége.
• Minél nagyobb az objektív gyújtótávolsága, annál kisebb lesz a mélységélesség. Azaz tele állásban kisebb mélységélességet kapunk, mint nagy látószögű állásban.
• Minél nagyobb a rekesznyílás átmérője (minél kisebb a rekesz számértéke), annál kisebb a mélységélesség.

A fentiek a gyakorlatban nehezen átlátható viszonyokat teremtenek, emiatt részletesebben nem is foglalkozom velük, ehelyett inkább a gyakorlatban jobban használható módon közelítem meg a témát.

Mélységélesség a gyakorlatban

Tudjuk, hogy a mélységélesség függ az objektív gyújtótávolságától és a felvételi távolságtól is. Egy nem messze lévő, fél méter széles, mélységi kiterjedéssel bíró tárgyat szeretnénk lefényképezni. Kezdjük 80 mm gyújtótávolságú objektívvel, felállítjuk gépünket állványra olyan távolságra, hogy a tárgy kellően kitöltse a képmezőt. Beállítunk például f/8 rekeszt, de nem vagyunk megelégedve a mélységélességgel, mert az túl kicsi. A nagyobb mélységélesség reményében átállítjuk zoom objektívünket 30 mm gyújtótávolságra, hiszen tudjuk, hogy a kisebb gyújtótávolság – egyéb tényezők változatlanul hagyása mellett – nagyobb mélységélességet eredményez. A mélységélesség minden bizonnyal meg is nőtt, azonban így a tárgy túl kicsi lett a képen. Mit tudunk tenni? Közelebb megyünk a tárgyhoz, hogy az hasonlóan töltse ki a képmezőt, mint a 80 mm-es objektív esetében. Tudomásul vesszük azt is, hogy ezáltal a kép perspektívája is megváltozott (mert kisebb távolságról fényképezünk). A mélységélesség viszont függ a felvételi távolságtól is, és csökkent azáltal, hogy közelebb mentünk a tárgyhoz.

Már csak az a kérdés, hogy a második esetben valóban nagyobb mélységélességet kaptunk-e, vagy az objektív gyújtótávolságának csökkentése által megnövekedett mélységélességet esetleg kompenzáltuk azáltal, hogy közelebb mentünk a témához? Ennek belátása nem egyszerű feladat. A mélységélesség viszonyai nem egyszerűek. Ezt próbálom az alábbiakban egyszerűsíteni, és a gyakorlatban használhatóvá tenni.

A helyzet viszonylagos bonyolultsága miatt egyszerűsíteni kell, még akár a pontosság árán is. Ebben a részben azt tárgyalom – szigorúan a gyakorlat szemszögéből –, hogy egy adott fényképezőgéppel egy adott valamit adott nagyságban szeretnénk lefényképezni, akkor hogyan alakul a mélységélesség, illetve mitől függ, mivel tudjuk befolyásolni.

A felvételi távolságot három részre osztom.

• Távoli tartomány, ahol egyre inkább szerepet játszik a végtelenbeli élesség (közelítünk a végtelenhez). Többnyire nagy mélységi kiterjedésű téma nagy mélységélességgel történő fényképezéséről van szó ebben az esetben.
• Közeli tartomány, amikor közelebb elhelyezkedő tárgyat szeretnénk úgy lefényképezni, hogy az nagyjából kitöltse a képmezőt. A tárgy mérete a fél métertől néhány (5-7) méterig terjedhet.
• Közelfényképezés tartománya. Ez azt jelenti, hogy a lefényképezendő tárgy képe a képérzékelőn a valódi méretének legalább tizede vagy huszada. Ha a tárgy képe eléri a valódi méretét, illetve annál is nagyobb, akkor már makrofotózásról beszélünk.

Távoli tartomány

Távoli téma nagy mélységélességgel történő fényképezése legjellemzőbben tájképek, városképek, vagy egyéb tájképszerű képek esetén fordul elő. A téma nem feltétlenül csak távoli részekből áll, lehetnek egészen közeli részek is. A lényeg a nagy, akár a végtelenig tartó mélységbeli kiterjedés. Ilyen képeket általában nagy látószögű objektívvel készítünk. Hová állítsuk az élességet, ez a kérdés. Erre nem a sablonos választ szeretném adni (amely a hiperfokális távolságról szól), hanem kissé részletesebben meg szeretném vizsgálni a kérdést.

Először azonban foglalkozzunk a nagy mélységélességet eredményező, úgynevezett hiperfokális távolsággal.

Hiperfokális távolság

Tájképszerű téma esetén célunk lehet a minél nagyobb mélységélesség elérése, azt szeretnénk, ha a képen minden élesnek tűnne.

Ha az élességet végtelenre állítjuk, akkor egy bizonyos távolságtól a végtelenig tart a mélységélesség. Ez a „bizonyos távolság” a megengedett maximális szóródási kör átmérőjétől, a rekeszértéktől és a gyújtótávolságtól függ, és hiperfokális távolságnak nevezzük. A hiperfokális távolság nem konstans érték, azt mindig a megengedett szóródási kör maximális átmérőjéhez, a gyújtótávolsághoz és a rekeszértékhez kell megállapítani. Ha a távolságot (élességet) a végtelenre állítjuk, akkor magától a hiperfokális távolságtól a végtelenig minden látszólag éles lesz. Legélesebbek a végtelenben lévő dolgok lesznek, hiszen végtelenre állítottuk az élességet, a hiperfokális távolság síkjánál pedig éppen még élesnek elfogadott átmérőjű szóródási köröket kapunk a képérzékelőn.

Ha ennél a bizonyos távolságnál közelebbi témarészletek is vannak a képen, akkor előfordulhat, hogy a közeli témarészletek nem lesznek kellően élesek. Azonban nem akkor kapjuk a lehető legnagyobb mélységélességet, ha az élességet végtelenre állítjuk.

A legnagyobb mélységélességet akkor kapjuk, ha a megengedett maximális szóródási kör átmérőjéhez, az alkalmazott rekeszértékhez és a gyújtótávolsághoz megállapított hiperfokális távolságra állítjuk az élességet. Ekkor a mélységélesség távoli határa éppen eléri a végtelent, a mélységélesség közeli határa pedig mindig a hiperfokális távolság fele lesz, azaz a hiperfokális távolság felétől a végtelenig lesz látszólag minden éles. Legélesebbek a hiperfokális távolság síkján lévő dolgok lesznek (mert az élességet erre állítottuk), a hiperfokális távolság felénél és a végtelenben lévő témarészletek esetén egyaránt az éppen még élesnek elfogadott átmérőjű szóródási köröket kapjuk a képérzékelőn.

Ezt láthatjuk a 11.12 ábrán. Az ábrán felül látható esetben az élességet a végtelenre állítottuk. A végtelen a valóságban nem egy sík, de ezen ne akadjunk fenn, lépjünk túl rajta. Azt tudjuk, hogy addig tekintjük élesnek a kép bizonyos részét, amíg a szóródási körök mérete nem halad meg egy bizonyos, előre definiált értéket. Ha a végtelentől elindulva egyre közelebbi témarészeket vizsgálunk, akkor azt láthatjuk, hogy a szóródási körök átmérője egyre nagyobb lesz a képérzékelőn. Elérhetünk egy, az objektív gyújtótávolságától és a beállított rekeszértéktől függő olyan tématávolságra, amelynél a szóródási körök átmérője éppen eléri a még éppen élesnek elfogadható, előre definiált átmérőt. Ebben az esetben ettől a távolságtól a végtelenig terjedően lesz minden elfogadhatóan éles a képen. Ezt a távolságot a még éppen élesnek elfogadott szóródási kör átmérőjéhez, a gyújtótávolsághoz és a rekeszértékhez tartozó hiperfokális távolságnak nevezzük. Az ábrán láthatjuk, hogy az élességet a végtelenre állítottuk, ezért a mélységélesség a hiperfokális távolságtól a végtelenig terjed. A mélységélesség közeli határa a hiperfokális távolság, a távoli határa a végtelen. Ebben az esetben a maximális élességet a végtelenben kapjuk, mert az élességet erre állítottuk.

Az ábrán alul látható esetben mindössze az a különbség az előző esethez képest, hogy az élességet a végtelen helyett a még éppen élesnek elfogadott szóródási kör átmérőjéhez, a gyújtótávolsághoz, és a rekeszértékhez tartozó hiperfokális távolságra állítottuk. A mélységélesség közeli határa minden esetben a hiperfokális távolság fele, távoli határa a végtelen. A hiperfokális távolság síkján kapjuk a maximális élességet, és a végtelenben, illetve a hiperfokális távolság felénél egyaránt a még éppen elfogadható élességet kapjuk a képérzékelőn. Ebben az esetben kapjuk az adott szóródási kör méreténél, gyújtótávolságnál, illetve rekeszértéknél elérhető maximális mélységélességet. Ekkor a hiperfokális távolság a mélységélesség közeli határának kétszerese (mivel a közeli határ a hiperfokális távolság fele).

Mélységélesség-kalkulátor

Ha valaki a hiperfokális távolságot szeretné alkalmazni, megteheti azt például mobiltelefonos mélységélesség-kalkulátor alkalmazás segítségével, amely lehetővé teszi a mélységélesség és a hiperfokális távolság pontos megállapítását. Esetleg használhatnánk táblázatot is. Ezek általában az általánosan elfogadott maximális megengedett szóródási körátmérőhöz, az alkalmazandó gyújtótávolságot és rekeszértéket figyelembe véve adják meg a hiperfokális távolságot.

Ilyen a dofmaster.com oldalon található kalkulátor is. Ezt kipróbálhatjuk, és szükség esetén használhatjuk a mélységélesség és a hiperfokális távolság megállapítására. Ennek azonban meg vannak a hátrányai.

Van értelme ezeket használni? Véleményem szerint nem nagyon.

A fentiek tükrében a hiperfokális távolságra állított élesség a legtöbb esetben nem ad élesség szempontjából optimális eredményt, ezért valódi hasznossága kérdéses. Véleményem szerint leginkább a témától függ, hogy az élességet hová célszerű állítani. Nézzük meg ezt a következőkben.

Fontos főtéma a tájban

Ha az élességet a hiperfokális távolságra állítanánk, akkor annak síkjában lévő dolgok lennének maximálisan élesek, a végtelenben és a hiperfokális távolság felénél lévő dolgok pedig kevésbé, esetleg éppen csak elfogadható élességűek lennének, mert a mélységélesség határainál vannak. Ez sok esetben nem előnyös.

Ha van a képen valamilyen fontos főtéma, például egy személy a tájban, vagy egy személy a városfotón, vagy valami egyéb főtémaként szolgáló, nem a végtelenben lévő dolog, akkor az élességet a főtémára állítsuk, és ne a hiperfokális távolságra, mert általában az a jó, ha a főtéma a legélesebb a képen.

Ha képünk főtémája például a végtelenben lévő hegyvonulat, és képünkön nincsenek túl közeli elemek, akkor az élességet állítsuk a hegyvonulatra, azaz a végtelenre. Így a főtéma lesz a legélesebb képünkön, és sokkal élesebb képet fogunk kapni, mintha a hiperfokális távolságra állítottuk volna az élességet.

Ha teleobjektívvel fotózunk valamilyen főtémát, akkor is arra állítsuk az élességet, és ne a hiperfokális távolságra. Ekkor a nagy mélységélességről eleve le kell mondanunk, hiszen nagy gyújtótávolságnál kicsi a mélységélesség.

Ha minél nagyobb mélységélességet szeretnénk, akkor válasszunk szűk rekesznyílást, de vegyük figyelembe a fényelhajlást is. Ezt nem fogom mindig ismételgetni. Erre mindig tekintettel kell lenni. Az, hogy tekintettel vagyunk rá, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem használunk szűk rekesznyílást, a lényeg, hogy tudatosan döntsünk. A fényelhajlásról később olvashatunk.

Ne feledjük, hogy a távoli tartományban sincs mindig szükség nagy mélységélességre. Ha a látóhatáron lévő sziluettszerű témát szeretnénk élesen lefényképezni, akkor állítsuk erre az élességet, és használjunk aránylag szűk rekesznyílást, például f/8-at, vagy kis érzékelőméretű gépnél f/5,6-ot, és a kívánt látószögű objektívet.

Vannak olyan fotósok, akik nem azt szeretik, ha a háttér és az előtér egyformán éles, illetve lehetnek olyan témák, olyan esetek is, amikor a háttér vagy az előtér élességét előnyben kell részesíteni a másikkal szemben.

Ilyen esetben fókuszáljunk nyugodtan arra a képelemre (előtérre vagy háttérre), amelyet élesen szeretnénk látni, és válasszunk olyan rekeszértéket, amelynél a másik képelem (háttér vagy előtér) a kívánságunk szerinti elmosódottságú lesz.

