Éles képek készítése

Fontos, hogy éles képeket tudjunk készíteni. Általában az éles képek sokkal vonzóbbak, mint a lágy képek. Az a jó, hogyha a kép pontosan ott a legélesebb, ahol szeretnénk. Ha egy fénykép nem lett éles, akkor az utólag sem javítható. Bármilyen fényképezőgéppel is fényképezünk, meg kell tanulnunk éles képeket készíteni. Már írtam az előző fejezetekben is olyan dolgokról, amelyek kapcsolódnak a kép élességéhez, így a bemozdulásos életlenségről, a helyes géptartásról, a reciprok szabályról. Most részletesen tárgyaljuk az élesség egyéb vonatkozásait is.

Lehet szándékos is, ha valami nem éles a képen. Ebben a fejezetben azonban éles képek készítésével foglalkozunk.

Ma már mindegyik digitális fényképezőgép fejlett automatikus élességállító rendszerrel rendelkezik, amely nagy segítséget ad, ha megtanuljuk annak helyes használatát.

Mi okozhatja az életlenséget?

Életlenséget alapvetően három ok, illetve ezek kombinációi idézhetik elő. Mind a háromnak egyedi jellegzetességei vannak a képen, fontos, hogy ezeket meg tudjuk különböztetni egymástól, mert ha tudjuk az okot, akkor tenni is tudunk ellene. Az alábbi három kép életlen, de mind a három más okból. Ezeket szemlélve meg tudjuk különböztetni egymástól a háromféle okot. A képeken szándékosan jól látható, erős a hatás, a valóságban, amikor éles képet szeretnénk készíteni, legtöbbször ennél sokkal kisebb mértékben jelentkezik az elmosódottság. Ilyenkor 100% nagyításon kell valamilyen képnézegető programmal megnéznünk a kép részleteit, hogy kideríthessük, mi az oka az elmosódásnak.

Fókuszálási (élességállítási) probléma látható ezen a képen. Semmi sem éles, de leggyakrabban olyan esettel találkozhatunk, amikor az élesség nem a kívánt helyen van, azaz nem az a legélesebb, amit szeretnénk, de van éles része is a képnek. Az is előfordulhat, hogy az automatikus élességállítás nem a kívánt helyre állítja az élességet, hanem annak közelében lévő másik témarészre, tönkretéve ezzel a képet.

A fényképezőgép bemozdult exponálás közben. Ezen a képen szintén nem éles semmi sem. Ennek a hibának az a jellemzője, hogy a bemozdulás irányában „csíkot húznak” a téma elemei. Ez a probléma szintén a teljes képfelületet érinti.

Ezen a képen a téma mozdult be exponálás közben. A többi rész éles, csak a virág mozdult be, ezért nem éles. A nagy mozgás miatt itt is megfigyelhetők a virág elmozdulásának irányát mutató csíkok.

Egy képen belül bármelyik kettő, vagy akár mind a három fajta is megjelenhet.

Pontos élességállítás

Nézzük meg, hogy a digitális fényképezőgépek milyen segítséget adnak a pontos és gyors élességállításhoz.

Élességállítási módok

A digitális fényképezőgépeken kétféle módon állíthatunk élességet:

• Automatikus élességállítás (autofókusz, rövidítve AF). Erre minden digitális fényképezőgép alkalmas. Az élességállító mezők segítségével egy automatika állítja be az élességet.
• Manuális (kézzel történő) élességállítás. Mi állítjuk be kézzel, hogy pontosan hová essen az élesség síkja.

Manuális élességállítás az egyszerűbb fényképezőgépek esetén nem mindig áll rendelkezésre. Ha esetleg rendelkezésre is áll, használatával sok esetben nem egyszerű pontosan beállítani az élességet. Általában valami kapcsolószerűséggel találkozhatunk, ha kissé toljuk el, akkor lassabban állítja, ha nagyobb mértékben, akkor gyorsabban. A kapcsolót két irányba lehet kimozdítani alaphelyzetéből, egyik irányba mozdítva a közelebbi, másik irányba pedig a távolabbi témarészletek felé állítja az élesség síkját. A cserélhető objektíveken élességállító gyűrű található.

Cserélhető objektíves fényképezőgép esetén az alábbi háromféle manuális élességállítási lehetőség valamelyike a jellemző:

• Az objektívek többsége rendelkezik automatikus élességállítási lehetőséggel, azonban ezek az objektívek is átkapcsolhatók manuális élességállításra, amikor az objektíven található élességállító gyűrűvel állíthatjuk be az élességet.
• Léteznek olyan objektívek, amelyeknél automata módban is bármikor manuálisan korrigálhatjuk az élességet, ehhez nem kell átkapcsolnunk semmit.
• Napjainkban is gyártanak olyan objektíveket, amelyek nem rendelkeznek automatikus élességállítási lehetőséggel, ezeken csak manuális módon lehet élességet állítani.

Cserélhető objektívek esetén a manuális élességállítás az alábbiak szerint történhet:

• Automatikus élességállítási lehetőséggel is rendelkező objektív esetén a manuális élességállítás vagy mechanikusan mozgatja a lencsetagokat az objektívben, vagy újabban a fókuszgyűrű forgatása csak vezérli a fókuszmotort, és az élességállítás elektronikusan, a fókuszmotorral történik.
• Csak manuális élességállítású objektívek esetén a fókuszgyűrű forgatása közvetlenül, mechanikusan mozgatja az élességállítást megvalósító lencsetagokat az objektív belsejében.

Az első esetbeli elektronikus élességállítás arról ismerhető fel, hogyha le van véve az objektív a vázról, akkor az élességállító gyűrű nagyon könnyedén forgatható bármeddig, nincs határoló pontja a forgatásnak, de nincs semmilyen hatása sem.

Napjainkban automatikus élességállítás céljára az objektívekben háromféle fókuszmotor használatos:

• Egyenáramú (DC) motor: Ilyen található az olcsóbb objektívekben. Lassabb, zajosabb élességállítás jellemzi.
• Ultrahangos motor (USM): Hangtalan, nagyon gyors élességállításra képes. Ez a motor az ultrahang rezgési energiáját alakítja mozgássá. Többféle megvalósítása létezik: gyűrűs USM motor, mikro USM motor, nano USM motor.
• Léptetőmotor (STM): Az utóbbi időben terjedt el, akár olcsóbb objektívekben is. Elég csendes, az egyenáramú motornál valamivel gyorsabb élességállítás jellemzi.

Az automatikus élességállítás úgynevezett élességállító mezők (fókuszáló keretnek, vagy fókuszpontnak is nevezhetjük) segítségével történik. Ez azt jelenti, hogy a fényképezőgép az élességet egy vagy több mező területén érzékeli, tehát nem feltétlenül az egész képmezőt veszi figyelembe élességállításkor, csak bizonyos kisebb területeket. Legtöbbször nekünk magunknak is az a célunk, hogy a képen egy konkrét képelem legyen a legélesebb. Az élességállító mezők helye látható a keresőben vagy a hátoldali kijelzőn. A legegyszerűbb kompakt gépnél is láthatunk legalább három élességállító mezőt. A mai bármilyen kategóriás fényképezőgépek már igen fejlettek az élességállító mezők kezelését illetően. Tájékozódjunk ezekről fényképezőgépünk használati útmutatójában.

Alap módok esetében az élességállítást a gép a saját kezébe veszi, nem sok beleszólásunk van. Egyszerű AUTO módban az élességet sok esetben a fényképezőgéphez legközelebb lévő témarészre állítja, de ez csak akkor jó, ha mi is ezt szeretnénk legélesebben látni a képen. Sokszor ez nem így van. Ha ez nem felel meg igényeinknek, akkor kénytelenek vagyunk valamelyik jelenetmódot, vagy a kreatív módok egyikét választani.

Alapvetően két elvárásunk lehet az élességállítással szemben:

• Tájképszerű képek és tájképszerű városképek esetében a nagy mélységélesség szempontjait figyelembe véve „minden” éles legyen a képen.
• Más esetekben pontosan ott legyen a legélesebb a kép, ahol szeretnénk.

Mikor alkalmazzunk kézi (manuális) élességállítást?

• Rossz fényviszonyok között: Ha kevés a fény, akkor előfordulhat, hogy az automatikus élességállítás csak küzd a helyzettel, és nem biztos, hogy sikerül pontosan élességet állítani. Ilyenkor egyszerűbb, ha kézi élességállítást alkalmazunk.
• Alacsony kontrasztú téma: Ha a téma kontrasztja nagyon alacsony, például sötét háttér előtt sötét téma, akkor az automatikus élességállítás nem működik jól.
• Nagyon kis mélységélességű téma: Kézi élességállítással pontosan a kívánságunk szerinti helyen lesz az élesség.
• Állvány használatakor: A kézi élességállítás lehetővé teszi a pontos élességállítást akár csendéletről, tájképről vagy termékfotóról legyen szó.

Élességállítás és rekesznyílás

A rekesznyílás átmérőjét az objektívek döntő többségénél a fényképezőgép elektronikusan állítja be. Láthattuk, hogy egy adott objektívnél a legkisebb mélységélességet a legnagyobb rekesznyílásnál kapjuk, ezért elvileg így lehet a legpontosabban beállítani az élességet.

A legtágabb rekesznyílásnál tudunk legpontosabban élességet állítani. A legnagyobb rekesznyílásnál beállítjuk az élességet, és a rekeszt csak az exponálás előtt zárjuk a szükséges mértékben.

A digitális fényképezőgépek általában így is járnak el, a rekesz csak az exponáláskor záródik. Ez előnyös a világosabb keresőkép szempontjából is, azonban a mélységélességi viszonyokat így nem tudjuk megítélni a keresőben vagy a kijelzőn. A komolyabb gépek rendelkeznek egy gombbal, amelyet ha megnyomunk a rekesz záródik a szükséges értékre, így megnézhetjük a várható mélységélességet. Sok esetben azonban ez sem ad hathatós segítséget.

Automatikus élességállítási módok

Nézzük meg röviden, hogy milyen módon állítanak automatikusan élesre a digitális fényképezőgépek. Többféle módszer terjedt el.