Kétszeres távolság

A hiperfokális távolságot közel sem minden esetben célszerű alkalmazni. Sőt, én egyáltalán nem alkalmazom. Két fő probléma van:

• Az általánosan elfogadott maximális szóródási kör átmérő túl nagy. Ezt már korábban is említettem. Jobb lenne a helyzet, ha például full frame érzékelőnél a 0,03 mm-es szóródási kör átmérő helyett mondjuk csak a felét, 0,015 mm-t fogadnánk el élesnek? Ez egyáltalán nem oldaná meg a problémát a következő probléma miatt.
• A hiperfokális távolság megállapítása végtelenközpontú. Ez azt jelenti, hogy garantálja a végtelenben az éppen élesnek elfogadható szóródási kör átmérőt, azonban az előtérrel nem foglalkozik. Nem foglalkozik azzal, hogyha a képen látható legközelebbi témarészlet távolabb van, mint a hiperfokális távolság fele, akkor jobb lenne a hiperfokális távolságnál távolabbra állítani az élességet, mert akkor a végtelenben is nagyobb élességet kapnánk. Nem foglalkozik azzal sem, hogyha a hiperfokális távolság felénél jóval közelebbi témarészletek is vannak, akkor azok túlságosan elmosódottak lehetnek.

A hiperfokális távolság meghatározása az általánosan elfogadott szóródási körátmérőt veszi figyelembe, és ugyanazt a hiperfokális távolságot adja adott rekeszértéknél és gyújtótávolságnál, függetlenül a lefényképezendő téma sajátosságaitól. Ezeket a problémákat orvosoljuk az alábbiakban.

A kétszeres távolság módszere nagyon egyszerűen alkalmazható és hatásos módszer. Ha nincs fontos főtéma a tájban, amelynek mindenképpen a legélesebbnek kell lenni, akkor alkalmazhatjuk. Én magam is ezt használom.

Ennél a módszernél az a kérdés, hogy az élességet milyen távolságra kell állítani ahhoz, hogy a legközelebbi fontos témarészek és a végtelenben lévő részek is pontosan egyformán legyenek élesek (vagy egyformán elmosódottak, kinek hogy tetszik). A lényeg az egyforma élesség.

Ennek a módszernek az alapja az alábbi összefüggés, amely akkor érvényes, ha a távoli fontos képelem a végtelenben van:

t = 2a, ahol

„a” a megkívánt mélységélesség alsó határa, azt is mondhatjuk, hogy annak a legközelebbi képelemnek a méterben mért távolsága, amelyet ugyanolyan élesnek szeretnénk látni, mint a végtelenben lévőt.

„t” azt a méterben mért távolságot jelenti, amelyre az élességet kell állítani ahhoz, hogy az „a” távolságra lévő közeli képelem, és a végtelenben lévő képelem pontosan azonos élességű legyen. Ez a távolság a képlet szerint a mélységélesség megkívánt alsó határának kétszerese.

Ez az összefüggés egyebek mellett megtalálható Sárközi Zoltán Fotószámtan című könyvében (Műszaki Könyvkiadó, 1962).

11.13. ábra.

Az ábrán látható egy piros labda, amelynek legközelebbi pontja „a” távolságra van a képérzékelő síkjától, és hegyek vannak a végtelenben. Ha az élességet az „a” távolság kétszeresére (a fenti képlet szerint „2a”-ra), azaz az „F” síkra állítjuk, akkor a mélységélesség közeli határa a „K” sík, távoli határa a végtelen lesz. Az élesség „F” síkra történő állítása azt biztosítja, hogy a mélységélesség közeli határánál, azaz a „K” síkon ugyanolyan mértékű lesz az elmosódottság, azaz a szóródási körök átmérője, mint a végtelenben lévő távoli határánál.

A szóródási körök átmérője természetesen függ a gyújtótávolságtól és a rekeszértéktől. Nagyobb gyújtótávolság esetén nagyobb lesz a mélységélesség határainál az elmosódottság, mint rövidebb gyújtótávolságnál (azonos rekeszértéket és távolságállítást feltételezve). Tájképhez eleve kis gyújtótávolságú objektívet kell használni, amelynek gyújtótávolságát meghatározza a megkívánt látószög. A rekeszértékkel a szóródási körök méretét (életlenség mértékét) szabályozhatjuk, amely egyforma lesz a végtelenben és legközelebbi fontos képelemnél.

Az egyszerűsége mellett a módszer legnagyobb előnye az, hogy az így beállított távolság esetén lesz a legkiegyenlítettebb az összkép az élesség tekintetében. Ez azért van, mert figyelembe vesszük, hogy milyen messze van a legközelebbi és a legtávolabbi témarészlet.

Ez a megközelítés nem tekinti fontosabbnak a kép távoli részeinek, azaz a háttérnek az élességét a közeli előtér élességével szemben, hanem azt tartja fontosnak, hogy élességük egyforma legyen.

Ha például a legközelebbi témarészlet 4 m-re van, akkor ennek kétszeresére, 8 m-re kell állítani az élességet, amelynek következtében 4 m távolságon és a végtelenben azonos élességet kapunk. A rekeszértékkel azt befolyásolhatjuk, hogy milyen mértékű legyen a közeli és távoli témarészleteknél az egyforma mértékű elmosódottság (élesség). Ha szűkebb rekesznyílást választunk, akkor kevésbé lesz elmosódott, ha tágabbat, akkor elmosódottabb lesz.

Az előtér távolságának kétszeresére történő élességállításhoz távolságskálára sincs szükség objektívünkön, hanem keressünk egy kétszeres távolságra lévő valamit, amelyre automatikusan élességet állítunk, majd újrakomponáljuk a képet az exponálógomb félig lenyomva tartása mellett. Akár a talajon is kereshetünk egy körülbelül kétszer akkora távolságra lévő pontot.

Például ha tőlünk 2 m-re van egy szikla, amelyet ugyanolyan élesen szeretnénk viszontlátni képünkön, mint a végtelenben lévő hegyvonulatot, akkor az élességet a szikla távolságának kétszeresére, azaz 4 m-re kell állítani. Ha a szikla 10 m-re van tőlünk, akkor 20 m-re kell állítani az élességet. Ha mindkét esetben mondjuk f/8 rekesznyílást állítunk be, akkor az előző esetben kevésbé lesz éles a szikla és a hegyvonulat a fényképen, míg az utóbbi esetben, amikor a szikla távolabb van, élesebbek lesznek.

Alkalmazhatjuk ezt a módszert akkor is, ha nem azonosan élesen, hanem azonos mértékben elmosódottan szeretnénk látni a végtelenben lévő és a legközelebbi képelemet. Ennek elérésére tágabb rekesznyílást kell használnunk.

Természetesen el is térhetünk a pontosan kétszeres távolságállítástól, ha az felel meg jobban elképzelésünknek. Ha a kétszeresnél távolabbra állítjuk az élességet, akkor a végtelenben nagyobb élességet kapunk, és az előtér kevésbé lesz éles, és fordítva.

Végtelennél közelebb a távoli határ

Például városfotót készítünk egy nagy téren, és nem a végtelenben van a legtávolabbi fontos képelem, hanem jóval közelebb, a tér szemközti oldalán, pl. 100 m-re, a legközelebbi pedig legyen 4 m-re. A kérdés az, hogy hová kell állítanunk az élességet, ahhoz, hogy a legközelebbi fontos képelemnél, és a legtávolabbi fontos képelemnél is egyforma élességet kapjunk. Ebben az esetben a mélységélesség megkívánt közeli határa 4 m, a távoli határa 100 m.

Egészen pontosan a megkívánt mélységélesség határainak úgynevezett harmonikus közepére kell állítani az élességet, ekkor azonos élességet kapunk a közeli és távoli határon egyaránt. Ennek képlete a következő:

t = (2af) / (a+f), ahol

„a” a megkívánt mélységélesség közeli határa méterben, példánkban 4 m,

„f” a megkívánt mélységélesség távoli határa méterben, példánkban 100 m,

„t” az élességállítás távolsága méterben (a képérzékelőtől mérve).

A példánk szerint tehát:

t = (2×4×100) / (4 + 100) = 800 / 104 = 7,69 m

Tehát az élességet 7,69 m-re kell állítani. Ha a kétszeres távolság módszert használnánk a pontos számítás helyett (mintha a távoli határ a végtelen lenne), akkor 8 m-re kellene állítanunk az élességet, azaz körülbelül 30 cm-rel állítanánk távolabbra az ideálisnál. Ez a pontatlanság csak kisebb eltolódást eredményez az élesség tekintetében, a végtelennél jóval közelebb lévő legtávolabbi képelem valamivel élesebb lesz, mint a legközelebbi fontos képelem, tehát nem pontosan egyforma élesek lesznek.

Tehát az egyszerűség érdekében használhatjuk a kétszeres távolság módszert, azaz az élességet a fontos legközelebbi képelem távolságának kétszeresére állíthatjuk ilyen esetben is. Vagy egy kicsivel kevesebbre, mint a kétszerese.

Képeink elkészítésekor mi magunk mérlegelhetjük, hogy mely távolabbi és mely közelebbi képelemeket tekintjük „legtávolabbi” és „legközelebbi” képelemnek, amelyeknél egyforma mértékű élességet szeretnénk kapni. Ezeknek nem kell feltétlenül egybeesniük a valóban legtávolabbi és legközelebbi képelemekkel.

Szűk rekesznyílás szükségessége esetén figyeljünk az adódó záridőre is, nehogy bemozdult képet kapjunk.

Közeli tartomány

Ez a tartomány lefedi a leggyakoribb témákat, az arckép vagy egész alakos portré készítésétől egy autó lefényképezéséig. Ebben az esetben fél métertől öt-hét méterig terjedő nagyságú témát fényképezünk le úgy, hogy az jól kitöltse a képmezőt. A felvételi távolság ezekben az esetekben néhány méter, de a 10-20 métert nemigen haladja meg. Ebből az esetből kizárom a nagy látószögű objektívvel történő fotózást, mert annak nagy mélységélessége nem illik ide, és legtöbbször úgysem azt használjuk ilyen esetben. De természetesen használhatunk nagy látószögű objektívet is, csak az előző részben leírtak szerintiek lesznek a mélységélességi viszonyok. Tehát itt leginkább normál objektívről, vagy enyhe teleobjektívről lesz szó.

Ebben a tartományban a gyújtótávolság változtatása és az azonos képkitöltés elérése céljából szükséges felvételi távolság változtatása a mélységélesség szempontjából megközelítőleg kompenzálják egymást, ezért ebben a tartományban gyakorlatilag csak a rekesszel változtathatjuk meg a mélységélességet, az objektív gyújtótávolságának változtatásával nem.

Tegyük fel, hogy egész alakos modellfotót készítünk mondjuk 50 mm-es objektívvel és f/4 rekesznyílással úgy, hogy a modell jól kitöltse a képmezőt. Így kapunk egy bizonyos mélységélességet. Közben meggondoljuk magunkat, és inkább 80 mm-es objektívvel szeretnénk elkészíteni a képet, szintén f/4 rekeszértékkel. Annak érdekében, hogy a modell ugyanúgy töltse ki a képmezőt, tőle távolabb kell mennünk a nagyobb gyújtótávolság miatt. Ebben az esetben a mélységélesség nem változik számottevően, körülbelül ugyanolyan mélységélességet kapunk, mint az előző esetben. Az objektív gyújtótávolságának megváltoztatása érdemben nem változtatott a mélységélességen, ha a téma azonosan tölti ki a képmezőt. Ha valóban nagyobb mélységélességet szeretnénk kapni, akkor szűkíteni kell a rekesznyíláson, ha pedig kisebbet, akkor tágabb rekesznyílást kell alkalmazni.

Ha egy városban épületeket szeretnénk fotózni nagy mélységélességgel, akkor a nagy mélységélesség elérése céljából használjunk nagy látószögű objektívet és szűk rekesznyílást, például kis érzékelő esetén f/4 vagy f/5,6, APS-C esetén f/5,6 vagy f/8, full frame esetén f/11 vagy f/16 rekeszértéket, esetleg még szűkebbeket. Teleobjektív használatával szűkebb rekesszel se fogunk tudni elérni nagyon nagy mélységélességet.

Ha egy városban kis mélységélességgel szeretnénk egy modellt lefényképezni úgy, hogy az jól leváljon az életlen háttérről, akkor használjunk tág rekesznyílást (például f/2), és teleobjektívet (legalább 80 mm ekvivalens gyújtótávolsággal). Állítsuk modellünket kissé távolabb a háttértől, például egy épület falától, ha azt szeretnénk, hogy a háttér minél kevésbé legyen éles.

11.14. ábra.

Ha a háttér távolabb van, szűkebb rekesznyílással is elmosódott hátteret kaphatunk. A fenti kép f/5,6 rekeszértékkel készült. Ha a gyújtótávolság nagyobb, például 200 mm ekvivalens, akkor APS-C vázzal szép, elmosott hátterű fényképeket készíthetünk akár f/4 fényerejű objektívvel is.

Közelfényképezés tartománya

A harmadik tartomány a közelfényképezés tartománya. A közelfényképezés nem feltétlenül kis távolságból történő fényképezés jelent. Leginkább úgy határozzák meg, hogy 0,1×-es vagy 0,05×-os illetve ennél nagyobb nagyítással készített képek tartoznak a közelfényképezés témakörébe. Például a 0,1×-es nagyítás azt jelenti, hogy a téma valódi méretének tizedrésze lesz a képérzékelőre vetített képének mérete. Például egy 5 cm-es virág képe az érzékelőn tized akkora, 0,5 cm-es lesz.

Ebben a tartományban egy adott rekeszértékhez tartozó mélységélesség csak a nagyítás mértékétől függ, és nem függ attól, hogy milyen gyújtótávolságú objektívvel vagy milyen egyéb segédeszközzel értük el a szóban forgó nagyítást. Ez azt is jelenti, hogy egy adott nagyítás esetén a mélységélességet csak a rekeszértékkel tudjuk befolyásolni.

11.15. ábra. A kép f/5,6 rekesszel készült, közelfényképezés esetén a mélységélesség nagyon kicsi

Hogyan ellenőrizhetjük a mélységélességet?

Itt elsősorban arra gondolok, hogy fotózás közben hogyan ellenőrizhetjük. Ez nehéz kérdés. Minden mai fényképezőgép úgy működik, hogy a rekesz csak exponáláskor zárul a kiválasztott értékre, egyébként teljesen nyitott állásban van. Tükörreflexes fényképezőgépek jelentős részénél van egy nyomógomb, melynek megnyomására a beállított értékre zárul a rekesz. Ezzel csak az a probléma, hogy a rekesz zárásakor a keresőben látható kép is elsötétedik, és emiatt szinte lehetetlen ellenőrizni a mélységélességet. Az amatőröknek szánt APS-C érzékelős DSLR fényképezőgépek keresőjének képe kicsi, abban az élesség nehezen megítélhető. Élő nézet mód esetén valamivel jobb a helyzet.

Tükör nélküli gépek esetében bizonyos esetekben ellenőrizhetjük a hátoldali kijelzőn a mélységélességet, de a kijelző kis mérete nem előnyös.

A legjobb megoldás próbafelvétel készítése, mert a kijelzőn nagyítva is megnézhetjük az elkészült kép részleteit, és láthatjuk az élességük mértékét is.

Képérzékelő-méret és mélységélesség

Nemegyszer felmerül az emberekben, hogy a mélységélesség függ a képérzékelő méretétől is. Szoktuk is mondani, hogy a kisebb érzékelős fényképezőgépnek nagyobb a mélységélessége, amely megállapítás tulajdonképpen igaz is, azonban nem a képérzékelő kisebb méretéből ered, illetve csak közvetetten.

Azonos témát azonos távolságból a képmezőt azonos mértékben kitöltve fényképezünk le kisebb és nagyobb érzékelővel. Kisebb érzékelő esetén ehhez kisebb nagyítást eredményező, rövidebb gyújtótávolságú objektív szükséges, mint nagyobb érzékelő esetén. Tulajdonképpen a kisebb érzékelőméret miatt szükséges kisebb nagyítás eredményezi a nagyobb mélységélességet. Ez a „nagyítás” a fényképezés során a gyakorlatban legtöbbször kicsinyítést jelent. Fentebb, az ekvivalens gyújtótávolság tárgyalásánál található „hóemberes” (9.10) ábrán is láthattuk, hogyha azonos témát azonos távolságból a képmezőt azonosan kitöltve különböző képérzékelő-méretű fényképezőgéppel fényképezünk, akkor kisebb érzékelő esetében kisebb gyújtótávolságú objektív szükséges, és már kisebb nagyítással elérjük, hogy a téma azonos arányban töltse ki a képmezőt.

A nagyítás a téma képérzékelőre vetített méretének és a valóságos méretének hányadosa. Általában azt adjuk meg, hogy hányszoros a nagyítás. A nagyítás számértéke egynél nagyobb (pl. 2×-es nagyítás), ha a tárgy képérzékelőre vetített képe nagyobb, mint a tárgy valóságos mérete (nagyítás), értéke egy (1×-es nagyítás), ha a tárgy vetített képe pont ugyanakkora, mint a tárgy a valóságban, és értéke egynél kisebb (pl. 0,5×-es nagyítás), ha a tárgy vetített képe kisebb, mint a tárgy (kicsinyítés). Ehhez hasonló fogalom a leképezési arány, amely azt mondja meg, hogy a témát eredeti méretéhez képest mekkora méretben vetíti az objektív a képérzékelőre. Az 1:1 leképezési arány azt jelenti, hogy valós nagyságban (ugyanakkora méretben, mint a téma a valóságban), a 2:1 leképezési arány esetén a valóságoshoz képest kétszeres méretben, 1:2 leképezési arány esetén a valóságoshoz képest feleakkora méretben vetíti az objektív a téma képét az érzékelőre. A leképezési arány tehát az objektív által vetített kép és a téma eredeti méretének az aránya. Egynél nagyobb arány nagyítást, egynél kisebb arány kicsinyítést jelent.

Ha például egy 2 m-es ember képe a képérzékelőn 20 mm-es, akkor a nagyítás 20/2000= 0,01×-os (egyszázadszoros), a leképezési arány pedig 1:100.

Ekvivalens rekeszérték

Ebben a részben is a mélységélességgel foglalkozunk. Azt nézzük meg, hogy azonos látószöget feltételezve, azonos távolságból fotózva milyen rekeszértékkel tudunk kisebb képérzékelő-méretű fényképezőgéppel a mélységélesség tekintetében a full frame vázzal azonos viszonyokat teremteni. Az azonos látószög azonos ekvivalens gyújtótávolságot jelent.

Például egy Canon APS-C vázra felteszünk egy 50 mm-es objektívet, és ezzel szeretnénk egy modellről hagyományos portrét készíteni. Tegyük meg ezt tág rekesznyílást, f/2-t használva, mondjuk 2 m távolságból. A modell mögött egy méterre legyen egy mintás háttér. Azt tudjuk, hogy a Canon APS-C vázon használt 50 mm-es objektív ekvivalens gyújtótávolsága 50 mm×1,6=80 mm. Tegyünk fel egy full frame vázra egy 80 mm-es objektívet, és ezzel az összeállítással ugyanarról a helyről, ugyanazt a rekesznyílást használva fényképezzük le modellünket. Ha összehasonlítjuk a két képet, azok nagyon hasonlítanak egymásra, a modell egyformán tölti ki a képmezőt, azonban feltűnhet a mélységélesség különbözősége. A full frame vázzal készült képen a háttér elmosódottabb lesz. Tulajdonképpen arra vagyunk kíváncsiak, hogy ilyen körülmények között mekkora rekeszértéket kellene a full frame váz objektívjén beállítani, hogy a mélységélesség azonos legyen az APS-C vázzal kapottal.

Azonos ekvivalens gyújtótávolságú objektívet feltételezve, azonos távolságból fotózva akkor kapunk megközelítőleg azonos mélységélességet, ha a full frame vázon a kis érzékelős fényképezőgépen beállított rekeszérték számértékének és a crop faktor szorzatának megfelelő rekeszértéket állítunk be. Az így kapott rekeszérték az ekvivalens rekeszérték.

Az ekvivalens gyújtótávolság témájához hasonlóan itt is a full frame-hez hasonlítunk.

A fenti példánál maradva, az ott leírt feltételek esetén akkor kapunk megközelítőleg azonos mélységélességet, ha 2×1,6=3,2, azaz f/3,2 rekeszértéket állítunk be full frame váz esetén. Az ekvivalens rekeszérték tehát f/3,2.

A példában mindkét vázon azonos, f/2 rekeszértéket beállítva a full frame vázzal készített képen a háttér elmosódottabb lett, mint az APS-C vázon készült esetében. A full frame vázzal akkor lenne a háttér kevésbé, az APS-C vázzal készült képhez hasonló mértékben elmosódott, ha nem f/2, hanem f/3,2 rekeszértéket állítottunk volna be.

Vagy nézhetjük a fenti példát fordítva is, a full frame vázon a 80 mm-es objektíven f/2 rekeszértéket használunk. Milyen rekeszértéket kell használnunk az APS-C vázon az 50 mm-es objektívvel, hogy azonos távolságból fotózva a mélységélesség megközelítően azonos legyen. Ebben az esetben ismert az f/2 ekvivalens rekeszérték, és ebből kell meghatároznunk a kisebb érzékelőn azonos mélységélességet eredményező rekeszértéket. Ehhez a 2-es rekeszértéket el kell osztanunk a crop faktorral: 2/1,6=1,25, azaz f/1,25 rekeszértéket kellene beállítanunk, amely a legtöbb objektív esetében nem lehetséges. Létezik nagyon drágán f/1,2 fényerejű 50 mm gyújtótávolságú objektív. Ez megfelelő lehet. A full frame vázon már aránylag olcsó objektívvel elérhetjük a portrénál szükséges kis mélységélességet, az APS-C vázon ehhez (azonos körülmények között) nagyságrenddel drágább objektív szükséges.

Ha még kisebb fényképezőgépünk érzékelőjének mérete, akkor még nehezebben érhetünk el kis mélységélességet. Például egy kis kompakt fényképezőgép 1/2,5” méretű képérzékelője esetén a crop faktor értéke 6. Maradjunk a fenti példánál. Ha ezen a fényképezőgépen be akarjuk állítani a 80 mm ekvivalens gyújtótávolságot, akkor körülbelül 13 mm fizikai gyújtótávolságot kell beállítanunk (80/6=13,3). Ha el szeretnénk érni ezzel a fényképezőgéppel azonos távolságból fotózva hasonló mélységélességet, mint amit a full frame gépen 80 mm gyújtótávolság és f/2 rekesz esetén kapunk, akkor a kis gépen 2/6=0,33, azaz f/0,33 rekeszértéket kellene beállítanunk. Ez lehetetlen, mert ilyen fényerejű objektív nem létezik, semmilyen gyújtótávolság esetében sem. Azaz a kis géppel elérhetetlen ilyen kis mélységélesség.

Az ilyen kis fényképezőgépek objektívjének fényereje 80 mm ekvivalens gyújtótávolság környékén mindössze f/4 körüli szokott lenni. Ez milyen ekvivalens rekeszértéknek felel meg (nyilván a full frame vázra vonatkoztatva)? Ennek megállapításához a kis gép rekeszértékének számértékét meg kell szorozni a crop faktorral, azaz 4×6=24, tehát az ekvivalens rekeszérték f/24. Ez azt jelenti, hogy a kis gépen 80 mm ekvivalens gyújtótávolságot és f/4 rekeszértéket beállítva olyan mélységélességet kapunk, mintha full frame vázon 80 mm-es objektívvel f/24 rekeszértéket állítottunk volna be (és minden más feltétel azonos, mint fentebb leírtam). Most már érthetjük, hogy miért nem tudunk kis fényképezőgépünkkel olyan elmosódott hátteret előállítani, mint full frame vázzal.

Az itt leírtak az egészen közeli tartományokra nem vonatkoznak, és a módszer közelítő volta miatt a kiszámoltnál inkább kissé tágabb rekesznyílást állítsunk be a kisebb érzékelős vázon, mint szűkebbet. Ha egyáltalán megvalósítható a kívánt mélységélesség.

Hiányzó rekeszszerkezet

Nagyon sok kis érzékelőméretű digitális kompakt (és bridge) fényképezőgép objektívjében nincs valódi rekeszszerkezet (változtatható átmérőjű lyuk), hanem egy szürke színű szűrő van beépítve helyette, amely az érzékelő felületére vetített kép fényerejét csökkenti. A szűrő anyagát úgy képzeljük el, mint egy napszemüveg lencséjének anyagát, amely átlátszó, és csökkenti a szemünkbe jutó fény erősségét. A fényképezőgépbe épített szűrő szürke színű, hogy a színeket ne változtassa meg. A szűrő vagy a fény útjába fordul és csökkenti annak erősségét, vagy nem. Számos így működő géptípus létezik. A teljesség igénye nélkül felsorolok néhányat a Canon gépei közül, hogy lássuk milyen gyakran előfordul ez: A40, a teljes IXUS sorozat (kivéve IXUS 300), A450, A460, A470, A480, A530, A550, A560, A2000, TX1, stb. Néhány típusban van rekeszszerkezet és szürke szűrő is, ilyen a Canon G sorozat. Minden létező gyártónál sok rekesz nélküli fényképezőgép fordul elő. Rengeteg típus.