• Fáziskülönbség érzékelésén alapuló élességállítás: Tükörreflexes fényképezőgépek esetében nem élő nézet módban, hanem a kereső használatakor az élességállítás ezzel a módszerrel történik. Ehhez nincs szükség a képérzékelő használatára, hanem be van építve erre a célra egy részegység a fényképezőgép belsejébe. Ez a módszer gyors, érzékeny, de kevésbé pontos. Nem fedi le a teljes képmezőt.
• Kontraszt érzékelésén alapuló élességállítás: A régebbi tükör nélküli fényképezőgépek és élő nézet esetén a régebbi DSLR fényképezőgépek alapvetően ezt a módszert alkalmazzák (pl. Canon EOS 1100D). Az élesség észlelése a képérzékelő segítségével történik. A működésének alapja az, hogyha az élességállító mezőben lévő képrészlet kontrasztja a lehető legnagyobb, akkor a képrészlet éles. Addig állítgatja az élességet, amíg a legnagyobb kontrasztot meg nem találja. Ez a módszer lassabb, de pontosabb élességállítást tesz lehetővé.
• Hibrid CMOS AF alapú élességállítás: Újabb tükör nélküli fényképezőgépek és újabb DSLR fényképezőgépek élő nézete esetén rendelkezésre állhat az úgynevezett hibrid automatikus élességállítás is. Ezt azért hozták létre, hogy javítsák a kontrasztérzékelésen alapuló élességállítás gyorsaságát a pontosságának megtartása mellett. A képérzékelőt úgy alakítják ki, hogy felületén bizonyos képpontok (elemi érzékelők) helyén a fáziskülönbség érzékelésén alapuló élességállítást szolgáló érzékelőket képeznek ki. Fejlettségétől függően kevesebb vagy több képpont helye szolgálja az automatikus élességállítást, kisebb vagy nagyobb részt lefedve a képérzékelőn. A különleges "képpontok" egyenletesen elosztva találhatók meg a lefedett területen. Az újabbak lefedettsége akár a 70-80%-ot is megközelítheti, körben a képérzékelő széle marad lefedetlen (pl. Canon EOS 750D). Az automatikus élességállítás kezdetén a képérzékelőn lévő érzékelők segítségével gyors, fáziskülönbség érzékelésén alapuló élességállítás történik, amely során megközelítően élesre állít a fényképezőgép. Ezután átvált kontraszt érzékelésén alapuló élességállításra, és megtörténik a pontos élesre állítás. Az élességállítást szolgáló képérzékelő „pixelek” helyein lévő képpontokat a létrejövő képen vagy a környező képpontok adatainak felhasználásával állapítják meg, vagy valamilyen módon ezek az élességállításra szolgáló képpontok is részt vesznek a kép létrehozásában. Ha oda szeretnénk élességet állítani, ahol ilyen különleges érzékelőpontocskák nem találhatók, akkor a fényképezőgép a kontraszt érzékelésén alapuló élességállítást fogja alkalmazni.
• Dual Pixel CMOS AF alapú élességállítás: Jelenleg ez a legújabb módszer. A legújabb tükör nélküli fényképezőgépek és élő nézet esetén az újabb DSLR fényképezőgépek esetén állhat rendelkezésre ez a módszer (pl. Canon EOS 70D). A képérzékelőn minden képpont úgy van kiképezve, hogy mind a képalkotás céljára, mind a fáziskülönbség érzékelésén alapuló élességállítás céljára alkalmas legyen. Gyorsabb működésű a hibrid CMOS AF működésénél, és a teljes képmezőt lefedi.

Tájékozódjunk fényképezőgépünk útmutatójában a rendelkezésünkre álló lehetőségekről.

Az Autofókusz működésének feltételei

Az automatikus élességállítás helyes működésének feltételeiről lesz itt szó. Három alapvető feltétel szükséges:

• Automatikus élességállításkor a kontrasztnak fontos szerepe van. Fontos, hogy kontrasztos témarészleten próbáljunk élességet állítani, valamilyen kontrasztos élen, és néha az is segít, ha ez az él ferdén metszi az élességállító mezőt. Kontraszt nélküli témán, például egy egyszínű fehér lapon, részletek nélküli fehér házfalon, felhők nélküli kék égbolton az élességállítás egyáltalán nem működik. Ezeken nincsenek olyan kontrasztos éles átmenetek, amelyeket a fényképezőgép felhasználhatna az automatikus élességállításhoz.
• Az élességállításhoz fényre is szükség van. Ha kevés a fény, akkor kevésbé jól működik, vagy rossz esetben egyáltalán nem, mert rossz fényviszonyok között a kontraszt sokkal rosszabbul érzékelhető. Az automatikus élességállítás az objektíven keresztül a fényképezőgép belsejébe jutó fény alapján működik. Ha gyenge fény jut át az objektíven keresztül, akkor rosszabbul, vagy egyáltalán nem működik az automatikus élességállítás. Emiatt fontos az automatikus élességállítás érzékenysége is. Az újabb fényképezőgépek már kevesebb fényben is jobban teljesítenek.
• Fontos a képmező élességállító mezőkkel történő lefedettsége is. Olyan helyre nem lehet élességet állítani, ahol nincsenek élességállító mezők, illetve a lefedetlen területeken a mozgó témát követő élességállítás sem működik (ez utóbbiról később írok).

A 20.4 ábrán kontrasztos éleket láthatunk, amelyek ideálisak automatikus élességállítás szempontjából. Középen van a piros élességállító mező. A kissé ferde élek (hirtelen átmenetek) biztosítják, hogy bármilyen típusú élességállító mező esetén az automatikus élességállítás jól működjön.

Az automatikus élességállításhoz fényre van szükség, rossz fényviszonyok között kevésbé jól működik. Az élességet a téma nagy kontrasztú területén célszerű állítani, ahol hirtelen átmenetet alkotó él(ek) található(k). Ha ezek az élek pontosan vízszintesek vagy függőlegesek, az nem minden esetben előnyös. Azzal segíthetjük az automatikus élességállítás munkáját, ha az élességállítás idejére kissé elfordítjuk a fényképezőgépet úgy, hogy a kontrasztos élek ferdék legyenek. Csak ott állíthatunk élességet, ahol élességállító mező található.

Élességállító mezők kiválasztása, élességállítás

Kreatív üzemmód választása esetén általában kiválaszthatjuk, hogy mely élességállítás céljára szolgáló mezőket szeretnénk automatikus élességállításra használni, azaz melyek legyenek aktívak.

Régebbi kompakt vagy akár bridge gép esetén lehetséges, hogy mindössze három élességállító mező van, mint a lenti képen látható.

Modernebb tükör nélküli fényképezőgép, vagy tükörreflexes fényképezőgép élő nézet módja esetén akár majdnem a teljes képmező fel lehet osztva élességállító mezőkre, és szinte a teljes képfelületen történhet az élességállítás. Ezt látjuk az alábbi ábrán.

Összesen 121 darab élességállító mező van, amelyek csaknem a teljes képmezőt lefedik.

DSLR váz optikai keresőjét használva az élességállító mezők a valóságban általában nagyobbak, mint amilyennek a keresőben láthatók. Ezt jó, ha tudjuk, mert „érthetetlen” élességállítási hibát okozhat az, hogy az élességállító mező látható területe melletti témarészre állítja az élességet a váz.

Az optikai keresőben láthatjuk az élességállító mezőket, nézzünk is meg néhányat.

A régebbi belépő szintű típusoknál még csak kevés élességállító mezőt találunk, azok egyszerű automatikus élességállító rendszerrel rendelkeznek. A profiknak szánt fényképezőgépek napjainkban sok élességállító mezőt tartalmazó bonyolult rendszerek. Egy kategórián belül nézve minél újabb kiadású a fényképezőgép, annál több az élességállító mező.

Láthatjuk az ábrán, hogy az egyes élességállító mezők nem egyformák, a mezők típusa fontos tényező. Az ábrán láthatjuk, hogy

• a képmező bal és jobb oldalán van 2-2 darab függőleges típusú élességállító mező, amelyek a vízszintes vonalakra érzékenyek,
• középen fent és lent 1-1 vízszintes típusú mező található, amelyek a függőleges vonalakra érzékenyek,
• középen láthatö egy kereszt típusú mező, amely tartalmaz egy vízszintes, illetve egy függőleges típusú érzékelőt is kereszt (+) alakban elhelyezve, amelyek a függőleges, illetve a vízszintes vonalakra is érzékenyek.

A középső mező „keresztirányúsága” az ábrán nem látható. Tehát DSLR fényképezőgép fáziskülönbség érzékelésén alapuló élességállítása esetén ez a háromféle típusú élességállító mező áll rendelkezésre. Az a jó, ha minél több kereszt típusú élességállító mező van, amely egyaránt érzékeny a függőleges és a vízszintes vonalakra is.

Az élességállító mezők érzékenysége se mindegy. A „normál” élességállító mezők f/5,6, illetve ennél nagyobb rekesznyílás esetén működnek, szűkebb (pl. f/8) esetén nem. Az automatikus élességállítás nyitott rekesszel történik, emiatt a gyártók olyan objektíveket gyártanak, amelyeknek tele állásban is legalább f/5,6 a fényereje. Ha a vázon olyan manuális objektívet használunk, amelynél az élességet és a rekeszt kézzel lehet beállítani, akkor csak abban az esetben fog működni a váz élesség-visszajelzése, ha a beállított rekesz f/5,6-nál nem szűkebb. Ennek a korlátozásnak az az oka, hogy szűkebb rekesznyílás esetén az automatikus élességállítás már nagyon pontatlan lenne. Nagyobb fényerejű objektívekkel általában gyorsabb, pontosabb az automatikus élességállítás.

A DSLR vázak fáziskülönbségen alapuló élességállító rendszere manuális élességállítás esetén is jelezheti a fotósnak, hogy szerinte mikor van fókuszban a téma. Ezt egyrészt csippanással, azaz hanggal jelezheti, másrészt pedig az érintett élességállító mező keresőben történő, valamilyen színű (pl. piros) felvillanásával. Ezt nevezzük élesség-visszajelzésnek. Ez automatikus élességállításkor is működik, csak akkor az automatika állítja az élességet. Tükör nélküli fényképezőgépeknél, vagy DSLR élő nézet módja esetén a megfelelő mező zöldre váltása jelezheti az élességállítás sikeres megtörténtét.

Előfordulhat, hogy a középső, kereszt típusú élességállító mező érzékenysége nagyobb. Ez is ugyanúgy működik f/5,6 rekeszértékig, azonban ha az objektív fényereje f/2,8 vagy még nagyobb, akkor még gyorsabb és pontosabb lesz az automatikus élességállítás. Talán f/2-f/2,8 tartományban működik a legjobban, de ez nem biztos, hogy általánosan is megállapítható. Ez a lehetőség nem minden váztípusnál áll rendelkezésre, de általában az újabb vázaknál igen. Előnyös, ha minél több nagy érzékenységű kereszt típusú élességállító mező áll rendelkezésre.

Újabban előfordul olyan megvalósítás is, amelynél a kereszt típusú élességállító mező átlósan, azaz × irányban is érzékeli az élességet.

Az sem mindegy, hogy a képmező területének milyen nagy részét fedik le az élességállító mezők. DSLR váz esetén ebben a tekintetben általában jobb az élő nézet mód. A képmező lefedettségének két szempontból van jelentősége:

• Egyrészt ez határozza meg, hogy a képmező mely területén, illetve mely pontjaiban állíthatunk élességet.
• Másrészt mozgó téma esetén a fényképezőgép ezeket használja az úgynevezett követő élességállításhoz, és a képmező olyan helyén nem tudja korrigálni a mozgó téma élességét, ahol nincs élességállító mező.

A képmező minél nagyobb lefedettsége, minél több élességállító mező, és ezek közül minél több nagy érzékenységű kereszt típusú mező előnyös például sportfotózáshoz, és a mozgó vadvilág fotózásához.

Itt már 9 élességállító mező van.

A Canon 7D, a 750D és 760D már a fenti ábrán látható 19 darab kereszt típusú élességállító mezővel rendelkezik, a középső nagy érzékenységű.

Lehetnek azonban megkötések, amelyeket a használat során, vagy akár az objektívvásárláskor figyelembe kell venni. A Canon például a 750D útmutatójában arról ír, hogy

• Az objektív maximális rekeszértéke f/3,2-f/5,6.
• Az összes fókuszpont vízszintes és függőleges vonalakra egyaránt érzékeny, azaz kereszt típusú.
• Bizonyos objektívek nem támogatják minden fókuszponton a kereszt típusú élességállítást. Ezek a következők: EF 35-80mm f/4-5.6, EF 35-80mm f/4-5.6 II, EF 35-80mm f/4-5.6 III, EF 35-80mm f/4-5.6 USM, EF 35-105mm f/4.5-5.6, EF 35-105mm f/4.5-5.6 USM, EF 80-200mm f/4.5-5.6 II, EF 80-200mm f/4.5-5.6 USM. Ezeknél az alábbiak szerint működik a fókuszálás:

• A fenti objektívekkel nem lehetséges a kereszt típusú fókuszálás a szürkével, illetve a feketével jelölt mezőkön, hanem csak függőleges vonalakra érzékeny, illetve vízszintes vonalakra érzékeny élességállítás. Ez azt jelenti, hogy ezekkel a mezőkkel függőleges (szürke mezők), illetve vízszintes (fekete mezők) irányú vonalakra kell próbálnunk fókuszálni.
• Ha az objektív maximális rekesznyílása f/1-f/2,8, akkor a középső fókuszpont a függőleges és vízszintes vonalak egyidejű érzékelése mellett nagy pontosságú, függőleges vonalakra érzékeny automatikus élességállításra is képes. Ez alól kivétel az EF 28-80mm f/2.8-4L USM és az EF 50mm f/2.5 Compact Macro objektív.

Tehát láthatjuk, hogy nagy fényerejű objektívekkel a középső fókuszmező csak a függőleges vonalakra lesz nagy érzékenységű, a vízszintes vonalak tekintetében nem. A fentiek is azt igazolják, hogy az a jó, ha ferde vonalakkal próbálunk élességet állítani, mert annak van függőleges és vízszintes kiterjedése is.

Érdemes tehát e tekintetben is megnézni vázunk útmutatóját, mert hasznosítható dolgokat találhatunk benne. A fenti információk birtokában például el tudjuk kerülni a problémás objektívek használatát, és helyettük hasonló, de problémamentes objektíveket vásárolhatunk.

Egymezős élességállítás

Ha csak egy élességállító mező aktív, azt egymezős élességállításnak nevezzük. Bármilyen fényképezőgép esetén kiválaszthatjuk azt, hogy például csak a középső élességállító mező legyen aktív. Automatikus élességállítás esetén, szabad kézből történő fényképezéskor ezzel lehet biztosítani azt, hogy a képen pontosan az legyen a legélesebb, amit szeretnénk. Fényképeink döntő többségét így készíthetjük el. Ez nagyon hasznos dolog, ezért használatát részletesebben is bemutatom.

Ha csak a középső élességállító mező aktív, kompakt vagy bridge fényképezőgép, vagy tükörreflexes fényképezőgép élő nézet módja esetén például a képmező közepén fehér négyzet alakú keret formájában látható az egy darab aktív élességállító mező. DSLR váz keresőjében szintén láthatók az élességállító mezők, és ki lehet választani, hogy csak a középső legyen aktív. Az alábbi részben feltételezzük, hogy egyéb tekintetben a fényképezőgép alapértelmezett beállításait használjuk.

A kiválasztott élességállító mező azonban tükör nélküli vagy tükörreflexes fényképezőgépek esetén sem csak a középső lehet, hanem szabadon választhatunk a mezők között. Ez akkor lehet hasznos, ha az élesre állítandó témarészlet nem a képmező közepén található, és élességállítás után nem akarjuk elmozdítani a fényképezőgépet. Ez a lehetőség fotóállvány használata esetén is hasznos lehet, amikor az élesre állítandó témarészlet nem a képmező közepén található.

Az alábbi ábrán csak a képmező közepén lévő élességállító mező aktív, ez fehér keret formájában látható a kijelzőn is, a nem aktív kereteket nem látjuk. A középső élességállító mezővel megcélozzuk azt a témarészletet, amelyet a legélesebben szeretnénk látni a képen (jelen esetben a modell arcát), és félig lenyomjuk és lenyomva tartjuk az exponálógombot.

Ekkor megtörténik az automatikus élesre állítás (és egyes esetekben esetleg a fénymérés is). A sikeres élességállítás megtörténtét a hátoldali kijelzőn például a keret zöld színre váltása jelezheti, tükörreflexes keresőben egy LED felvillanása, illetve mindkét esetben ezt hangjelzés, „csippanás” is kísérheti. Az alábbi ábrán a keret színének zöldre váltása jelzi a sikeres élességállítás megtörténtét. Ha esetleg nem oda állította a gép az élességet ahová szerettük volna, akkor engedjük fel az exponálógombot, és kezdjük elölről az élességállítást.

Sikeres élességállításkor az élesség rögzítődik, és ha továbbra is lenyomva tartjuk az exponálógombot, akkor már elmozdíthatjuk a fényképezőgépet, mert az már nem akar élességet állítani. Tehát az exponálógomb nyomva tartása mellett a fényképezőgép elmozdításával újrakomponálhatjuk képünket, és továbbra is az a témarészlet lesz a legélesebb, amelyre az élességet előzőleg állítottuk, azaz a modell arca. Ezt láthatjuk az alábbi ábrán.

Miután újrakomponáltuk a képet, az exponálógomb teljes lenyomásával elkészítjük a felvételt, amely az alábbi ábrán látható.

A leggyakoribb fotótémák esetén az élességállításnak ez az ajánlott módja, fényképeink döntő többségét így készíthetjük el.

Tükörreflexes fényképezőgép élő nézet módja esetén az élességállító mezőt arra a pontra kell állítani, amit a legélesebben szeretnénk viszontlátni a képen. Nagyszerű lehetőség az élességállító mezőnél lévő képrészlet kinagyíthatósága, akár tízszeres méretre is. Ennek segítségével tökéletesen pontos élesre állítás érhető el. Ez a lehetőség természetesen a MILC fényképezőgépek esetében is rendelkezésre áll. A kinagyított mezővel történő élességállás leginkább állvány használatával hasznosítható.

Tükörreflexes fényképezőgépek optikai keresőjének használatakor nemcsak a középső élességállító mezőt aktivizálhatjuk, hanem bármelyiket, de csak a keresőben láthatók közül választhatunk, és azokat nem helyezhetjük át. Ez a lehetőség is állványról történő fényképezéskor lehet hasznos. Az élességállító mezők kötött helye miatt ez közel se olyan rugalmas, mint DSLR élő nézet módban vagy a MILC vázaknál rendelkezésre álló, szinte tetszőleges helyre áthelyezhető élességállító mező.

Élességállítás zóna segítségével

DSLR fényképezőgépek bizonyos típusainál a fókuszmezők több csoportra vannak osztva, és választhatunk közülük. Egy-egy ilyen csoportot zónának nevezünk. Ilyenkor a képmező bizonyos területére állíthatjuk az élességet. Ez elsősorban mozgó témák esetében előnyös. Például Canon 7D vagy 750D váz esetén az alábbi öt zóna közül választhatunk (a nagyobb téglalapok jelzik).

Ennek a módnak az a hátránya, hogy a fényképezőgép hajlamos a zónán belül a legközelebbi témarészletre fókuszálni, ezért nehezebb az élesre állítás az általunk kívánt témarészen.

Élességállítás az összes mezővel

Bármely fényképezőgép esetén választhatjuk azt a lehetőséget is, hogy az összes élességállító mező aktív legyen. Ennek használatakor a fényképezőgép megkeresi a legközelebbi témarészletet, és arra állítja az élességet.

Ha mindegyik élességállító mező aktív, akkor visszajutunk az alap módok élességállítási problémájához, nevezetesen ahhoz, hogy sok esetben nem az a témarészlet a legélesebb a képen, amelyet mi szeretnénk, hanem a legközelebbi témarészlet.

Automatikus élességállítás bőrtónus érzékelésével

Ezt általában engedélyezni kell a menüben. Bizonyos vázak esetén csak egyképes módban, és jó fényviszonyok között használható. Általában egymezős élességállítással nem működik. Ennek engedélyezése esetén a fényképezőgép sokkal hatásosabban fókuszál például emberi arcra. Ha ezt kikapcsoljuk, akkor a legközelebbi témarészletre próbálja állítani az élességet, mint fentebb írtam.

Arcfelismerés, szemfelismerés

Modernebb kompakt és bridge gépek és újabb tükörreflexes gépek élő nézet módja esetén választhatjuk az arcfelismerés lehetőségét. Ekkor a fényképezőgép a képmezőn próbál arcot vagy arcokat keresni. Ha egy arcot talál, akkor arra állítja az élességet, ha többet, akkor próbálja úgy állítani az élességet, hogy mindegyik elfogadhatóan éles legyen. Bizonyos fényképezőgépek alkalmasak a szemek felismerésére is. Követő automatikus élességállítással akár a mozgó személy arcát, illetve szemét is képes lehet követni, azaz arra állítja folyamatosan az élességet.

Hasonló, vagy akár ennél jóval bővebb lehetőségekkel is találkozhatunk fényképezőgépünk esetében, ezért hasznos tájékozódnunk az útmutatóban.

Az automatikus élességállítás üzemmódjai

Tükör nélküli fényképezőgépek és DSLR fényképezőgépek élő nézet módja esetén másképp működik az automatikus élességállítás, mint DSLR fényképezőgépek keresőjét használva. Ez utóbbi esetben az automatikus élességállításnak többféle üzemmódja van. Ezeket vagy a menüben tudjuk állítani, vagy külön gomb szolgál ennek gyors beállíthatóságára (általában AF jelzi).

Az AF gomb megnyomására az alábbihoz hasonló választási lehetőséget kapunk:

Tükörreflexes fényképezőgép keresőjét használva az élességállítás kapcsán az alábbi három üzemmódot különböztetjük meg:

• One-Shot AF (Canon)/AF-S (Nikon): Egyképes autofókusz, amelyet mozdulatlan témákhoz használhatunk, ez az alapértelmezett beállítás. Amikor az exponálógombot félig lenyomjuk és nyomva tartjuk, a fényképezőgép élesre állít. Ha az élességállítás sikeres volt, akkor azt befejezettnek tekinti. Ha az exponálógombot továbbra is nyomva tartjuk, akkor az élesség rögzül a beállított helyzetben, a nyomva tartás alatt már nem változik. Ezzel az üzemmóddal minden fényképezőgép rendelkezik (nemcsak DSLR, hanem a legegyszerűbb tükör nélküli is), amelyik fényképezőgépnél nem lehet autofókusz üzemmódot választani, annál is ez a mód működik. Ezt a módot akkor használjuk, amikor egy nem mozgó témát élesre állítunk, majd az exponálógomb félig nyomva tartása mellett újrakomponáljuk a képet. Erről már volt szó korábban is.
• AI Servo AF (Canon)/AF-C (Nikon): Követő autofókusz, amely tükörreflexes váz keresőjének használata esetén mozgó témák fotózását segíti. Ha az exponálógombot félig lenyomjuk, és nyomva tartjuk, akkor a fényképezőgép élesre állítja a témarészletet, majd folyamatosan korrigálja a témarészlet élességét mindaddig, amíg az exponálógombot félig lenyomva tartjuk, illetve amíg a téma az élességállító mezőkkel lefedett területen belül mozog. Főleg akkor hatásos ez, amikor a téma és/vagy a fényképezőgép elmozdul, és emiatt megváltozik a téma és a fényképezőgép távolsága. Ebben a módban a fényképezőgép folyamatosan korrigál, hogy a már beállított élesség megmaradjon. Ha egy felénk futó kisgyermeket vagy egy felénk futó kutyát szeretnénk élesen lefényképezni, akkor hasznos ez a mód, mert az exponálógomb félig lenyomva tartásával a fényképezőgép egészen az exponálásig folyamatosan korrigálja az élességállítást, ha szükséges. De közelfényképezéskor, egy kisebb virág, egy kisebb tárgy lefényképezésekor is hasznos lehet, mert például a kezünk elmozdulása miatt bekövetkező életlenséget is folyamatosan korrigálja.
• AI Focus AF (Canon)/AF-A (Nikon): A fényképezőgép automatikusan átkapcsolja a fókuszálás műveletét One-Shot AF (AF-S) módról AF Servo AF (AF-C) módba, ha a téma mozogni kezd. Véleményem szerint ennél jobban működik az AI Servo AF mód, ezért én ezt a módot nem szoktam használni annak ellenére, hogy kevésbé fogyasztja az akku energiáját.