Például a Canon A40 fényképezőgép 3×-os optikai zoomátfogással rendelkezik. Nagy látószögű állásban az objektív fényereje f/2,8. A gyújtótávolság változtatása (zoom állítás) során az objektív fényereje fokozatosan, jelentős mértékben csökken, a tele állás szélső helyzetében már csak f/4,8. Az objektívbe rekesz helyett be van építve egy be- illetve kiiktatható szürke szűrő, amely olyan sötét, hogy a fény erősségét körülbelül 3 rekeszértéknek megfelelően csökkenti. Az objektív aktuális gyújtótávolságának (zoom állás) függvényében mindig csak két „rekeszérték” áll rendelkezésünkre: vagy be van iktatva a fény útjába a szűrő, vagy nincs. E fényképezőgép esetében a szűrő beiktatásával kapjuk az f/4,8 feletti (f/8, f/11, stb.) értékeket.

A szűrő be- vagy kiiktatása semmilyen hatással nincs a mélységélességre, hiszen általa nem változik a nyílás átmérője, amelyen a fény áthalad. Ilyen fényképezőgép esetében a rekesszel nem tudjuk a mélységélességet változtatni.

Ennél a gépnél az objektív fényereje (és ezzel mélységélessége) a gyújtótávolság állításával (zoom állítás) együtt változik. Azaz ha tele állás felé állítjuk a zoomot, akkor a gyújtótávolság növekedése miatt csökken a mélységélesség, de ezzel egyidejűleg csökken az objektív fényereje is, amely viszont növeli a mélységélességet. A viszonyok bonyolultak.

11.16. ábra.

Tájkép, kis, 1/2,7” érzékelőméretű Canon A40 fényképezőgéppel, maximális nagy látószögű állásban. A kis érzékelőméret következtében a mélységélesség egyébként is nagyon nagy. Az objektív fényereje nagy látószögű állásban f/2,8, az ekvivalens gyújtótávolság 35 mm, a crop faktor 6,44. Megközelítőleg ugyanilyen mélységélességet kaptam volna, ha a képet full frame vázon lévő 35 mm gyújtótávolságú objektívvel készítettem volna el, 2,8×6,44=18, azaz f/18 rekeszértékkel. Ebből azt láthatjuk, hogy a mélységélességet rekeszszerkezet megléte esetén se tudnánk hatásosan befolyásolni.

A fényelhajlás jelensége

A fényelhajlás (diffrakció) a fény hullámtermészetéből eredő fizikai jelenség. Ha egy pici pontot az objektív kör alakú nyílásán (rekesznyílásán) keresztül leképezünk a képérzékelő síkjára, akkor a kör alakú nyílás szélénél fellépő fényelhajlás miatt nem egy pici pontot kapunk eredményül, hanem szóródási kört. A fényelhajlás – mint fizikai jelenség – korlátozza az objektívvel egy adott rekesznyílás mellett elérhető felbontást, élességet. Minél szűkebb a rekesznyílás, annál nagyobb a szóródási kör, és annál számottevőbb a fényelhajlás hatása. Ha a fényelhajlás szóródási köre kezd összemérhetővé válni a képérzékelő képpontméretével, akkor megjelenik a fényelhajlás képminőséget rontó (lágyító, felbontást csökkentő) hatása.

Ez egyszerűen mondva azt jelenti, hogy a túl szűk rekesznyílás rontja a kép élességét. Az érzékelőn lévő képpont (elemi érzékelő) méretéhez megállapítható egy olyan rekeszérték, amelynél a fényelhajlás elvileg elkezdi rontani az élességet, és ha ehhez képest minél szűkebb rekesznyílást választunk, a minőségromlás annál nagyobb mértékű lesz.

A cambridgeincolour.com oldalon találhatunk egy kalkulátort, amelynek segítségével megállapítható, hogy a fényelhajlás hatása milyen rekeszértéktől kezdi éreztetni hatását. Az alábbi képeket is innen vettem át.

11.17. ábra.

A lenti ábrákon egy-egy négyzet jelképezi a képérzékelő egy-egy képpontját. A 11.17 ábrán látható fényképezőgép-típusok APS-C érzékelőmérettel rendelkeznek, és 8 MP felbontásúak, a beállított rekeszérték f/11, a szóródási kör átmérője 14,7 mikrométer. A képpontméret elég nagy, és láthatjuk a szóródási kört is. Nézzük meg ugyanezt egy értékkel szűkebb, f/16 rekesszel is.

11.18. ábra.

Láthatjuk, hogy a szóródási kör már jelentősen túlnyúlik a képpont határain.

A 11.19 ábrán közepes képpontméretű esetet láthatunk, és azt, hogy már tágabb rekesznyílásnál (f/8) is kitölti a szóródási kör a képpontot. Az ábrán látható fényképezőgépek APS-C érzékelőmérettel rendelkeznek, és 18 MP felbontásúak.

11.19. ábra.

Az alábbi ábrán kis képpontméretű esetet láthatunk, és azt, hogy a fényelhajlás miatt keletkező szóródási kör már f/4 rekesznyílásnál eléri a képpont méretét. Az ábrán látható fényképezőgépek 1/1,7″ érzékelőmérettel rendelkeznek, és 12 MP felbontásúak. Nézzük meg, mennyivel kisebb ezeknek a képpontméretük, mint az előzőeknek.

11.20. ábra.

Ha a fenti rekeszértékeknél minél szűkebb rekesznyílással fényképezünk, annál inkább fokozódik a fényelhajlás hatása, minél tágabbal, annál kevésbé jelentkezik. Minél inkább jelentkezik, annál inkább számolnunk kell a romló élességgel, a lágyabb képpel, amely bizonyos esetekben azt eredményezheti, hogy kisebb méretű élesnek tűnő papírképet tudunk készíteni. Az alábbi képrészleteket a the-digital-picture.com weblapról vettem át, és APS-C méretű képérzékelővel rendelkező 15 MP-es Canon 50D DSLR fényképezőgép, valamint kiváló minőségű objektív esetén mutatják a fényelhajlás hatását.

11.21. ábra. f/5,6 rekesz, amelynél a fényelhajlás még nem rontja a minőséget.

11.22. ábra. f/8

11.23. ábra. f/11

11.24. ábra. f/16

A képeken láthatjuk, hogy minél jobban szűkítjük a rekeszt, a kép annál kevésbé éles, a hatás fokozatosan jelentkezik.

Nézzük meg, hogy mit jelent ez a gyakorlatban. A probléma egyszerűnek látszik, van egy szóródási kör, amelynek képminőségre gyakorolt hatását kell vizsgálni. Azonban közel sem egyszerű probléma ez. A szóródási körnek csak a közepe olyan, mint a fentebbi ábrákon látható, a valóságban körülötte több, halványabb gyűrű is elhelyezkedik. Említettem a képérzékelő képpontjai előtt elhelyezkedő piros, zöld és kék szűrők (Bayer-féle szűrők) kapcsán, hogy a szomszédos képpontok adatait is figyelembe veszik a képpont színének és világosságának megállapításánál, ezért a képpontok nem függetlenek egymástól, és ez rontja a képélességet. A fényképezőgépek jelentős részében van úgynevezett anti-aliasing szűrő, amely szándékosan 1-2 képpontnyi elmosódást eredményez a képen. Ez is rontja a képminőséget, és csökkenti az elérhető élességet. Ebből az is következik, hogy csak akkor lesz észrevehető a képen a fényelhajlás hatása, amennyiben az meghaladja a Bayer-szűrő és az anti-aliasing szűrő miatt bekövetkező élességcsökkenést. Anti-aliasing szűrő a legújabb, és néhány régebbi nagy érzékelős fényképezőgépből hiányzik, de még nemrégiben is általános volt az alkalmazása. Az említett okokból a képérzékelő felbontását teljesen sehogyan sem lehet kihasználni. Az elkészült kép információtartalma csak többé-kevésbé közelítheti az adott felbontású képérzékelővel elméletileg elérhető felbontást.

Az alábbi táblázatot a cambridgeincolour.com oldalon található kalkulátor segítségével készítettem, amely megmutatja különböző rendszerek különböző felbontásai esetén a fényelhajlás hatásának megjelenését.

A bal szélső oszlopban a különböző képérzékelő-méreteket láthatjuk. Kétféle APS-C méret létezik, az 1,6 crop faktorú Canon, és az 1,5 crop faktorú, egyéb gyártó által alkalmazott. Felül az oszlopok fejlécében a képérzékelők felbontásai láthatók megapixelben. A táblázatban rekeszértékeket láthatunk, mégpedig adott méretű képérzékelő és adott felbontás esetén azt a rekeszértéket, amelynél a fényelhajlás hatása érzékelhetővé válik.

A fényelhajlás megjelenése több tényező együttes hatásától függ. A gyakorlatban azonban a táblázatban látható rekeszértékek esetén – 100% nagyítással vizsgálva – általában elkezd észrevehetővé válni a finom részletek lágyulása. Ha a táblázatban szereplő rekeszértékeket 0,8-del megszorozzuk, akkor megkapjuk azt a rekeszértéket, amelynél már esetleg előfordulhat, hogy észlelhetjük a fényelhajlás hatását. A fényelhajlás hatása nem hirtelen, hanem fokozatosan jelenik meg, először kis mértékben vehető észre, majd a rekesz zárásával egyre inkább romlik a képminőség.

Láthatjuk például a táblázatban, hogy M4/3" rendszer és 12 MP felbontás esetében f/8,4 rekeszértékkel készült kép esetén, azt 100% nagyításon nézve általában észrevehetővé válik a fényelhajlás finom részleteket lágyító hatása. Ha ezt az értéket megszorozzuk 0,8-del, akkor megkapjuk azt a rekeszértéket, amelynél esetleg bizonyos körülmények között már észlelhetővé válhat a hatás. Ez a rekeszérték 8,4×0,8=6,72, azaz f/6,72. Ennek ellenére inkább a táblázatban szereplő rekeszértékeket fogadhatjuk el a fényelhajlás hatásának megjelenéseként. Megfigyelhetjük a táblázatban, hogy 1/2,3" érzékelő esetén már extrém tág rekesznyílás esetén is jelentkezik a fényelhajlás hatása. A full frame érzékelő nagyobb képpontmérete miatt szűkebb rekesznyílásnál kezdi rontani az élességet a fényelhajlás, például 12 MP felbontás esetén f/15,9, azaz gyakorlatilag f/16 esetén.

A rekeszértéken kívül egyéb tényezőktől is függ, hogy valójában megjelenik-e képünkön a fényelhajlás hatása. Például az objektív felbontóképességétől, kontrasztjától, az élességállítás pontosságától, a fényképezőgép exponálás közben történő bemozdulásától. Ezeknek a tényezőknek a képet lágyító hatása könnyen meghaladhatja a fényelhajlás hatását. Ez azt jelentheti, hogy bizonyos esetekben további élességromlás nélkül használhatunk a táblázatban láthatónál kissé szűkebb rekesznyílást is.

Véleményem szerint a fényelhajlás nem olyan tényező, amely miatt stresszelni kellene, és mereven határvonalat kellene húzni abban a tekintetben, hogy olyan szűk rekesznyílást sohasem használunk, amelynél már a fenti táblázat szerint fellép a fényelhajlás kedvezőtlen hatása. Inkább ez is olyan tényezőnek tekinthető, amelynek vonatkozásában bizonyos helyzetekben kompromisszumot kell kötni.

Tételezzük fel, hogy a fentebb írt hatásokat sikerül kiküszöbölnünk állvány és kiváló objektív használatával. A fent leírtakból és a táblázat adataiból az következne, hogy előnyösebb kisebb felbontású vázzal fényképezni, mert szűkebb rekesznyílás is használható a fényelhajlás okozta képlágyulás bekövetkezte nélkül. Például Canon APS-C váz esetén ha a felbontás 24 MP, akkor f/7 rekeszértéknél kezd észrevehetővé válni a fényelhajlás hatása, 12 MP-es váz esetében f/10 rekesznél. Ez azt jelentené, hogy a 12 MP-es vázat f/10-ig használhatjuk, a 24 MP-eset pedig csak f/7-ig? Ez nem így van. Gondoljunk abba bele, hogyha egy kiváló minőségű objektívet f/10-re rekeszelve akár 12 MP-es, akár 24 MP-es vázon használunk, a fényelhajlás miatt a szóródási körök átmérője a képérzékelőn ugyanakkora lesz, hiszen annak átmérője csak a rekesznyílás átmérőjétől függ. Ebből az következik, hogy ebben a konkrét esetben mindössze annyit kell tennünk, hogy a 24 MP-es vázon f/10 rekeszértékkel készült, a fényelhajlás miatt lágyabb képet át kell méreteznünk 12 MP-esre, és máris ugyanolyan éles képet kapunk, mintha azt 12 MP-es vázon, szintén f/10 rekeszértékkel készítettük volna el. Itt nem részletezem, de a jó képminőségű, nagyobb felbontású váz több előnnyel rendelkezik a kisebb felbontásúval szemben, tehát összességében előnyösebbnek mondható (kivéve a nagyon rossz fényviszonyok között történő fényképezést).

Megfontolás tárgyát képezheti, hogy a nagyobb mélységélességért cserébe bevállalunk-e némi fényelhajlás miatti élességromlást. Ez azért is megfontolás tárgyát képezheti, mert az adott rendszerrel csak szűkebb rekesznyílás alkalmazásával tudunk nagyobb mélységélességet elérni, más módon nem. Például tájképek, városképek, közelfelvételek (makrók) esetén fordulhat elő ilyen eset. Lényegében a felbontásból kell áldoznunk a nagyobb mélységélesség érdekében. Mindig mérlegelnünk kell, hogy megéri-e. Ha a fényelhajlás miatt szándékosan áldozunk az élességből, akkor valamivel kisebb méretben látjuk még élesnek a képet, valamivel kisebb, bizonyos távolságból élesnek tűnő papírkép készíthető belőle, és ha 100%-on nézve is élesnek szeretnénk látni, akkor kisebb felbontásúra át kell méreteznünk a képet.

A legtöbb objektív esetében a képsarkoknál fellépő élességcsökkenés annál kisebb, minél szűkebb rekesznyílással fotózunk. 18 MP-es Canon APS-C vázzal, nagy látószögű objektívvel tájképet fotózunk, a táblázat szerint f/8,1 rekeszértéknél kezd a fényelhajlás érzékelhetővé válni. Objektívünk tesztjeiből láttuk, hogy a képsarkak élessége kevésbé romlik, ha f/11 rekeszt használunk. Középen kicsit romlik így az élesség, azonban az egész képmezőt tekintve egyenletesebb lesz. Megfontolhatjuk, hogy a teljes képmező egyenletesebb élességéért érdemes-e feláldoznunk némi felbontást.

A fenti táblázat használata nagyon egyszerű, egy adott fényképezőgéphez egy rekeszértéket kell megjegyeznünk, például ha M4/3" rendszerű, 16 MP felbontású fényképezőgépünk van, akkor az f/7,3 értéket, Canon APS-C 12 MP esetén f/10-et.

A végső következtetés az lehet, hogy általában használjunk olyan rekeszértéket, amelynél még a fényelhajlás nem rontja az élességet. Ha olyan témát fotózunk, amelynél nagyon nagy mélységélesség szükséges, akkor mérlegeljünk, hogy milyen mértékű élességromlást (felbontáscsökkenést) vállalunk be. Túlzásba ne essünk.

Az itt leírtak értelmében a fényelhajlást bizonyos esetekben figyelembe kell vennünk, azonban erre nem fogom mindig felhívni a figyelmet a könyv többi fejezetében. Magától értetődő, hogy amikor szükséges, vegyük figyelembe.

Ha egy egyszerű kis fényképezőgépben nincs rekeszszerkezet, hanem szürke szűrő van, akkor a szűrő beiktatásával beállított fiktív "rekeszértéknek" semmilyen hatása sincs a fényelhajlásra, hiszen a nyílás nem lett szűkebb általa. A szűrő beiktatása úgy csökkenti az érzékelőre vetített kép világosságát, hogy nem növeli a mélységélességet (anélkül is elég nagy a mélységélesség), és nem fokozza a fényelhajlás élességrontó hatását.

Milyen rekeszértéket válasszunk?

Alapjában véve rekeszértéket az elvárt mélységélesség szerint választunk, nagyon sokszor ez a legfontosabb szempont. Kezdők számára esetleg furcsának tűnhet, hogy a mellékhatás a fontosabb és nem a „fő” hatás. Ez azonban így van, ezzel meg kell barátkoznunk.

A legegyszerűbb azt megnézni, hogy az egyes rekeszérték-tartományokat mikor használjuk:

• f/1,2-f/1,4: Ilyen nagy fényerejük csak fix gyújtótávolságú objektíveknek van. Ezek használata kis távolságból kis mélységélességet eredményez. Jól használható portrézáskor, mert a kis mélységélesség miatt a témát jól elválasztja a háttértől. Szintén jól használható gyenge fényviszonyok között beltéri fényképezéskor, vagy kültéren szabad kézből történő esti fényképezéskor.
• f/1,8-f/2: Ilyen fényerejű objektíveket is csak a fix gyújtótávolságúak között találunk. Az előző tartománynál kissé kevésbé elmosott hátteret eredményeznek, és kissé gyengébb képességeik vannak gyenge fényviszonyok között, de azért nagyon jól használhatók az előző csoportnál említett célokra.
• f/2,8-f/4: A legtöbb változtatható gyújtótávolságú professzionális célra szánt objektív ilyen fényerővel készül. A gyújtótávolságtól függően ez a tartomány többféle célra is megfelelő lehet, például vadon élő állatok fotózásához, utazáskor nagy mélységélességet nem igénylő témák fotózásához, egész alakos portrékhoz, emberek kisebb csoportjának fényképezéséhez, és egyéb hasonló témákhoz.
• f/5,6-f/8: Ez a leginkább használható tartomány tájképekhez és városképekhez M4/3" vagy APS-C érzékelő esetén. Sok objektív képminősége f/5,6-nál a legjobb, ilyenkor előnyös, ha ezt választjuk. Ha azonban nagyobb mélységélességre vágyunk, akkor választhatunk f/8 rekeszt is. Közelfényképezés esetén rendkívül kicsi a mélységélesség, a szűkebb rekesznyílás alkalmas lehet nagyobb mélységélesség elérésére.
• f/11-f/16: Szintén tájképekhez és városképekhez alkalmas rekesztartomány. Elsősorban full frame érzékelők esetén jöhet szóba, azonban ha nem fontos a fényelhajlás figyelembe vétele, akkor esetleg kisebb érzékelőknél is, de számolni kell az élesség csökkenésével.
• f/22-nél szűkebb rekesznyílások: Ezt nem ajánlom mindennapi használatra még kis felbontású full frame érzékelő esetén sem. Itt már egyértelműen jelentkezik a fényelhajlás hatása, amely miatt lágy, kevésbé éles képek keletkeznek. Ez a tartomány már nem igazán alkalmas tájképek mélységélességének növelésére, mert minőségromlással jár, talán jobban járunk kisebb felbontású full frame érzékelő esetén is, ha f/16-nál nem alkalmazunk szűkebb rekeszt. De ez megfontolás kérdése.

A másik szempont, amely befolyásolhatja választásunkat az, hogy az egyes rekeszértékeknél hogyan rajzol objektívünk. Legtöbbször az alábbi tendencia figyelhető meg:

• A legtágabb rekesznyílásnál a lencsehibák következtében általában kevésbé éles, lágyabb a rajz, és a képszélek felé haladva is egyre romlik a kép közepéhez képest.
• A rekesznyílást szűkítve egyre élesebb lesz a kép közepén, és a képszélek is egyre kevésbé maradnak el élesség tekintetében a kép közepétől, majd egy bizonyos rekeszértéknél (ez sok esetben f/5,6 vagy f/8) elérjük az élesség maximumát.
• Ha még tovább szűkítjük a rekesznyílást, akkor elkezd érezhetővé válni a fényelhajlás élességet csökkentő hatása, és egyre lágyabb képet kapunk.

Portré esetén nyugodtan választhatjuk a legtágabb rekesznyílást, mert tág rekesznyílásnál kicsi a mélységélesség, amely által modellünk leválhat a háttérről, valamint az a tény, hogy objektívünk tág rekesznél kissé lágyabban rajzol még előnyös is lehet, mert nem borotvaélesen él bennünk a másik ember arca, nem úgy, hogy minden bőrpórusa látható. A kissé lágyabb rajz ilyenkor természetesebbnek hat. Arcképnél enyhe teleobjektívet használjunk körülbelül 80-135 mm körüli ekvivalens gyújtótávolsággal.

Hogyan állíthatjuk be a rekesznyílást a fényképezőgépen?

• Ha kompakt vagy bridge fényképezőgépünkben nincs rekeszszerkezet, akkor sehogyan se lehet beállítani.
• Av (A) vagy M üzemmódban magunk választhatjuk ki a rekeszértéket.
• P módban a később tárgyalandó programeltolás segítségével.

Zár

A mechanikus zár egy olyan szerkezet, amely exponáláskor egy meghatározott ideig szabaddá teszi a fény útját a képérzékelő felé.

Exponáláskor csak bizonyos ideig szabad a vetített képnek elérnie a képérzékelőt.

Azt az időtartamot ameddig a zár szabaddá teszi a fény útját az érzékelő felé, záridőnek vagy expozíciós időnek nevezzük. Másodpercekben adjuk meg. A záridők szintén szabványosítottak, és a következő szabványos értékekből állnak: 30; 15; 8; 4; 2; 1; 1/2; 1/4; 1/8; 1/15; 1/30; 1/60; 1/125; 1/250; 1/500; 1/1000; 1/2000; 1/4000 másodperc. A sor mindkét végén folytatható. Megfigyelhetjük, hogy balról jobbra haladva a következő érték mindig megközelítően az előző érték fele.

A fényképezőgép kijelzőjén általában nem a fenti értékeket láthatjuk, hanem a 60 érték 1/60 másodpercet, 1000 pedig 1/1000 másodpercet jelent. 8 jelenti az 1/8 másodpercet, 8” jelenti a 8 másodpercet, 0”6 jelenti a 0,6 másodpercet, 1”6 jelenti az 1,6 másodpercet.

Digitális fényképezőgépeknél általában a fent felsorolt záridők, illetve ezek egy szűkített tartománya (csak néhány egymást követő érték) áll rendelkezésre. A gyakorlatban a rekesznyíláshoz hasonlóan nemcsak a szabványos értékek, hanem köztes értékek is beállíthatók, például 1/800 másodperc. Nagyobb tudású, és általában nagyobb méretű érzékelővel rendelkező fényképezőgépeknél ezeken felül rendelkezésre áll az úgynevezett BULB expozíció.

BULB expozíció esetén a zár akkor nyílik, amikor teljesen lenyomjuk az exponálógombot, és akkor záródik, amikor elengedjük azt. Ezáltal tetszőlegesen hosszú záridőt alkalmazhatunk. A fényképezőgépet természetesen állványra kell tenni a bemozdulás elkerülése céljából.

A hosszú expozíciós időt például éjszakai tájképek, tűzijátékok fényképezésére használhatjuk.

BULB expozíció használatakor egyrészt gondoskodni kell arról, hogy fényképezőgépünk exponálás közben ne mozdulhasson el, valamint valamilyen módon meg kell előznünk az exponálógomb lenyomásakor, nyomva tartásakor esetlegesen bekövetkező elmozdulást. Erre a célra alkalmas vezetékes távkioldó válhat szükségessé.

11.25. ábra. 1/125 s, 1/60 s, és 1/30 s záridő, rekeszérték és érzékenység azonos

A fenti ábra azt demonstrálja, hogy miképpen változik a kép világossága, ha csak a záridőt változtatjuk, és minden más tényező változatlan marad. Az egyes képeken a záridő egy-egy értékkel változott, a bal oldali 1/125 s, a középső 1/60 s, a jobb oldali pedig 1/30 s záridővel készült.

Megemlítem, hogy az utóbbi években olyan kifejezések használata terjedt el a fotózásban, amelyek az adott fogalmat nem egzakt módon fejezik ki. A záridőt például zársebességnek nevezik, holott az egy időtartam jellegű mennyiség. A rekesznél gyorsaságról beszélnek, pedig az – mint láttuk – egy változtatható átmérőjű lyuk, tehát ezek az elnevezések a fizika oldaláról közelítve nem tekinthetők helyesnek. Én nem követem ezt a – szerintem helytelen – „divatot”, amelyet valószínűleg külföldről vettek át egyesek hazánkban is, mert angol nyelven szinte csak ezzel a nyelvhasználattal lehet találkozni. Nem kellett volna átvenni. Mindent meg lehet fogalmazni szabatosan szép nyelvünkön. A néhány évtizeddel ezelőtti magyar szakirodalomban még teljesen korrekt volt a nyelvhasználat, a zár nyitva tartásának idejét például expozíciós időnek nevezték, és sehol sem lehetett találkozni a zársebességgel. Még az 1980-as években sem.