Használjuk ezeket a módokat, ezek fontosak, nem véletlenül teszik ezek váltását könnyen elérhetővé a gyártók a vázakon.

Egyszerűbb kompakt vagy bridge fényképezőgépeknél is találkozhatunk folyamatos élességállítással, azonban a kontraszt érzékelésen alapuló élességállítás lassúsága miatti akár egy felénk futó gyermeken történő folyamatos élességállítás is problémás lehet.

Tájékozódjunk vázunk útmutatójában, mert lehetséges, hogy ennél fejlettebb élességállítási módok is rendelkezésre állnak.

A könyv előző részeiben hallgatólagosan feltételeztük, hogy a fényképezőgépen az alapértelmezett One-Shot AF üzemmód van beállítva.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy bizonyos folyamatosan működő dolgok esetleg jelentősen hamarabb lemeríthetik akkumulátorunkat. Ilyen például a folyamatos fókuszálás, a követő fókusz, a folyamatosan működő képstabilizátor, a folyamatosan működő LCD kijelző, stb. A vaku használata is számottevő mértékben fogyaszthatja az energiát. Ha ezeket gyakran használjuk, gondoskodjunk megfelelő számú tartalék akkuról.

Az autofókusz használata

A pontos élességállítás képeink minősége szempontjából nagyon fontos, mert a pontatlan élességállítás utólag nem korrigálható. Nagyon fontos, hogy megtanuljunk helyesen élességet állítani.

Mielőtt exponálunk, el kell döntenünk, hogy pontosan mi lesz látható az elkészült képen, és ki kell választanunk a legfontosabb képelemet, amelynek a legélesebbnek kell lennie.

Főleg kezdők követik el azt a hibát, hogy várják a témát, majd amikor jónak találják a helyzetet, lenyomják az exponálógombot. Utána pedig csodálkoznak azon, hogy a felvétel nem jól sikerült. Ilyen esetben a fényképezőgép először élességet állít, majd utána készíti el a felvételt, ezért egyrészt nagy lesz a késleltetés az exponálógomb lenyomásának pillanatához képest, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy a megfelelő témarész lesz éles a képen.

Úgy járunk el helyesen, ha előre készülünk az élesség állítására, hogy az exponálás pillanatában már ne kelljen ezzel foglalkoznia a fényképezőgépnek. Ennek érdekében az élességállító mezőt a megfelelő helyre irányítva már előbb le kell félig nyomni az exponálógombot, és az élességállítás megtörténte után továbbra is félig lenyomott gombbal várjuk a megfelelő pillanatot.

Közeli portré esetén az élességet a modell közelebbi szemére kell állítani.

Tételezzük fel, hogy a modell nem mozog. Használjunk egymezős élességállítást, amelyet az ábrán látható módon a modell közelebbi szemére helyezünk. Ha a modell mozog, akkor követő élességállítást kell választani.

Én magam ennél bonyolultabb esetekben is maradok az egymezős, mégpedig a középső mezővel történő automatikus élességállításnál. Ha több egymáshoz közel elhelyezkedő személy van a képen, akkor el kell dönteni, hogy van-e olyan személy, amelynek élessége kiemelten fontos. Ha igen, akkor arra kell az élességet állítani. Ha nincs ilyen személy, de elhelyezkedésük miatt a témának mélységi kiterjedése van, akkor szükség esetén szűkebb rekeszt kell használni, és a legközelebbi személytől kissé távolabbra kell állítani az élességet, ha azt szeretnénk, hogy mindenki elfogadhatóan éles legyen.

Ha a téma a fenti képhez hasonlóan mozog a fényképezőgép felé vagy attól távolodik, akkor csak követő élességállítással, azaz AI Servo AF (AF-C) móddal érhetünk célt. Az egymezős élességállítás (középső mezővel) ebben az esetben is megfelelő.

Ehhez a képhez hasonló esetekben, főleg gyorsabb mozgás esetén hasznos az a lehetőség, hogy az újabb vázak követő autofókusz esetén már képesek lehetnek figyelembe venni a fotóalany mozgásirányát és sebességét. Ezekből a váz kikövetkezteti azt, hogy az exponálás pillanatában hol lesz a fotóalany, és ezt figyelembe véve állítja be az élességet. Itt tulajdonképpen az exponálás késleltetése alatt bekövetkező elmozdulást veszi figyelembe. Az exponálás ugyanis mindig egy picivel később következik be az exponálógomb teljes lenyomásához képest. Ez a módszer azt eredményezi, hogy az elkészült képen ott lesz a maximális élesség, ahová azt eredetileg állítottuk. Ezt a módszert prediktív (következtető) követő élességállításnak nevezzük.

Emberek szabadban történő fotózása esetén tehát az egymezős élességállítás megfelelő lehet, és ha a modell nem mozog, akkor One-Shot AF (AF-S), ha mozog, akkor AI Servo AF (AF-C) mód szükséges.

Ha a 20.20 kép az összes élességállító mezőt aktivizálva készült volna, akkor a fényképezőgép a legközelebbi témarészre, minden bizonnyal a lány karjára állította volna az élességet. Egy élességállító mezőt aktivizálva, az ábrán látható módon azt a fiú szemére állítva pontosan a kívánt helyen lesz a legélesebb.

Nézzük meg a fenti ábrát. A modellt a dereka magasságából szeretnénk kis mélységélességgel lefényképezni, ezért beállítunk One-Shot AF (AF-S) módot, és leguggolunk. A szemére élességet állítunk, majd a fényképezőgép vízszintes irányba történő elfordításával újrakomponáljuk a képet. Azt gondoljuk, hogy az élesség a modell szemének síkján (az F1 síkon) van, azonban a képen a szem nem lesz éles. Amikor ugyanis a fényképezőgépet elfordítjuk, akkor a szemre állított élesség egy körív mentén mozog, és vízszintesre állított fényképezőgép esetén az F2 sík lesz éles, nem az F1.

Tehát ha kis mélységélességgel fényképezünk, és az újrakomponálás során elfordítjuk a fényképezőgépet, akkor az élesség síkja eltolódik. Ilyen esetben inkább AI Servo AF (AF-C) móddal érhetünk el jobb eredményt.

Emberek beltérben történő fotózásakor a rossz fényviszonyok nehezíthetik meg az automatikus élességállítás dolgát. Ilyenkor szükség lehet úgynevezett autofókusz segédfény alkalmazására. Egyes fényképezőgépeken beépített fényforrás szolgál erre a célra, más esetekben a fényképezőgép belső, gyárilag beépített vakuja, vagy külső, a fényképezőgéphez csatlakoztatott különálló vaku segíti az automatikus élességállítást. A beépített fényforrás képes 1-3 m távolságban lévő fotótémára fényt, vagy valamilyen fényvonalakból álló ábrát juttatni, amelynek segítségével a fényképezőgép akár teljes sötétségben is beállítja az élességet. A belső vaku villanássorozatot, a külső vaku villanássorozatot vagy fényvonalakat bocsáthat ki magából. A fényvonalak általában ferde irányúak. Ilyen esetben is megfelelő a középső mezőre állított egymezős autofókusz.

Szabadtéri sportok fotózásakor One-Shot AF (AF-S) mód nem vezethet eredményre, mivel a sportolók mozgása miatt az élességet állandóan korrigálni kellene, és mire élességállítás után exponálnánk, a sportolók távolságának változása miatt életlen képeket kapnánk. Ebben a helyzetben csak AI Servo AF (AF-C) (követő autofókusz) jöhet szóba. Választhatunk egymezős élességállítást, vagy egy zónát.

Ha például futóversenyen szemből fotózzuk az élmezőnyt, akkor kihasználhatjuk, hogy az összes fókuszmezőt kiválasztva a legközelebbi témarészre fókuszál a fényképezőgép.

Tájképek vagy utcaképek fényképezésekor a téma nem mozog, ezért megfelelő a One-Shot AF (AF-S) mód és az egymezős élességállítás. Ez utóbbi annak érdekében szükséges, hogy pontosan az általunk kívánt pontra lehessen állítani az élességet. Hogy hová, arról a mélységélesség kapcsán már írtam.

Tükörreflexes fényképezőgépek One-Shot AF (AF-S) módja esetén az optikai keresőben alul általában egy kitöltött kör (nem körvonal) jelzi, hogy az élesség rögzült.

Az automatikus élességállítás problémái

Az lenne a legjobb, ha az automatikus élességállító rendszer teljes pontossággal oda állítaná az élességet, ahová szeretnénk. Ez azonban nem mindig így történik, bizonyos esetekben problémák léphetnek fel.

A tükörreflexes fényképezőgépek működési elvéből következik, hogy tartalmaznak egy tükröt, amely alapesetben elzárja a fény útját, és emiatt nem lehet a képérzékelő síkján élességet állítani amikor az optikai keresőt használjuk. Emiatt van egy különálló, fáziskülönbség érzékelésén alapuló, igen bonyolult élességállító rendszerük.

Ha összehasonlítjuk a DSLR váz két alapvető élességállító módszerét, a fázisérzékelésen alapuló, kereső használatával történő, és élő nézetben a képérzékelő felületén történő, kontrasztérzékelésen alapuló élességállítást, akkor megállapíthatjuk, hogy szinte minden szempontból a kontrasztérzékelésen alapuló élességállítás a jobb, például rosszabb fényviszonyok között is elég jól teljesít, az élességállítás a képérzékelő felületén történik, ezért (is) pontosabb, szinte független az egyéb tényezőktől, például a használt objektív típusától. Egyetlen fontos hátránya a lassúság. Ezzel szemben az optikai kereső használatával történő, fáziskülönbség érzékelése alapján működő automatikus élességállítás gyors, kevésbé pontos, és egyáltalán nem mentes a problémáktól. Az alábbiakban ezekkel a problémákkal foglalkozunk.

A problémák úgy jelentkeznek, hogy bizonyos esetekben az optikai kereső használatával történő fotózáskor az automatikus élességállítás nem minden esetben állít pontosan élesre, a maximális élesség síkja nem ott van, ahová állítottuk. Ha mögötte van, akkor mögé fókuszálásról (back fókusz), ha előtte van, akkor elé fókuszálásról (front fókusz) beszélünk. A probléma általában kis felvételi távolság, kis mélységélesség esetén zavaró, és többnyire néhány centiméteren belül marad a pontatlanság, azonban ezen a távolságon ez már jelentős eltérésnek számíthat.

A probléma az újabb, nagy felbontású vázak esetében jelentkezett erőteljesebben, mert a régebbi, kisebb felbontású, például full frame vázaknál a nagyobb képpontméret miatt kevésbé volt észlelhető a probléma. A nagyobb felbontású vázak pontosabb élességállítást igényelnek.