Konkrétan a következőket lehet olvasni egy gyakorlott, talán profi fotós által írt angol nyelvű szakcikkben, amelyet kezdők számára írt a „zársebesség”-ről: „… a redőny sebessége az az időtartam, ameddig a redőny nyitva van”. Mi van? A sebesség egy időtartam? Hol voltak ezek az emberek, amikor fizikaórát tartottak az általános iskolában? És még oktatják is ezt a zagyvalékot másoknak. A sebesség nem időtartam, hanem az egységnyi idő alatt megtett úttal egyenlő, és mértékegysége m/s. A zár nyitva tartásának időtartama (benne van a nevében) nem sebesség, hanem időtartam, amelyet másodpercekben mérünk, és záridőnek vagy expozíciós időnek nevezünk szabatosan. Az írás szerzője később megerősíti a leírtakat: „… a zársebesség az az időtartam, ameddig a képérzékelő »látja« azt a jelenetet, amelyet megpróbálunk lefényképezni”. Később ezt is írja: „A redőny sebességét másodpercben, vagy a legtöbb esetben másodperc törtrészeiben mérik”. Mint írtam, a sebesség mértékegysége nem másodperc, hanem m/s. Ráadásul a redőnyzár redőnyének lefutási sebessége bármely záridő beállítása esetén állandó, és ez az állandó sebesség a redőnyzár működésének lényegi eleme. Ha meg lehet fogalmazni pontosan, szabatosan is valamit, akkor miért nem azt használjuk? Elképesztő dolgokat lehet napjainkban olvasni (okkal fogalmazhattam volna itt erősebben, de nem akartam).

Záridő és bemozdulás

A zár egy bizonyos ideig nyitva van, és biztosítja, hogy ezalatt az objektív a képet az érzékelőre vetíthesse. A fényképezőgép fénymérő rendszere határozza meg, hogy az adott körülmények között mennyi ideig kell a zárnak nyitva lennie. Könnyen belátható, hogy sötétben – például esti utcaképnél – hosszabb idő alatt gyűjti be a képérzékelő a megfelelő fénymennyiséget, mint nyári napsütésben. Amíg a zár nyitva van, addig akár a mozgó téma, akár a kezünkben tartott fényképezőgép elmozdulhat, és emiatt bemozdult, elmosódott képet kaphatunk.

Mellékhatásként a záridő a bemozdulásos életlenségre is hatással van. Ha kézben tartjuk a fényképezőgépet, akkor túl hosszú záridő esetén exponálás közben a fényképezőgép, és – mozgó téma esetén – a téma is bemozdulhat, amely életlen képet eredményezhet. Minél rövidebb a záridő, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy a bemozdulás hatása észrevehető legyen a fényképen.

Nem vagyunk képesek arra, hogy a fényképezőgépet hosszabb ideig mozdulatlanul tartsuk. Amikor szabad kézből fényképezünk, a záridő megválasztásakor erre is tekintettel kell lenni.

11.26. ábra. 1/8 s záridő, a fényképezőgép bemozdult

Ez egy bemozdult kép kinagyított részlete. A szabad kézből történő fényképezés és az 1/8 másodperces záridő a fényképezőgép bemozdulását eredményezte. A képen a fényforrások elmozdulása jól mutatja a bemozdulás irányát és mértékét.

11.27. ábra. Nánási Katalin felvétele

Ez az esti felvétel az 1 másodperces záridő ellenére (képstabilizátorral) elfogadhatóan éles lett.

Ha szabad kézből fényképezünk, kezünknek mindig van bizonyos remegése, bemozdulása, emiatt nem tudjuk teljesen mozdulatlanul tartani a fényképezőgépet. A képstabilizátor egy olyan technikai megoldás, amely úgy igyekszik kompenzálni a fényképezőgép apró bemozdulásait, hogy a képérzékelő felületén a vetített kép ne mozduljon el, és ezáltal éles képet kapjunk. Ezt azt eredményezi, hogy sokkal hosszabb záridővel is készíthetünk szabad kézből bemozdulásmentes képet. A képstabilizátorról később szólok részletesebben.

11.28. ábra.

Ez a kép ugyanolyan fényképezőgéppel készült, mint az előző, mégis már 1/6 s záridőnél erősen bemozdult (tele állásban). Ha valaki nem ismerné fel, a képen Tóth Gabi látható.

11.29. ábra. Szürke légykapó

Ez a kép egy kinagyított részlet. Azt a pillanatot mutatja, amikor az egyik madárszülő átadja a zsákmányt a fészken ülő társának, aki ezzel fogja etetni a fiókát. A fényképezőgép nem mozdult be, ez jól látszik a kép alján a fészek anyagának élességén. Csak a bemozdult madarak életlenek. A fénykép kis érzékelőméretű (1/2,5”), stabilan rögzített fényképezőgéppel készült, 1/60 s záridővel és f/3,5 rekeszértékkel.

11.30. ábra. Szürke légykapó

Milyen záridőt válasszunk?

Ebben a részben feltételezzük, hogy nincs képstabilizátorunk. Ha szabad kézből olyan képet szeretnénk készíteni, amely nem látszik bemozdultnak, záridőt a várható bemozdulás valószínűsége alapján választunk.

Szabad kézből történő fotózás esetén a legritkább esetben mondhatjuk, hogy egy adott beállításnál minden kép abszolút biztosan bemozdulásmentes lesz. Inkább azt mondhatjuk, hogy elég nagy a valószínűsége a bemozdulásmentes kép készítésének. Másképp fogalmazva azt mondhatjuk, hogy az elkészült képek elég nagy százaléka elfogadhatóan éles lesz. Emiatt mindig több felvételt készítsünk, ha lehetséges.

Szabad kézből, mozdulatlan téma fotózásakor használható leghosszabb záridőt az úgynevezett reciprok szabály alapján határozhatjuk meg. Ha ezt alkalmazzuk, akkor elég nagy százalékban kaphatunk bemozdulásmentes képeket.

Ha álló témát képstabilizátor nélkül, szabad kézből fényképezünk, akkor ahhoz, hogy kezünk kisebb mozgása, remegése ellenére elég jó arányban éles felvételt kaphassunk, legfeljebb olyan hosszú, másodpercben megadott záridőt használhatunk, amely az objektív mm-ben megadott ekvivalens gyújtótávolságának reciproka. Ez a szabály a reciprok szabály. Ez „kisfilmszerű” fényképezési körülmények között, mondjuk 15 MP felbontásig igaz. Nagyobb felbontás esetén inkább a reciprok szabály alkalmazásával kapott záridő felét exponáljuk, ha lehetséges.

A bemozdulásmentesség az egyén adottságaitól is függ, vannak nyugodt kezű emberek, akik hosszabb időt is ki tudnak tartani bemozdulástól mentesen, vannak, akik csak rövidebbet.

Például ha Canon APS-C méretű érzékelővel 50 mm fizika gyújtótávolságú objektívet alkalmazunk, amelynek ekvivalens gyújtótávolsága (1,6×50=) 80 mm, akkor álló téma szabad kézből történő fényképezése esetén, képstabilizátor nélkül 1/80 s vagy annál rövidebb záridőt alkalmazhatunk, mert ekkor van jó esély arra, hogy több kép készítésekor kedvező arányban éles képet kapjunk. Mivel ez nem szabványos, hanem köztes érték, válasszuk a sorban következő rövidebb záridőt, amely 1/125 s, esetleg ha nagyon nyugodt kezűek vagyunk, akkor megpróbálkozhatunk az 1/60 s-mal. Ha fényképezőgépünk például 24 MP-es, akkor inkább ne kísérletezzünk a hosszabb idővel, illetve annak tudatában tegyük, hogy esetlegesen fel kell áldoznunk a felbontás jó kihasználását.

Többnyire azt lehet olvasni a reciprok szabály definíciója kapcsán, hogy az objektív gyújtótávolságának a reciprokát kell venni, és nem az ekvivalens gyújtótávolságának reciprokát. Ha nem írjuk ki az "ekvivalens" szót, akkor "gyújtótávolságon" mindig fizikai gyújtótávolságot értünk. Még digitális fotózással foglalkozó szakkönyvet is tudnék mutatni, ahol ez szerepel, nem is egyet. Én azonban ezzel nem értek egyet. Igenis az ekvivalens gyújtótávolság jellemzi valamennyire a valós viszonyokat. Ez a szabály a kisfilmek kapcsán született, amikor a full frame mérettel egyező méretű kisfilmre fotóztak, és emiatt az objektívek fizikai gyújtótávolsága megegyezett az ekvivalens gyújtótávolságukkal, hiszen kisfilm és full frame esetén a crop faktor 1. Kisebb érzékelő esetén azonban az ekvivalens gyújtótávolság alapján kell számolni, mert egyébként furcsa eredményt kapunk. Például egy kis érzékelős kompakt gép nagy látószögű állásában az objektív fizikai gyújtótávolsága 4,7 mm (ekvivalens 28 mm). Ha a fizikai gyújtótávolságból indulnánk ki, akkor képstabilizátor nélkül 1/4,7 s záridő, azaz kb. 1/5 s lenne megengedhető, pedig valójában 1/28 s, azaz közel 1/30 s a leghosszabb alkalmazható záridő. Tele végállásban ugyanezen gép objektívje 47 mm fizikai, és 280 mm ekvivalens gyújtótávolságú. Ha a fizikaiból számolnánk, akkor 1/47 s-ot, a következő egész értékre kerekítve 1/60 s-ot kapunk, a valóságban pedig 1/280 s a határ, amely a következő egész értékre kerekítve inkább 1/500 s. Ki is próbálhatjuk, ha ilyen esetben a fizikai gyújtótávolságra alkalmazzuk a reciprok szabályt, képstabilizátor nélkül csupa bemozdult képet kapunk.

Azt érezzük, hogy amíg a képérzékelőre vetített kép kezünk remegése általi elmozdulása nem haladja meg a képpont méretét, addig nem lehet probléma. A probléma akkor jelentkezhet, ha a bemozdulás mértéke több képpontot érint. Ebből következik, hogy számít a képérzékelő felbontása is, hiszen ugyanolyan érzékelőméret és nagyobb felbontás esetén a képpontok kisebbek. Ezt próbáltam figyelembe venni, és mondtam azt, hogy nagy felbontás esetén egy értékkel rövidebb záridőt használjunk. A helyzet azonban a valóságban nem ilyen egyszerű, mert a leírtak arra az esetre vonatkoznak, amikor az objektív jó felbontóképessége képes jól kihasználni a képérzékelő felbontását. Ha ez nem így van, akkor nem a pici bemozdulás, hanem az objektív minősége fogja esetleg meghatározni a kép élességét. Ilyen eset például az, amikor van egy kis érzékelős, 18 MP felbontású fényképezőgépünk, amelynek képe az objektív minősége és az úgynevezett zajcsökkentés (lásd később) miatt nem hordoz több információt, mint egy, a felbontást jól kihasználó 4-5 MP-es fényképezőgép képe. Ekkor ezek a tényezők fognak dominálni, és nem a 2 képpontnyi bemozdulás.

Ha mozgó témát fényképezünk, akkor az expozíciós idő alatt a téma is elmozdul. A mozgó téma éles(nek tűnő) fényképezéséhez alkalmazható záridő függ a téma mozgásának sebességétől és mozgásának irányától is. Minél gyorsabban mozog, annál rövidebb záridő engedhető meg. Ha a fényképezőgép felé mozog, akkor hosszabb, ha arra merőlegesen, akkor rövidebb záridőt használhatunk. Igen gyors mozgások esetén (pl. sportesemények, de nem sakkverseny) igen rövid záridők lehetnek szükségesek a téma bemozdulásának elkerülésére, akár 1/4000 másodperc is.

Előfordulhat, hogy pont az a cél, hogy a téma elmozdulása látszódjon a képen, mert a mozgás „befagyasztása” nem midig előnyös. Gondoljunk például a színpadon lévő táncosok mozgásának érzékeltetésére, vagy folyó víz (patak) vizének selymessé tételére. Ezekben az esetekben hosszú záridőt kell alkalmazni, és emiatt állvány használatára is szükség lehet.

Hogyan állíthatjuk be a kívánt záridőt fényképezőgépünkön?

• A Tv (S) módot erre találták ki, mi választhatunk záridőt, és rekeszértéket a fényképezőgép választ.
• Manuális (M) mód választásakor kiválaszthatjuk a záridőt is.
• Programautomatika (P) mód esetén programeltolás segítségével.

Az alábbi képen láthatunk hosszú záridő alkalmazásával selymessé tett vízesést.

11.31. ábra. Jacek Mleczek fotója a Pexels oldaláról

A fényképezőgép tartása, exponálás

A fényképezőgépet stabilan kell tartani, hogy az exponálás alatt minél kevésbé mozduljon be. Ez alapvető fontosságú dolog. Ennek érdekében az alábbiakat tegyük:

• Mindig két kézzel fogjuk a fényképezőgépet, mutatóujjunkat tartsuk az exponálógombon.
• Álljunk ferde irányú kis terpeszállásban.
• A fényképezőgépet támasszuk homlokunkhoz.
• Könyökünket támasszuk a testünkhöz, ne tartsuk ki oldalra.