A problémák egyik formája az, hogy az említett típusú élességállítás pontatlan annak ellenére, hogy a váz és az objektív (gyárilag, vagy szervizben történő) beállítása, finomhangolása megfelelő. Főleg kisebb távolságokon, bizonyos témáknál (pl. portré, makró) zavaró a pontatlanság. Eleve irreális elvárás az, hogy a fényképezőgép mindig hajszálpontosan arra a helyre állítson élesre, ahová szeretnénk, mégis sokan ezt várják el. A problémát tetézi, hogy bizonyos váz-objektív párosnál sem mindig egyforma a pontatlanság. Vannak jobban, és vannak kevésbé jól teljesítő párosok. Ha például állványra helyezett fényképezőgéppel tízszer fókuszálunk ugyanarra a helyre, akkor például hat esetben közel azonos helyre állítja az élességet, négy esetben pedig nagyobb mértékű életlenséget kaphatunk, míg más párossal majdnem mindig közel azonos helyre fókuszál. Azt előre nem lehet tudni, hogy egy váz-objektív páros hogyan fog viselkedni. Leginkább mások tapasztalataiból indulhatunk ki az internet segítségével. A problémáról itt olvashatunk egy cikksorozatot:

• 1. Rész
• 2. Rész
• 3a. Rész
• 3b. Rész
• 4. Rész

A probléma másik oka a váz és/vagy az objektív beállításának pontatlansága. A legtöbb helyen, például fórumokban, illetve fotózással foglalkozó szakportálokon elsősorban erről lehet olvasni, azonban mint láttuk, közel sem csak ez okoz problémát. Ez az élességállító rendszer nagyon bonyolult működésű, rendkívül pontos beállítást igényel, ezért fordulhat elő beállítási probléma. Ez nem túl gyakran fordul elő, de ha kifogjuk, akkor nagyon kellemetlen lehet.

Megemlítek még egy harmadik okot is, ez pedig az objektív gömbi eltérése és a színhibája. Ez is okozhatja a fáziskülönbségen alapuló élességállítás pontatlanságát, illetve hozzájárulhat ahhoz.

Tehát foglaljuk össze a helyzetet:

DSLR gépvázak optikai keresőjét használva, azaz fázisérzékelős automatikus élességállítás esetén nem mindig kellően pontosan állítanak élesre. Ez főleg kisebb felvételi távolság esetén okoz problémát. Az élességállítás eleve rendelkezik bizonyos tűréssel, tehát nem abszolút pontos, ezzel együtt kell élnünk. A problémát okozhatja a váz és/vagy az objektív gyári finomhangolásának pontatlansága. Bizonyos esetben jó beállítás mellett is a kívánatosnál nagyobb mértékű a pontatlanság. Vannak olyan váz-objektív párosok, amelyeknél nagyobb arányban, és vannak, amelyeknél kisebb arányban jelentkezik számottevő eltérés. Vannak olyan objektívek, amelyeknél bizonyos leképezési hibák is hozzájárulnak az automatikus élességállítás pontatlanságához. A probléma meglehetősen összetett. Hangsúlyozom, hogy a probléma nem mindegyik objektívvel jelentkezik, azonban ha van olyan objektívünk, amelynél igen, az elég kellemetlen lehet.

Tehát a problémát a fázisérzékelős élességállító rendszer bizonyos körülmények között bekövetkező tévedése okozza, emiatt állít pontatlanul az automatika. Ebből következik, hogyha átkapcsolunk manuális élességállításra, az élesség-visszajelzés sem lesz pontos, ezért a kereső használatával történő manuális élességállítás sem lesz az, ha ilyen esetben a váz élességjelzésére hagyatkozunk.

Az eltérés egy adott objektívnél általában azonos irányú, azaz mindig vagy a téma mögé, vagy a téma elé történik az élességállítás. Az eltérés általában nem nagy, legfeljebb néhány cm, de lehet, hogy csak másfél cm, azonban bizonyos témák esetén zavaró. Távoli téma, például tájkép esetén általában nem zavaró, és ez a legtöbb téma esetén így van. De például portré esetén nem jó, ha a közelebbi szemre állítunk élességet, és mégsem az lesz a legélesebb, hanem például a távolabbi szeme, az orra, vagy a füle, illetve egy virágot szeretnénk közelről lefényképezni, és nem oda állítja a gép az élességet, ahová szeretnénk, sőt a kereső használatával mi sem tudjuk a kívánt helyre állítani manuálisan az élességet. A probléma meglehetősen összetett, az egyes fókuszmezőknél eltérő lehet a hiba mértéke, és ebben az objektív esetleges leképezési hibái is szerepet játszhatnak. Változtatható gyújtótávolságú objektív esetén a gyújtótávolság függvényében is változhat a probléma mértéke. A hibát általában akkor észlelhetjük jól, ha 100% nagyítással nézzük az elkészült képet. Ha kisebb méretben nézzük, a probléma esetleg fel sem tűnik.

Nézzük meg, hogy mit tehetünk a helyzet javítása érdekében.

• Használjunk élő nézet módot, amely ilyen esetekben is pontos élességállítást tesz lehetővé.
• Az automatikus élességállításnak van egy bizonyos tűrése, emiatt nem mindig abszolút pontosan állít élesre. Ha ezt tapasztaljuk, akkor ez teljesen normális, ezzel együtt kell élnünk. Például azt tapasztaljuk, hogy ugyan a közeli témának nem minden esetben az a része lesz a legélesebb, ahová az élességet állítottuk, de azért elég sokszor jól működik, és az eltérés nem túl nagy. Ilyen témarész lehet mondjuk egy kis virág bizonyos része, vagy egy közeli arcképen a szem.
• El kell azon is gondolkodnunk, hogy helyes technikával állítunk-e élességet. Az is megtréfálhat bennünket, hogy a keresőben látható élességállító mezőnél a valóságban nagyobb az érzékelt terület, és emiatt előfordulhat, hogy a mezőn kívüli, de közvetlenül mellette lévő témarészre állítja az élességet az automatika.
• Ha vázunk minden objektívvel hibás élességállítást produkál, ráadásul mindig egyik irányba tolódik el a fókusz (mindig elé vagy mindig mögé fókuszálás), akkor a vázat szervizben be kell állíttatni.
• Ha csak egy objektívvel jelentkezik a hiba, és a hiba szintén egyirányú, akkor bizonyos esetekben segíthet az objektív szervizben történő beállítása, vagy ha vázunk alkalmas rá, akkor az objektív finomhangolása. Ilyen lehetőség csak drágább vázaknál áll rendelkezésre. Ez a korrekció azonban nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden zoomállásra, felvételi távolságra pontos lesz a korrekció, hanem inkább azt, hogy az esetleges eltérés a legtöbb esetben minimalizálódik egy elfogadhatóbb értékre, és egy bizonyos esetben (gyújtótávolság, felvételi távolság) gyakorlatilag nulla lesz az eltérés.
• Vásárlás előtt tájékozódjunk, hogy a megvásárolni kívánt objektív mennyire problémás, illetve mások tapasztaltak-e problémát, amikor az objektívet olyan vázon használták, amilyen vázon mi is használni szeretnénk.
• Ha lerekeszeljük az objektívet, akkor a probléma a nagyobb mélységélesség miatt kevésbé lesz látható.

Olyan téma esetén, amikor teljesen pontos élességállítás szükséges, alkalmazzunk élő nézet módot kinagyított képrészleten történő manuális élességállítással, esetleg automatikus élességállítással.

Ha tapasztaljuk valamely objektívünknél az élességállítás hibáját, akkor le is ellenőrizhetjük azt. Hogyan győződhetünk meg arról, hogy mennyire pontosan állít élesre fényképezőgépünk egy adott objektívvel? Erre számos tudományosabb és kevésbé tudományos módszer is rendelkezésre áll. Például három vagy több páratlan számú sík tárgyat állíthatunk fel egymástól kis távolságra (pl. 1 cm-re) úgy, hogy ne takarják egymást. Ez egyszerű esetben lehet néhány élére állított pénzérme, de akár fekete-fehér, vonalas mérőábrát tartalmazó nagyobb felület is. A felállított tárgyak felületét állványról, merőleges irányból fényképezzük le úgy, hogy a középső tárgyra állítjuk a középső fókuszmezőt. majd megnézzük, hogy valóban a középső lett-e a felvételeken a legélesebb. Másik lehetőség az, hogy egy, a padlóhoz képest 30-45 fokos szögben megtámasztott sík lapra hosszában lefektetünk egy centiméter beosztású mérőeszközt, például egy szabócentit. Ha kissé ferdén helyezkedik el, az előnyös a pontosabb élességállítás szempontjából. A DSLR fényképezőgépet megfelelő távolságban állványra tesszük, maximális rekesznyílást állítunk be (Av ill. A üzemmódban), bekapcsoljuk a vakut, beállítjuk, hogy csak a középső fókuszmező legyen aktív, nem élő nézet módot használunk, hanem a keresőt, és a középső fókuszmezővel megcélozzuk a szabócenti egy jellegzetes pontját, például a 100 cm-t. Automatikus élességállítással egymás után több felvételt készítünk úgy, hogy az egyes felvételek között manuális élességállítással mindig a végtelenre állítjuk az élességet azért, hogy mindig fókuszálnia kelljen a fényképezőgépnek, majd kiértékeljük az eredményt. Itt látható a ferdén elhelyezett lapra fektetett szabócenti.

A lenti ábrán Canon EOS 1100D fényképezőgéppel, Canon EF-S 55-250mm f/4-5,6 IS II objektívvel, 250 mm gyújtótávolsággal kapott eredmény látható. A középső élességállító mező a 100-ra volt irányítva.

És a lényeget az alábbi ábrán láthatjuk, megnézzük a kapott eredményt 100%-os nagyításban, és megállapítjuk, hogy hol a legélesebb a kép, illetve minden esetben ott-e a legélesebb, ahová az élességet állítottuk.

A fenti képrészletet a jobb helykihasználás miatt 90 fokkal elfordítottam.

Láthatjuk, hogy ebben az esetben a fázisérzékelős automatikus élességállítás igen jól működött.

Meglévő, illetve korábban a birtokomban volt objektíveknél Canon 1100D vázzal ilyen problémát nem tapasztaltam. Remélem, hogy nemcsak én nem észleltem a problémát, hanem valóban nem problémásak. Ezek az objektívek a következők: Canon EF-S 18-55mm f/3,5-5,6 IS, valamint IS II és IS STM, Canon EF-S 55-250mm f/4-5,6 IS II és IS STM, Canon EF-S 10-18mm f/4,5-5,6 IS STM, Canon EF-S 24mm f/2,8 STM, Canon EF 50mm f/1,8 STM, CANON EF-S 60mm f/2,8 USM.

Élességállítás hátsó nyomógomb segítségével

Hátsó nyomógombbal történő élességállítás csak cserélhető objektíves fényképezőgépeknél szokott rendelkezésre állni, valószínűleg nem minden típusnál. Alapértelmezés (gyári beállítás) szerint a fényképezőgépek úgy működnek, hogy az exponálógomb félig lenyomott helyzetében megtörténik az élességállítás (és a fénymérés), majd teljesen lenyomva elkészítjük a felvételt. Ebben az esetben az exponálógomb félig történő lenyomása két funkcióval rendelkezik, amely az élességállítás és a fénymérés.

Hátsó nyomógombbal történő élességállítás esetén az élességállítás funkciót „levesszük” az exponálógombról, és áthelyezzük egy, a fényképezőgép hátoldalán lévő nyomógombra. Ezt az teszi lehetővé, hogy ezeken a fényképezőgépeken megváltoztatható néhány nyomógomb esetében a gyárilag hozzárendelt funkció. Például APS-C Canon DSLR vázak esetében az élesség rögzítésére szolgáló csillag (*) jelű gombra helyezhetjük át az élességállítást. Ilyenkor az exponálógomb lenyomásakor nem történik élességállítás, hanem csak fénymérés, illetve teljes lenyomásával elkészíthetjük a felvételt.

Nézzük meg, hogy mit nyerünk ezzel, és miért használja ezt sok profi fotós is. Látszólag bonyolultabbnak tűnik egy gomb helyett kettőt használni, azonban nagyon sok szituációban kifizetődik a használata. Nem arról van szó, hogy enélkül nem lehetne megoldani a helyzetet, ez csak inkább egyszerűsíti a megoldást. Az a tapasztalat, hogy aki kipróbálja ezt, utána már legtöbbször ezt alkalmazza.

A képen jól látható a Canon fényképezőgép hátoldalán felül jobbra a csillaggal jelölt gomb, amely eredetileg az expozíció rögzítésére szolgált. Erre a gombra tudjuk áthelyezni az élességállítás funkciót. Más gyártóknál szokott lenni például AF ON jelű gomb, amelyre szintén át lehet helyezni.

Hogyan kell hátsó nyomógombbal fókuszálni?

• Ajánlatos csak a középső fókuszmezőt használni élességállításra, de másikat is kiválaszthatunk. Az élességállító mezőt a téma megfelelő pontjára irányítjuk.
• Álló téma esetén megnyomjuk a hátsó gombot addig, amíg a fókuszálás meg nem történik. Mozgó téma esetén tartsuk folyamatosan nyomva a hátsó gombot a folyamatos fókuszálás érdekében. Ez csak akkor működik, ha előtte az AI Servo AF mód (követő élességállítás) is beállításra került a One-Shot AF helyett.
• A kép elkészítéséhez nyomjuk meg az exponálógombot. Előtte nem szükséges felengedni a hátsó nyomógombot, de álló téma esetén fel is engedhetjük.
• Álló témáról akár több felvételt is készíthetünk egymás után az exponálógomb többszöri lenyomásával. Újabb élességállítás nem történik, hiszen az exponálógomb lenyomásakor egyáltalán nem történik élességállítás.
• Csak akkor kell újrafókuszálni, ha a téma vagy a fényképezőgép elmozdult eddigi helyéról.

A hátsó nyomógombbal történő fókuszálás előnyei:

• Könnyű a váltás az egyképes autofókusz és a követő autofókusz között. Ha álló témát fotózunk AI Servo AF módban, akkor csak addig kell nyomva tartani a hátsó nyomógombot, amíg a fókuszálás megtörténik, utána elengedhetjük, és exponálhatunk, akár többször is egymás után. Ha hozzánk közeledő vagy tőlünk távolodó témát fotózunk, akkor folyamatosan nyomva tartjuk a hátsó nyomógombot, ezáltal folyamatos lesz az autofókusz, és közben a megfelelő pillanatban lenyomjuk a kép elkészítése céljából az exponálógombot is. Hátsó gombbal történő élességállításkor hagyhatjuk AI Servo AF (követő autofókusz) módban, nem feltétlenül kell váltogatni a módok között.
• Az élesség könnyű rögzítése. Ezt az előző pontban láthattuk. Ha például több képből összeállított panorámaképet készítünk, akkor nem szabad az egyes képek elkészítése között élességet állítani. Ilyenkor a hátsó gomb megnyomásával az első kép elkészítése előtt élességet állítunk, és utána már csak az exponálógomb nyomogatásával készítjük el a képeket. Ha nem a hátsó gombbal állítanánk élességet, akkor vagy az élességállítás rögzítése funkciót kellene használnunk, vagy át kellene kapcsolnunk az objektívünket élességállítás után manuális élességállítás módba a rajta lévő kapcsolóval. Panoráma képek készítésénél manuális (M) módot és azonos ISO értéket célszerű használni, mert a képeket azonos expozícióval kell elkészíteni.
• Segíti a fókuszálási hibák megelőzését.
• Megkönnyíti az automatikus és a manuális élességállítás közötti váltást. Sok objektíven nem kell feltétlenül átkapcsolni az Auto/Manual élességállítás mód kapcsolót Manual állásba ahhoz, hogy manuálisan fókuszálhassunk, hanem Auto állásban is fókuszálhatunk a fókuszgyűrűvel. A Canon objektíveknek több, mint a fele ilyen. Ha manuálisan beállítottuk az élességet, akkor már csak az exponálógombot kell lenyomnunk a kép elkészítéséhez. Az élesség ott marad, ahová állítottuk, hiszen az exponálógomb lenyomásakor nem történik élességállítás.
• Valamilyen „akciófotózásnál”, például sporteseményen, ha előre fókuszálunk arra a helyre, ahol az esemény várhatóan be fog következni (ahol megjelenik majd a versenyző), akkor kevésbé fogunk lemaradni a fontos pillanatokról, mert az exponálógomb lenyomásakor nem történik élességállítás, emiatt a késleltetés is kisebb.

Mindezeket egyszerűbben érhetjük el, ha szétválasztjuk az élességállítást az exponálástól.

Mikor használjuk?

Nem feltétlenül kell mindig használni, azonban a fényképezés szinte minden területén jól használható. Például:

• Esküvői fotózásnál, parti fotózásnál és hasonlóknál
• Állatok fotózásánál
• Portrék készítésénél, kisgyermekek fotózásánál
• Sportfotózásnál
• Panorámaképeknél
• Tájképeknél, városképeknél
• stb., szinte minden témánál

Én magam amikor kipróbáltam, annyira megkedveltem, hogy azóta mindig ezt használom.

Milyen fényképezőgép esetében áll rendelkezésre ez a lehetőség?

Sok típus esetében rendelkezésre áll, felsorolok néhány gyártótól néhány típust.

• A Canon DSLR gépek közül csak a legrégebbi, 6 MP felbontásúaknál nem áll rendelkezésre.
• Nikon DX sorozat (D4, D4s, D5, stb.), Nikon D7XX sorozat, D8XX sorozat (D810, D850 stb.), Nikon D5XX sorozat (D500, stb.), Nikon D3XXX sorozat, stb.
• Sony a9 sorozat, a7 sorozat (a7 III, a7R III, a7S II, stb.), Sony a6XXX sorozat (a633, a6500 stb.), stb.
• Fuji GFX sorozat (GFX50 stb.), Fuji X100 sorozat, Fuji XH sorozat, Fuji X-Pro sorozat, Fuji XT sorozat, stb.
• Olympus és Panasonic fényképezőgépek esetén is rendelkezésre állhat.

Mit kell tennünk?

Canon APS-C DSLR vázakon az alábbiak szerint kell eljárnunk:

• Meg kell keresnünk a menüben az „Egyedi funkciók (C, Fn)” vagy ehhez hasonló nevű menüpontot.
• Belépve a menüpontba keressünk valami ilyesmi nevű funkciót: „Működés/Egyéb Zár/AE rögzítés gomb”. Alapesetben itt a „0” jelű lehetőség, az „AF/AE rögzítés” van kiválasztva.
• Válasszuk ki helyette az „AE rögzítés/AF” lehetőséget, vagy az „AE/AF, AE rögzítés nélkül” lehetőséget.
• Lépjünk ki a menüből.

Végül állítsunk be a szokásos módon „AI Servo AF” módot, ha folyamatos fókuszálást is szeretnénk. Erre a célra általában találunk AF jelű gombot a fényképezőgép hátoldalán. AI Servo AF módban az AF segédfény nem működik, ezért ha rossz fényviszonyok között mozdulatlan témát fényképezünk, állítsunk be helyette egyképes autofókusz (One-Shot AF) módot. AI Servo AF mód esetén nem működik az élesség-visszajelzés, tehát álló téma esetén se várjuk ezt, azonban a keresőben látjuk, amikor befejezi a gép az élességállítást. Én legtöbbször az AI Servo AF módot használom, mert ez jó álló és mozgó témához egyaránt, és így csak ritkán kell váltani a módok között (pl. ha AF segédfény használata szükséges).

Az AF jelölés autofókuszt, az AE automatikus expozíciót jelent (jelen esetben a fénymérés eredményeként kapott rekeszérték-záridő párost).

A fentebb említett Canon „Működés/Egyéb Zár/AE rögzítés gomb” funkciónál általában négy választási lehetőséget találunk, ezek az alábbiak:

• 0: AF/AE rögzítés: A fénymérést és az autofókuszt az exponálógomb félig történő lenyomásával aktiválhatjuk, ha a hátsó, csillaggal jelölt gombot is megnyomjuk közben, az rögzíti az expozíciót (AE rögzítés). Ez az alapértelmezett beállítás.
• 1: AE rögzítés/AF: Ezt választva a csillag jelű gomb megnyomására élességet állít a fényképezőgép. Az exponálógomb félig történő lenyomásakor nincs élességállítás, a fénymérés aktiválódik, és annak eredménye rögzítődik. Helyet cserélt az élességállítás és az expozíció rögzítése funkció.
• 2: AF/AF rögz. AE rögz. nem: Az exponálógomb félig történő lenyomására élességet állít a gép. A fókusz rögzítésére a csillag gomb megnyomásával van lehetőség. Nincs expozíció rögzítés, ez azt jelenti, hogy a fénymérés folyamatosan aktív marad. Ez leginkább azok számára hasznos, akik mozgó témát fényképeznek AI Servo AF módban, az exponálógombbal történő fókuszálással, mert a fénymérés egészen az exponálásig aktív marad.
• 3: AE/AF, AE rögzítés nélkül: A csillag jelű gomb aktiválja az autofókuszt. Az exponálógomb lenyomására aktiválódik a fénymérés, de a fénymérés megtörténte után annak eredménye nem rögzítődik, hanem a fénymérés folyamatosan aktív marad egészen az exponálásig.

A hátsó gombbal történő fókuszálás eléréséhez vagy az 1-es, vagy a 3-as opció alkalmas, a különbség közöttük az, hogy a 3-as választása esetén a fénymérés folyamatos marad egészen az exponálásig, az 1-es választása esetén pedig a fénymérés megtörténtét követően annak eredménye rögzítődik, és nem marad folyamatosan aktív a fénymérés. Tehát a fénymérés eredményének rögzítése azt jelenti, hogy az exponálógomb félig történő lenyomása pillanatában megtörténik a fénymérés, amelynek eredménye eltárolódik, és amíg az exponálógombot nem engedjük fel, addig újabb fénymérés nem történik.

Mit jelent a gyakorlatban a kétféle (1-es és 3-as) választási lehetőség közötti eltérés?