Az alábbi ábrán tükörreflexes fényképezőgép helyes tartását láthatjuk.

11.32. ábra. Forrás: Canon

Az exponálógombot két részletben lehet lenyomni. Félig lenyomva történik meg az automatikus élességállítás, majd teljesen lenyomva elkészül a fénykép. Amíg a gombot félig lenyomva tartjuk, a beállított élesség rögzül, ezért ebben a helyzetben újrakomponálhatjuk a képet. Ez a következőt jelenti: az exponálógomb félig történő lenyomásával a kívánt tárgyra vagy személyre élességet állít az automatika, a gombot ezután ne engedjük fel, továbbra is tartsuk félig lenyomva, és a fényképezőgép elmozdításával a képmezőben a kívánt helyre helyezzük az élesre állított témát, majd a gombot teljesen lenyomva exponálunk.

A fényképezőgépek több élességállító mezővel rendelkeznek (erről később írok).

Beállítható, hogy csak a képmező közepén lévő mező legyen aktív. Ez az esetek 99%-ában megfelelő, mert ott lesz legélesebb a kép, ahol szeretnénk, ha ezt irányítjuk az élesre állítandó dologra.

Én magam is szinte mindig ezt a beállítást használom. Az alábbi felsorolás az így beállított fényképezőgépre vonatkozik. Exponáláskor a következőkre kell ügyelnünk:

• Irányítsuk a középső élességállító mezőt a témának arra a pontjára, amelynek legélesebbnek kell lennie a képen.
• Nyomjuk le félig az exponálógombot, és tartsuk félig lenyomva. Ekkor rögzül az automatikus élességállítás eredménye, és bizonyos esetekben megtörténik a fénymérés is.
• Az exponálógomb félig lenyomva tartása mellett komponáljuk meg a képet, azaz ilyenkor kívánságunk szerint megváltoztathatjuk a képkivágást a fényképezőgép elmozdításával, az élesség megmarad azon a témarészleten, amelyre állítottuk. A gyújtótávolságon (zoom) az élességállítás után már ne állítsunk. Ha ez mégis szükséges, akkor utána kezdjük újra az egészet.
• Ha közben esetleg a téma távolsága megváltozott, mert az elmozdult, akkor kezdjük újra az egészet. Jelentősen mozgó téma fotózásáról később írok.
• Ha képstabilizátoros objektívvel fényképezünk, várjuk meg, amíg a képstabilizátor stabilizálja a képet, és csak ezt követően exponáljunk. A képstabilizátorról később írok.
• Amikor teljesen lenyomjuk az exponálógombot, azt lassan, nyugodtan tegyük, nehogy közben elmozdítsuk a fényképezőgépet, mert a fényképezőgép hirtelen elmozdulása, „elrántása” életlen képet eredményez.
• Miután lenyomtuk a gombot, ne azonnal mozdítsuk el a gépet, mintha már elkészült volna a fénykép. A kép elkészültéhez időre van szükség, és ha a gomb lenyomásakor már rántjuk is el a gépet, akkor bemozdult fényképet kaphatunk.

Ha valamilyen mozgó témát fényképezünk, például egy futóversenyt vagy egy autóversenyt, és tudjuk előre azt, hogy hol fog felbukkanni a téma, akkor felkészülten várhatjuk azt.

• Állítsuk az élességet az exponálógomb félig történő lenyomásával egy olyan tárgyra, amely ott van, ahol a téma fel fog bukkanni, majd tartsuk félig lenyomva a gombot.
• Komponáljuk meg a képet, és a gomb félig nyomva tartása mellett várakozzunk.
• Amikor felbukkan a téma, az exponálógomb teljes lenyomásával exponáljunk.

Ez utóbbi esetre létezik kissé egyszerűbb megoldás is (élességállítás a fényképezőgép hátán lévő nyomógombbal, vagy az élesség rögzítése), később látni fogjuk.

Viszonossági törvény

Ez a fényképezés egyik legfontosabb alaptörvénye. A viszonossági törvény kapcsolatot teremt az azonos világosságú képet eredményező expozícióhoz tartozó rekeszértékek és záridők között az alábbiak szerint:

A viszonossági törvény azt mondja ki, hogyha egy adott erősségű fény egy adott ideig hatva egy bizonyos hatást gyakorol a képérzékelőre, akkor ugyanolyan hatás eléréséhez fele erősségű fénynek kétszer annyi időre, negyed erősségű fénynek négyszer annyi időre, stb..., kétszer olyan erős fénynek fele időre, négyszer olyan erős fénynek negyed időre, stb... van szüksége. Az „ugyanolyan hatás” ugyanolyan világosságú képet eredményez, ha minden egyéb tényező változatlan.

Most érthetjük meg igazán az eddig elmondottakat. Ez a szabály (törvényszerűség) az oka a szabványos záridők szomszédos értékeinek kétszereződésének-feleződésének, valamint a szabványos rekeszértékek szomszédos értékeinél tapasztalt vetített kép világosságának kétszereződésének-feleződésének. A viszonossági törvény miatt szándékosan így történt a szabványos értékek megválasztása.

A viszonossági törvényből következik, hogy egy bizonyos világosságú képet nemcsak egyféle rekeszérték-záridő párral érhetünk el, hanem többfélével is. Fénymérés eredményeként a helyes expozícióra például az alábbi táblázatot kaptuk:

A táblázat bármely oszlopában egymás alatt elhelyezkedő rekeszérték-záridő páros fénymennyiség tekintetében ugyanazt a hatást eredményezi, azaz ha az egyik páros helyes expozíciót ad, akkor helyes expozíciót ad a táblázat egy tetszőlegesen választott másik oszlopában lévő páros is (ha egyéb tényezők változatlanok).

Ez azt jelenti, hogy a táblázatból bármely rekeszérték-záridő párost választhatjuk, az adott körülmények között mindegyikük azonos expozíciót (azonos világosságú képet) eredményez.

Ha például egy értékkel zártuk a rekeszt (pl. f/2 értékről f/2,8 értékre), akkor az objektív fele olyan fényes képet fog vetíteni az érzékelőre. A viszonossági törvény értelmében az azonos expozíció érdekében ezt a rekeszérték-változtatást úgy kompenzáljuk a záridővel, hogy kétszer akkora záridőt alkalmazunk, 1/2000 s helyett 1/1000 s-ot. A törvény szerint ugyanis a fele olyan fényes vetített képnek kétszer annyi ideig kell hatnia az érzékelőre ahhoz, hogy az elkészülő kép ugyanolyan világosságú legyen. Ezt az esetet láthatjuk a táblázat első és második oszlopában.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogyha az egymás alatt elhelyezkedő értékek expozíció szempontjából ugyanazt a hatást gyakorolják a képérzékelőre, akkor miért van szükség ennyiféle lehetőségre, miért nem elég egy rekeszérték-záridő pár? Ennek az az oka, hogy elsősorban a mellékhatások szerint választunk rekeszértéket és záridőt. Rekeszértéket a kívánt mélységélesség elérése, esetleg az adott objektívvel elérhető maximális élesség elérése, záridőt a bemozdulás elkerülésének valószínűsége, vagy szándékolt bemozdulás esetén a kívánt bemozdulás mértéke szerint választunk.

Fényérték

Az előzőekben sokszor leírtam, hogy egy értéknyivel zárjuk vagy nyitjuk a rekeszt, vagy egy értékkel hosszabb vagy rövidebb záridőt alkalmazunk. Amikor ezeket írtam, akkor ezekben és ezekhez hasonló esetekben „értéknyi” helyett „fényértéknyit” is írhattam volna.

A fényértéknek kétféle jelentése van a fotózásban. Egyrészt egy darab számadattal jellemzi az expozíciót, de mi nem ezzel a jelentésével foglalkozunk ebben a könyvben. A másik jelentése az expozíció változásának mértékegysége. Számunkra ez a fontos. Ha például egy fényértékkel növeljük az expozíciót, akkor egy értékkel nyithatjuk a rekeszt, vagy helyette egy értékkel hosszabb záridőt választhatunk, de más módokon is elérhetjük ezt. Jele Fé (angolul EV, németül LW).

Az expozíció változ(tat)ásának fényértékkel történő leírása tulajdonképpen nem jelent új dolgot, csak a már megismertek egyszerűbb megfogalmazását.

Ha azt mondjuk, hogy egy fényértékkel növeljük az expozíciót, azzal tulajdonképpen megfogalmaztuk az összes olyan rekeszérték és záridő változtatások összességét, amelyek kétszeres fénymennyiséget eredményeznek. Ezt többféle módon elérhetjük, például egy értékkel nyitjuk, a rekeszt, vagy kétszeres záridőt alkalmazunk, vagy két értéknyivel nyitjuk a rekeszt és egyidejűleg fele záridőt alkalmazunk, stb.

Az előzőekhez hasonlóan csökkenteni is lehet az expozíciót nemcsak növelni, például azt mondjuk, hogy két fényértékkel csökkentjük az expozíciót.

Ha azt mondjuk, hogy egy fényértéknyivel nyitjuk a rekeszt, akkor egy „egész” értékkel nyitjuk, és ha egy fényértéknyivel zárjuk, akkor egy „egész” értékkel zárjuk. Ha azt mondjuk, hogy egyharmad fényértékkel nyitjuk a rekeszt, akkor egyharmad köztes értékkel nyitjuk, és ehhez hasonlóan zárhatjuk is egyharmad fényértékkel.

A záridőknél hasonló a helyzet. Ha egy fényértékkel rövidebb záridőt állítunk be, akkor az egy „egész” értéknyivel rövidebbet jelent, azaz feleakkora záridőt állítunk be (pl. 1/125 s helyett 1/250 s-ot). Ehhez hasonlóan beállíthatunk egy fényértéknyivel hosszabb záridőt is (pl. 1/60 s helyett 1/30 s-ot). A záridőnél is léteznek köztes értékek, amelyek egyharmad vagy fél fényértékenként változnak, így lehetőségünk van egyharmad vagy fél fényértékenként történő változtatásra.

Expozíció-kompenzáció

Ez egy nagyon fontos dolog, elég gyakran kell alkalmaznunk. Sokan – főleg kezdők – azt gondolják, hogy nem kell feltétlenül pontosan exponálni, mert úgyis helyre lehet hozni a számítógépen. Ez nem így van, főleg akkor nem, ha JPEG formátumban fényképezünk. Nyers formátumban ugyan több lehetőségünk van, de – főleg nagy felbontású érzékelő esetén – lehetőségeink szintén korlátozottak. Ppontos expozíció kívánatos, a pontos munka mindig kifizetődő.

Expozíció-kompenzációval a fényképezőgép által megállapított expozíciót korrigálhatjuk egy bizonyos fényértéknyivel. Ezáltal a képet világosíthatjuk vagy sötétíthetjük. Pozitív irányú kompenzáció a képet világosítja, negatív irányú pedig sötétíti. Ez a lehetőség programautomatika, rekesz előválasztás, és záridő előválasztás módban áll rendelkezésre, manuális módban nem és általában alap módokban sem. Az expozíció-kompenzáció segítségével tulajdonképpen azt közöljük a fényképezőgéppel, hogy kissé világosabb vagy sötétebb képet szeretnénk készíteni annál, mint amilyet expozíció-kompenzáció nélkül készítene.

Azért kell elég sok esetben expozíció-kompenzációt alkalmazni, mert

• egyrészt a fényképezőgép automatikája sok esetben téved, és nem jól állapítja meg az expozíciót, azt, hogy milyen világos legyen a kép,
• másrészt számos esetben nem olyan világosságú képet szeretnénk, amilyet a gép kompenzáció nélkül készítene.

A gép nem tud gondolkodni helyettünk, leginkább az általános, leggyakrabban előforduló szituációkban ad jó eredményt, és szélsőségesebb esetekben korrekcióra szorul. Ez így van az olcsóbb fényképezőgépek esetében is, és a drágább, akár tükörreflexes fényképezőgépeknél is.

Az expozíció-kompenzációval nem egy már elkészült kép világosságát korrigáljuk, hanem akkor kell alkalmazni, ha látjuk, hogy a fényképezőgép nem megfelelő világosságú képet készített, és a kompenzáció beállítása után a következő fénykép már a beállított kompenzációval fog elkészülni. Ha már nincs szükségünk kompenzációra, ne felejtsük el visszaállítani nullára, mert a legközelebbi fotózásnál kellemetlen meglepetést okozhat.