A fenti ábrán látható látvány egy részét szeretnénk lefényképezni. A nagy fehér keret mutatja azt, amit fényképezőgépünk optikai keresőjében látunk, a közepén a kis fehér négyzet a középső élességállító mező. A bal oldalon azt láthatjuk, hogy a szokásos módon az élességállító mezőt a virágra irányítjuk, és a hátsó nyomógomb segítségével élességet állítunk, majd felengedjük a hátsó gombot. Ezután a jobb oldalon látható módon újrakomponáljuk a képet, mert a nagy fehér keretben látható elrendezéssel szeretnénk látni a témát az elkészült fényképen. Az eltérés most következik. Ha előzőleg az 1-es lehetőséget választottuk volna, akkor a fénymérés eredménye rögzítődik. Ha a bal oldalon látható helyzetben (a kereső közepén a virág látható) félig lenyomjuk az exponálógombot, akkor a fénymérés ebben a helyzetben történik meg, eredménye eltárolódik, és nem változik azalatt amíg újrakomponáljuk a képet. Ha a 3-ast választottuk volna, és ugyanazt csináltuk volna mint az 1-est választva, akkor a virágon történő fénymérés eredménye nem rögzítődik (nem tárolódik el), hanem folyamatosan aktív marad a fénymérés amíg újrakomponáljuk a képet, egészen addig, amíg le nem nyomjuk teljesen az exponálógombot. Ez a jobb oldali képen látható helyzetet jelenti (a kereső közepén a virág melletti sötét terület van), és ebben a helyzetben bekövetkező fénymérés eredménye alapján történik meg az exponálás. A kétféle esetben a képmező közepén nem egyforma világosságú témarészlet található, ezért a kiválasztott fénymérési mód (átlagoló, középre súlyozott, szpot, stb.) függvényében más és más eredményt kaphatunk, amely sötétebb vagy világosabb képet is jelenthet. A valóságban ilyen szituációban a követő élességállítást célszerű választani, amely korrigálja az újrakomponálás során történő elmozdulásokat.

Véleményem szerint a legtöbb esetben az 1-es lehetőség (AE rögzítés/AF) választása célszerűbb, mert így a fényképezőgépet a kívánságunk szerint helyre irányítva történhet meg a fénymérés. Ahová irányítottuk a fényképezőgépet az exponálógomb félig történő lenyomásának pillanatában, ott történik meg a fénymérés, amelynek eredménye rögzítődik, és utána már az exponálógomb nyomva tartása mellett szabadon újrakomponálhatjuk a képet anélkül, hogy a fénymérés eredménye megváltozna. A fenti képen látható példa esetében a bal oldali képen látható módon a virágra célszerű irányítani a képmező közepét, és ekkor célszerű félig lenyomni az exponálógombot, majd utána kell újrakomponálni a képet. Vegyük észre, hogy az élességállítás hátsó nyomógombra helyezésével és az 1-es lehetőség választásával szétválasztottuk az élességállítás helyét, a fénymérés helyét, és az exponálás helyét. Ezen azt értem, hogy egy bizonyos témarészre élességet állítunk, utána bárhová irányíthatjuk a fényképezőgépet a fényméréshez, elvileg akár olyan helyre is, amely rajta sem lesz az elkészült képen, majd újrakomponálhatjuk a képet az exponáláshoz.

Saját géptípusunk hátsó gombbal történő élességállításával kapcsolatban az interneten találhatunk konkrét információt, vagy keressük meg a használati útmutatóban.

Élességállítás problémás esetekben

A pontos élességállításhoz bizonyos feltételeknek teljesülniük kell, ezek a következők:

• Automatikus és manuális élességállításhoz is szükség van fényre.
• Automatikus és manuális élességállítás esetén is a pontos élességállítás kontrasztos témarészleten valósítható meg.

Kevés fényben nem működik jól az automatikus élességállítás, és előfordulhat, hogy nem látjuk jól manuális élességállítás esetén sem, hogy pontosan élesre van-e állítva a téma kívánt részlete.

Az egyik lehetőség az, hogy DSLR váz esetén csak a középső fókuszmezőt használjuk, mert az érzékenyebb lehet a többinél.

Kontrasztos éleket kell keresni az élességállításhoz, amelyek kissé ferdén helyezkedjenek el az élességállító mezőben.

Ha kevés a fény, akkor gondoskodni kell valamilyen módon arról, hogy a témának az a részlete amelyet élesre szeretnénk állítani, kellően meg legyen világítva.

Automatikus élességállítás esetén a fényképezőgépek legtöbbje ad valamilyen segítséget a téma kellő megvilágításához. Ilyen segítség a már említett AF segédfény, amely általában a menüben bekapcsolható. Létezik olyan változata, amely egyszerűen megvilágítja a témát, de van olyan fejlettebb változat is, amely vörös színű vonalakból álló mintázatot vetít a témára. Ez utóbbi segítségével egyszínű, sima felületre is pontosan élesre állít a gép. Más fényképezőgépek esetében a vaku villogása szolgál segédfényként az élességállításhoz. Az AF segédfény legfeljebb néhány méteren belül hatásos.

Ha egyik lehetőség sem áll rendelkezésre, akkor megtehetjük azt, hogy az élességállítás idejére elemlámpával megvilágítjuk a téma kívánt részletét, és ennek segítségével állítunk élesre. Ha beltérben vagyunk, akkor megtehetjük, hogy még felkapcsolunk egy-két lámpát.

A mai tükörreflexes fényképezőgépek optikai keresőjét nem a manuális élességállításhoz optimalizálták, ezért arra a célra szinte alkalmatlan. A gyártók célja inkább a világos keresőkép elérése. Manuális élességállítás során a legnagyobb segítséget az élő nézet mód bekapcsolásával, és a téma részletének kinagyításával kaphatjuk. Használjunk kontrasztérzékeléses autofókuszt, hibrid autofókuszt, esetleg Dual-Pixel autofókuszt. Azt, amelyik rendelkezésre áll.

Ha a téma olyan messze van, hogy azt nem tudjuk megvilágítani, akkor keressünk hasonló távolságra lévő olyan világosabb objektumot, amelyre lehetséges az élességállítás.

Hasznos lehet, ha a témához tudunk tenni az élességállítás idejére valamilyen nálunk lévő kontrasztos dolgot. A mobiltelefonunk is jó lehet, ha egy kontrasztos ábrát jelenítünk meg a képernyőjén.

Ha kicsi a téma kontrasztja, akkor megoldást jelenthet, ha keresünk egy, a témával azonos távolságban lévő kontrasztos objektumot az élességállításhoz.

LCD árnyékoló és nagyító

Beltérben sok esetben nincs probléma a hátoldali kijelző láthatóságával, kültéren annál inkább. Sokan szembesültek már azzal a problémával, hogyha erős napfény esik a fényképezőgép hátoldali kijelzőjére, akkor azon szinte semmit sem lehet látni, nemhogy manuálisan pontosan élességet lehetne állítani. Azt gondolhatnánk, hogy ez nem igazán nagy probléma, hiszen tükrös gépnél van betekintő optikai kereső, tükör nélküli váz esetén pedig esetleg van betekintő elektronikus kereső. Ez utóbbi valóban nagyon sokat segít, de minden más esetben sajnos valós problémáról beszélünk.

Jól működő automatikus élességállítás esetén a legtöbb esetben nincs probléma, az automatikus élességállítás általában megfelelő. Vannak azonban olyan esetek, amikor a nagyobb pontosság érdekében célszerű manuális élességállítást alkalmazni. Ezek általában azok az esetek, amikor csekély a mélységélesség.

Egyik ilyen tipikus eset például kis mélységélességű portré készítésekor annak biztosítása, hogy az élesség pontosan a modell közelebbi szemére legyen állítva. Például egy 135 mm-es objektív, f/3,5 rekesz, 1,5 m felvételi távolság és APS-C érzékelő esetén a mélységélesség mindössze 2 cm körüli. Másik eset a közelfényképezés esete, ahol a kis felvételi távolság miatt esetenként rendkívül kicsi a mélységélesség. A harmadik csoportba a többi olyan eset tartozik, amelyeknél fontos a pontos élességállítás.

A DSLR fényképezőgépek fázisérzékelős élességállításának élesség-visszajelzése bizonyos objektíveknél nem működik pontosan. Ha ilyen objektív esetében van automatikus élességállítás, akkor fázisérzékelős módban az se fog pontosan élesre állítani. Számos régi (vintage), manuális objektív használata esetén is problémás a fázisérzékelős élességállítás visszajelzésének pontossága, ezért aki szeret ilyen objektívekkel fényképezni, lépten-nyomon szembesülhet ezzel a problémával, amely főleg kisebb felvételi távolság esetén zavaró. Manuális élességállítás esetén a pontatlan élesség-visszajelzésre nem hagyatkozhatunk, az optikai kereső kis képét tekintve pedig nem lehetséges pontos élességállítás. Marad az élő nézet mód, ennek segítségével elvileg lehetséges lenne pontosan élesre állítani. A probléma „csak” az, hogy erős fényben az LCD kijelző nem jól látható, és emiatt a pontos manuális élességállítás lehetetlen. Ez utóbbi probléma természetesen a tükör nélküli fényképezőgépek esetében is fennállhat.

A probléma komolyságát jelzi, hogyha elolvassuk az interneten a pentaxforums.com oldalon a régi Carl Zeiss Jena Sonnar 135mm f/3,5 teljesen manuális objektív használóinak az objektívről alkotott véleményét, nagyon vegyes képpel találkozhatunk. Vannak, akik szerint a kép közepén nagyon éles már teljes rekesznyíláson is, mások szerint nem elég jó az élesség. Minden bizonnyal azok tarthatják nagyon élesnek, akiknek sikerült pontosan beállítaniuk az élességet, és azok szerint nem eléggé éles, akik tükrös gépük optikai keresőjét használva a váz élesség-visszajelzésére hagyatkoztak, mert ez is olyan objektív, amely esetében csal a fázisérzékelős élesség-visszajelzés.

Az alábbi tesztkép ezzel az objektívvel készült, pontos élességállítással, teljesen nyitott rekesszel, 24 MP-es, APS-C érzékelős DSLR vázzal.

És egy 100% nagyítású részlet:

Ennél nagyobb élesség ettől a több évtizeddel ezelőtt gyártott objektívtől ezen a nagy felbontású vázon nem várható el, ez az objektív valójában már teljes nyíláson is nagyon éles a kép közepe táján.

Mit tehetünk a pontos élességállítás érdekében? Gondolhatunk az úgynevezett keresőnagyítóra, amely a DSLR fényképezőgép betekintő keresője elé rögzíthető nagyítólencse. Azonban az APS-C DSLR fényképezőgépek kis keresőképe eleve nem nagyon alkalmas manuális élességállításra, és ez sajnos nem változik akkor sem, ha nagyítót teszünk elé. Szerintem ez felesleges pénzkidobás. Az alábbi ábrán ezt az eszközt láthatjuk.

A fentiekben is leírt nehéz szituációkban az egyetlen járható út DSLR fényképezőgép esetén az élő nézet mód, mert akkor az objektív által az érzékelőre vetített képet láthatjuk a hátoldali kijelzőn, és ha azon a kép éppen ott éles, ahol szeretnénk, akkor ez így lesz az elkészült felvétel esetében is. Élő nézet módban a kép részletének kinagyíthatósága is segíti a pontos élességállítást. Élő nézet használatával elkerülhetjük a fázisérzékelős élességállítás esetleges pontatlanságát is.

Az ismertetett probléma megoldásában segít egy valóban hatékony segédeszköz. Ez az eszköz a GGS Swivi S6 LCD keresőfeltét. Én ilyet használok 3”-os LCD kijelzővel rendelkező tükörreflexes fényképezőgépemhez (Canon 750D). Az eszköz elvileg 3-3,2”-os LCD kijelzővel rendelkező tükörreflexes fényképezőgépekhez alkalmas. Véleményem szerint határesetként felszerelhető a 2,7”-os LCD-vel rendelkező Canon 1100D-re is, mert a hátoldali gombok nincsenek nagyon közel az LCD-hez. Alkalmas 3:2 vagy 4:3 oldalarányú kijelzőhöz is. Segítségével tűző napon is jól láthatjuk az LCD kijelző képét, és élő nézet módban nagyon pontos élességállítást biztosít. Jelenlegi ára az eBay-en szállítással együtt körülbelül 13000 Ft + ÁFA, itthon legolcsóbban 28000 Ft-ért vásárolható meg.