Az expozíció-kompenzáció szükségességének egyik tipikus esete az, amikor a téma sötét, és elég nagy területet foglal el a képmezőn. Ilyen lehet egy fekete ruhás személy, amely jól kitölti a képmezőt, vagy az éjszakai felvételek. Az automatika nem tudja eldönteni, hogy mit szeretnénk, és esetleg a kívánatosnál világosabb képet kapunk eredményül:

11.33. ábra. A kép túl világos lett

Ha -1 Fé kompenzációt alkalmazunk, jobb képet kapunk:

11.34. ábra.

11.35. ábra.

A másik tipikus eset az, amikor a téma világos, és elég nagy területet foglal el a képmezőn. Az automatika sok esetben ekkor is téved. A fenti képen a hó nem elég fehér, hanem szürke.

RawTherapee programmal a fenti JPEG kép eredetijén végzett +1,1 Fé expozíció-kompenzáció és némi kontrasztnövelés után jobb képet kapunk, amely az alábbi képen látható. Azonban már a fotózásnál érzékelni lehetett volna a problémát, és expozíció-kompenzációt lehetett volna alkalmazni.

11.36. ábra.

Akkor is kompenzációra szorulunk, ha valami nagy, fényes felület van velünk szemben, amely miatt a gép túl sötét képet készít. Ilyen fényes felület lehet maga az égbolt, ha nagy felületet foglal el, vagy egy fényforrás, amely a képre kerül. Ennek tipikus esete a naplemente.

Kompenzáljunk bátran, azt ne tartsuk felesleges dolognak. Fentebb, a RAW formátum tárgyalásánál is láthattunk arra példát, hogy a JPEG kép utólagos korrekciója nem mindig vezet a kívánt eredményre, és sokkal jobb eredményt kapunk, ha nyers formátumot használunk. Most viszont azt mondom, hogyha túl sokat kell korrigálni, akkor esetleg hiába fotóztunk nyers formátumban, nem tudjuk jól korrigálni képünket, mert a sötét részeken megjelenhet a zajosodás, és/vagy az árnyalatátmenetek nem szép folyamatosak, hanem lépcsősek lesznek. Ez utóbbi azt jelenti, hogy folyamatos átmenet helyett átmenetugrások keletkeznek (ezt a jelenséget poszterizációnak nevezzük). Ez behatárolja azt is, hogy milyen mértékben tudjuk utólag korrigálni a hibás expozíciót.

Az egyedüli jó megoldás az, ha jól exponált felvételeket készítünk, amelyeket csak kismértékben kell utólag korrigálni.

Kreatív módokban az expozíció-kompenzáció az M mód kivételével elérhető. Mivel gyakran használt funkcióról van szó, a gyártók általában könnyen elérhetővé teszik. Komolyabb gépek esetében általában külön erre a célra szolgáló gomb található a gép hátoldalán. Ennek megnyomása után a kijelzőn beállíthatjuk a kompenzáció mértékét. Egyszerűbb gépek esetén esetleg egy gombnyomásra több funkció is megjelenik, köztük az expozíció-kompenzáció is, és ezek közül kell azt kiválasztani. Az expozíció-kompenzációt ilyen ikon jelzi:

Rekesz előválasztás (Av vagy A) módban a kompenzáció természetesen a záridő megváltoztatása által valósul meg, záridő előválasztás (Tv vagy S) esetén pedig a rekeszérték megváltoztatásával.

Vakus felvételekhez külön vaku expozíció-kompenzáció áll rendelkezésre, ez általában nehezebben érhető el, többnyire a menüben található. Ezt akkor használjuk, amikor vakus fényképezésnél a gép nem az elképzelésünk szerinti világosságú képet készíti. Például akkor vehetjük hasznát, ha nyári napon a modell arcán lévő túl sötét árnyékot szeretnénk deríteni (világosítani) a vaku fénye segítségével. A vaku expozíció-kompenzáció segítségével beállíthatjuk, hogy milyen mértékben világosítsa a vaku fénye az árnyékokat az arcon. Ezt az alábbi ikon jelzi:

A kompenzáció lehetséges mértéke géptípusonként eltérő. Van, amikor csak +/- 2 Fé kompenzáció áll rendelkezésre, de van, amikor +/- 5 Fé.

A kompenzációt sok esetben az alábbi képen láthatóhoz hasonló skálán állíthatjuk be beállítótárcsa vagy jobbra-balra nyilak segítségével. Általában 1/3 fényértékenként kompenzálhatunk.

Ha mínusz irányba kompenzálunk, akkor sötétebb képet kapunk, ha plusz irányba, akkor a kép világosabb lesz.

Hogyan tudjuk megállapítani, hogy az elkészült fénykép elképzelésünkhöz képest helyesen exponált-e? Erről később írok. Egy biztos, ezt nem a hátoldali kijelző képét szemlélve kell(ene) eldöntenünk.

Programeltolás

Ez a lehetőség programautomatika (P) módban általában rendelkezésre áll, sok esetben egyszerűbb fényképezőgépeknél is.

A fényképezőgép a fénymérés alapján egy rekeszérték-záridő párost automatikusan megállapít, de ha ezt nem tartjuk megfelelőnek, akkor a viszonossági törvénynek megfelelően kiválaszthatunk másik, azonos expozíciót eredményező rekeszérték-záridő párost. Ezt nevezzük programeltolásnak.

A gyakorlatban ez legtöbbször úgy történik, hogy az exponálógomb félig történő lenyomása esetén a fényképezőgép megállapít egy rekeszérték-záridő párost, és az exponálógomb nyomva tartása mellett ezt vagy beállító tárcsával, vagy jobbra-balra nyíl gombokkal megváltoztathatjuk más, azonos expozíciót adó párosra. Erre azért van szükség, mert a fényképezőgép nem ismeri céljainkat, nem tudja, hogy milyen képet szeretnénk készíteni. Nézzük meg az alábbi táblázatot, amely a fényképezőgép fénymérése alapján készült:

Tegyük fel, hogy a fényképezőgép az f/5,6 – 1/250 s párost választotta volna. Ha kis mélységélességű portrét szeretnénk készíteni, esetleg gyorsan mozgó témát fényképezünk, akkor programeltolás segítségével kiválaszthatjuk helyette a f/2 – 1/2000 s párost, amely a tág rekesznyílás miatt kis mélységélességet eredményez, illetve a rövid záridő miatt közepesen gyors mozgás esetén is „befagyaszthatja” a téma mozgását. Ha azonban nagy mélységélességű tájképet szeretnénk készíteni, akkor válasszuk a szintén azonos expozíciót eredményező f/11 – 1/60 s párost, vagy az f/16 – 1/30 s párost. Ez utóbbit inkább állvány használata vagy képstabilizátor mellett, azonban rövid ekvivalens gyújtótávolság esetében, nyugodt kézzel esetleg szabad kézből is alkalmazhatjuk. Természetesen nemcsak ezeket, hanem bármelyik párost választhatjuk, mindegyikkel ugyanolyan világosságú fényképet kapunk. A beállítás módjáról nézzük meg fényképezőgépünk útmutatóját.

Mikor melyik kreatív módot válasszuk?

Az egyes módok közötti alapvető különbség az expozíció megállapítása tekintetében van. Egyéb beállítási lehetőségeink mindegyik kreatív mód esetén csaknem azonosak, rengeteg mindent magunk állíthatunk be.

Olyan egyszerűbb fényképezőgép esetében, amelynél nincs beépített rekeszszerkezet, rekesz előválasztás (Av vagy A) és záridő előválasztás (Tv vagy S) mód nem szokott elérhető lenni, mert nem értelmezhető. Ilyen esetben legtöbbször csak a programautomatika (P) vagy kézi expozíció (M) kreatív mód közül választhatunk.

Programautomatika (P) mód: Ha ezt a módot választjuk, akkor ugyan megállapít a fényképezőgép egy rekeszérték-záridő párost, amely szerinte az adott körülmények között helyes expozíciót ad, azonban ha ez nem felel meg a téma gyors mozgása, a túl nagy vagy túl kicsi mélységélesség miatt, akkor programeltolás alkalmazására van lehetőségünk. Erre elég sok esetben szükség van, mert a fényképezőgép nem tudja kitalálni, hogy mit szeretnénk. Ha rendelkezésre áll rekesz előválasztás (Av vagy A) és záridő előválasztás (Tv vagy S) mód, akkor én programautomatika módot nem szoktam használni. Olyan fényképezőgép esetén, ahol ez a két mód nem áll rendelkezésre, a programautomatika mód használata ajánlott, vagy ha nagyobb igényeink vannak (például egy adott helyszínen azonosan exponált képeket szeretnénk), akkor manuális mód szükséges. Kezdők részére, az automatikus üzemmód utáni következő lépcsőfok megtételéhez ez az üzemmód megfelelő lehet.

Rekesz előválasztás (Av vagy A) mód: Az esetek nagy részében ez a mód megfelelő, ezért ezt javaslom általános fotózásra használni, én magam is legtöbbször ezt használom. A rekesz előválasztás módnál előre ki lehet választani a használni kívánt rekeszértéket, majd a fényképezőgép exponálás előtt megállapítja a kiválasztott rekeszértékhez tartozó, szerinte helyes záridőt. Azért ez a legáltalánosabban használható mód, mert legtöbbször a kívánt mélységélesség a legfontosabb szempont, és a mélységélességet a rekeszértékkel befolyásolhatjuk. Figyeljünk oda arra is, hogy a fényképezőgép milyen hosszú záridőt választott, mert túl hosszú záridő mellett esetleg több (vagy sok) bemozdult képet kaphatunk. Ha nincs képstabilizátorunk és szabad kézből fényképezünk, jusson eszünkbe a reciprok szabály.

Záridő előválasztás (Tv vagy S) mód: A záridő előválasztás módnál előre ki lehet választani a használni kívánt záridőt, majd a fényképezőgép exponálás előtt megállapítja a kiválasztott záridőhöz tartozó, szerinte helyes rekeszértéket. Olyankor használjuk ezt a módot, ha egy adott záridő használata fontos szempont. Fontos lehet akár rövid, akár hosszú záridő használata. Rövid (általában 1/1000 s vagy rövidebb) záridő akkor lehet fontos, ha mozgó témát fényképezünk, és azt szeretnénk, ha a téma nem lenne bemozdult a felvételen („befagyasztjuk” a mozgást). Ennek tipikus esete a sportesemények fényképezése. Hosszabb záridő alkalmazására akkor lehet szükségünk, ha a mozgó téma mozgását bemozdulással érzékeltetni szeretnénk a képen. Ennek tipikus esete táncosok fényképezése, vagy szintén sportolók fotózása, amikor a bemozdulás jól érzékelteti a mozgásukat, illetve patakok, vízesések vizének selymessé tétele. Figyeljünk oda arra is, hogy a fényképezőgép milyen rekeszértéket választott, mert ezáltal túl kicsi vagy túl nagy mélységélességet kaphatunk. Az is fontos szempont lehet, hogy lehetőleg olyan rekeszértékkel fényképezzünk, amelynél még objektívünk jól teljesít. Ha nincs képstabilizátorunk és szabad kézből fényképezünk, a záridő kiválasztásakor jusson eszünkbe a reciprok szabály. Hosszú záridő választása esetén állvány használata is szükségessé válhat.

Kézi expozíció (M) mód: Ezt a módot akkor használjuk, amikor a rekeszértéket és a záridőt is magunk szeretnénk beállítani. Sok fényképezőgép esetében M módban lehetséges olyan funkció bekapcsolása, amelynél a fényképezőgép kijelzi, hogy mennyire térünk el az általa helyesnek tartott expozíciótól. Vannak fotósok, akik előszeretettel használják ezt a módot. Ha azonos fényviszonyok között azonosan exponált képeket szeretnénk készíteni, akkor feltétlenül ezt a módot kell használni. Ilyen eset például az, amikor az elkészült képekből panorámaképet szeretnénk létrehozni. Ha ugyanis az automatikára bízzuk magunkat, akkor az automatika minden egyes felvételnél megállapítja a szükséges expozíciót, amely nem lesz teljesen egyforma, függ például attól is, hogy milyen világosságú témarészre irányítjuk a fényképezőgépet amikor a fénymérés megtörténik. Az is megfontolandó lehet, hogy az egyéb kreatív mód és expozíció-kompenzáció együttes használata helyett nem egyszerűbb-e az M mód használata.

A fotózással kapcsolatban elterjedt néhány téves nézet. Ezek egyike az, hogy a profik mindig manuális üzemmódot használnak. Ezt nem javaslom követni, mert sok rossz kép lehet a következménye. Nem igaz, hogy a profik mindig manuális módot használnak, hanem – mivel kellő tudásuk van, jól ismerik felszerelésüket, és kellő gyakorlattal is rendelkeznek – mindig azt használják, amelyik az adott helyzetben a legcélszerűbb.

Fotózásról amatőröknek - tartalomjegyzék

Oldal tetejére

Főoldal

<<< Fotózásról amatőröknek - 06

Fotózásról amatőröknek - 08 >>>