Az eszközt a fényképezőgép állványmenetéhez kell rögzíteni egy Arca-Swiss kompatibilis lap segítségével. Gumi szélével felfekszik a hátoldali képernyő köré. A fenti ábrán látható összetekert nyakpántot az ábrán mellette látható talphoz rögzíthetjük, és a szerkezetet a nyakunkba akaszthatjuk.

A külső és belső méretei az alábbi ábrán láthatók:

Az LCD képét egy 3×-os nagyítást adó, +/- 3 dioptriányi korrekcióval rendelkező jól korrigált lencserendszeren keresztül nézhetjük. A nagy piros gyűrűvel állítható a dioptriakorrekció. A nagy nagyítás és a jól korrigált, éles képet adó összetett lencse nagy előny a hátoldali kijelző használatakor.

A fenti ábrán a szerkezet egy fényképezőgépre szerelve látható. Természetesen szabad kézből fotózva is használható, nemcsak állvánnyal. Az alábbi ábrán azt láthatjuk, hogy a nagyító rész felhajtható, és akkor egyszerű árnyékolóként funkcionál.

Fényképezőgépünk típusától függően ilyen, vagy valami hasonló szerkezettel érhetjük el, hogy akár kültéren is pontos manuális élességállításra legyen lehetőségünk. Lehetőleg dioptriaállítási lehetőséggel rendelkező, jó minőségű lencsét tartalmazó típust válasszunk, illetve olyat, amely alkalmas fényképezőgépünk kijelzőjének méretéhez, és fel is szerelhető rá. Ezzel a segédeszközzel mintegy nagy méretű elektronikus keresővé alakítjuk át a hátoldali kijelzőt. Bizonyos esetekben fontos, hogy a hátoldali kijelző úgynevezett késleltetése kicsi legyen. A hátoldali kijelzők és az elektronikus keresők ugyanis bizonyos késleltetéssel mutatják a képérzékelőre vetített képet. Az a jó, ha ez a késleltetés minél rövidebb, mert akkor nem fordulhat elő olyan eset, hogy a kijelzőn még ott látjuk a madarat, de a valóságban már nincs ott. A mai vázak már elég jók ebből a szempontból is.

Az ilyen kereső feltéteknek az is előnyük, hogy ezt arcunkhoz (szemünkhöz) tudjuk támasztani, így sokkal stabilabb a fényképezőgép tartása, mintha eltartanánk magunktól. Hátránya az, hogy nem férünk hozzá az érintőképernyőhöz.

Élő nézet módban, el szoktam takarni az optikai kereső betekintő nyílását. A Canon a nyakpántra fűzve biztosít is erre a célra egy gumiból készült eszközt, azonban ha azt használjuk, akkor nem tudjuk a nyakunkba akasztani a fényképezőgépet. Ezt a gumi takarót a szemkagyló helyére kell tenni (a szemkagylót levesszük, és úgy tesszük a helyére). Az eredeti gumi takarót nem célszerű levenni a nyakpántról, mert előbb-utóbb el fogjuk veszíteni, és pótlása húzós összeg. Az alábbi egyszerű és olcsó megoldást alkalmazom:

Az eBay-en nagyon olcsón lehet vásárolni tartalék szemkagylót. A Canon DSLR-hez 1400 Ft + ÁFÁ-ért jelenleg akár 10 db-ot is vásárolhatunk.

Egy ilyennek a nyílását a külső (nem a fényképezőgép, hanem a szem felé eső) oldalon le kell ragasztani valamilyen fekete, fényzáró dologgal, legegyszerűbben egy pici darab fotókartont kell oda ragasztani. Szükség esetén az eredeti szemkagylót kicseréljük erre a fényzáró darabra.

A fényképezőgép bemozdulása ellen

Ebben a részben azt vizsgáljuk meg, hogy mit tehetünk a fényképezőgép bemozdulása miatt bekövetkező életlenség ellen.

Stabil géptartás, rövid záridő

Ha szabad kézből fotózunk, igyekezzünk stabilan tartani fényképezőgépünket. A helyes géptartásról már írtam, azt nem ismételem meg itt. Ne görcsösen tartsuk fényképezőgépünket, mert az is bemozdulást eredményezhet.

Kedvezőbb, ha van betekintős keresője fényképezőgépünknek, mert akkor azt a homlokunkhoz támaszthatjuk a stabilabb tartás érdekében. Karunkat támasszuk testünkhöz, ne tartsuk el magunktól.

Sok kompakt és MILC fényképezőgépnek nincs betekintő keresője, ezért ezeket kénytelenek vagyunk eltartani magunktól, mert így látjuk a hátoldali kijelzőjét. A tükörreflexes fényképezőgépek élő nézet módjában ugyanez a helyzet.

Emlékezzünk a reciprok szabályra, és alkalmazzuk is azt. Nyugodtan, ne kapkodva exponáljunk, várjuk ki, amíg teljesen megtörténik az exponálás. Az nem jó módszer, hogy lenyomjuk az exponálógombot, és már rántjuk is el a fényképezőgépet.

A reciprok szabály képstabilizátor használata nélküli esetre vonatkozik. Hogyan alkalmazzuk? A következő egyszerű lépések szükségesek:

• Objektívünk fizikai gyújtótávolsága legyen 55 mm, amelyet Canon APS-C vázon használunk.
• Állapítsuk meg körülbelül az objektív ekvivalens gyújtótávolságát, ehhez szükségünk van a fényképezőgép képérzékelőjének méretére vonatkozó crop faktorra, amely jelen esetben 1,6. Az objektív ekvivalens gyújtótávolsága 55×1,6, amely valahol 90 mm körül lehet. Nem kell számolgatni a pontos értéket, teljesen felesleges. (A pontos érték egyébként 88 mm lenne.)
• Vegyük a becsült ekvivalens gyújtótávolságnak a reciprokát, amely elvileg megadja a leghosszabb használható záridőt. Jelen esetben a 90-nek vesszük a reciprokát, amely 1/90 s lesz.
• Én ehelyett gondolatban meg szoktam állapítani az ennél rövidebb következő szabványos záridő értéket, és azt tekintem az alkalmazható leghosszabb záridőnek. Jelen esetben ez 1/125 s. Még ezt alkalmazva sem lesz várhatóan minden felvétel éles.

Ezt leírni sokkal tovább tartott, mint a valóságban átgondolni. A gyakorlatban például APS-C váz és 135 mm-es fizikai gyújtótávolságú objektív esetén valahogy így szoktam gondolkodni:

„135 mm, ekvivalens kb. 200, tehát 1/250 s.”

A reciprok szabály a kisfilmes fényképezés idején született, ezért az ahhoz hasonló körülményekre vonatkozik. Ha azonban nagy felbontású (pl. 18 MP és afeletti) vázunk van és jó objektívünk, amelynek segítségével ez a felbontás elég jól ki is használható, akkor célszerű a reciprok szabállyal kapott záridőnél egy értékkel rövidebbet alkalmazni.

Háromlábú állvány

A háromlábú állvány célja a fényképezőgép stabil, bemozdulástól mentes, berezgésmentes megtartása. Két fő részből áll: a több részből álló, általában teleszkópszerűen összecsukható lábakat is tartalmazó állványból, valamint a rajta lévő állványfejből, amelyhez állványcsavar segítségével rögzíteni lehet a fényképezőgépet. Az állványfej célja a fényképezőgép kívánt helyzetben történő rögzítésének lehetővé tétele. Komolyabb állványról az állványfej leszerelhető, és másik, másfajta állványfejre cserélhető. Az egyszerűbb állványokat fixen egybeépítették az állványfejjel. A legegyszerűbb állványfejek esetén a fényképezőgépet közvetlenül az állványfejre kell felszerelni, míg más állványok esetében az állványfejhez úgynevezett gyorscseretalp tartozik. A gyorscseretalpat fel kell szerelni a fényképezőgép aljára, és a fényképezőgép a gyorscseretalp segítségével gyorsan, egy mozdulattal rögzíthető az állványfejen.

Ezt a témát járjuk körül kicsit részletesebben ebben a fejezetben.

Az állvány használatának alapfeltétele

A gyorscseretalpra vagy fotóállványra rögzítenünk kell a fényképezőgépet. A rögzítésre úgynevezett állványmenet szolgál, amely általában megtalálható a fényképezőgép alján. Kétféle méretű állványmenet terjedt el, a kisebb, 1/4”-os, valamint a 3/8”-os. A fényképezőgépeken már csak a kisebbet használják, de például az állványfejek állványra történő rögzítésére használatos a nagyobb méretű is.

A képen jobbra látható a 6 mm-nél kissé nagyobb átmérőjű (1/4”) állványmenet. Az állványmenet megléte szükséges ahhoz, hogy állványt használhassunk.

Mi a célja az állvány használatának?

Egyrészt azért használjuk, mert a jó háromlábú állvány stabilan tartja a fényképezőgépet, és segítségével elkerülhető hosszú záridő esetén is a fényképezőgép exponálás közben történő bemozdulása, ezért élesebb képet kapunk.

A bemozdulásnak két oka lehet:

• Kezünkkel képtelenek vagyunk huzamos ideig egy helyben, mozdulatlanul tartani a fényképezőgépet, emiatt hosszú záridőkhöz állványt kell használni.
• A cserélhető objektíves fényképezőgépekben, különösen a tükörreflexes gépekben lévő, hirtelen mozgó mechanikai elemek (tükör felcsapódása, az úgynevezett redőnyzár működése) beremegtetheti a fényképezőgépet, és ezáltal kissé elmosódottá teheti a képet.

Nem cserélhető objektíves fényképezőgép esetén legtöbbször nem okoz számottevő bemozdulásveszélyt a mechanikus zár működése (ha van egyáltalán).

Másrészt az állvány egy helyben tartja a fényképezőgépet, ezért azonos képkivágással több képet készíthetünk egymás után, illetve kis mélységélesség és nem mozgó téma esetében a beállított élesség megmarad, mert az állványra tett fényképezőgép témához viszonyított helyzete nem változik.

Milyen esetben kell állványt használnunk?

Több olyan helyzet is előfordul a fényképezés során, amikor előnyös lehet állványt használni. A legfontosabbak a következők:

• Rossz fényviszonyok között adott fényben történő fotózás esetén.
• Hosszú záridővel történő fotózás esetén. Ez nem ugyanaz, mint az előző, itt másról van szó. Hosszú záridővel történő fotózás esetén – mozgó téma szándékos bemozdulásának előidézése céljából – akár jó fényviszonyok között is hosszú záridővel fényképezünk.
• A fényképezőgép stabil tartása számos fotótéma esetén szükséges. Ilyen téma például a tűzijáték, a naplemente, az éjszakai városképek, stb.
• Élesebb képek készítése céljából.
• A kompozíció pontosabb beállítása céljából. A beállított képkivágás állvány használatával nem mozdul el.
• Nagyon nehéz objektívek használatakor nem kell hosszú időn keresztül kézben tartani a felszerelést. Főleg vadfotózáskor, sportfotózáskor előnyös.
• Makroképek készítésekor megmarad a beállított élesség.
• Amikor több képet vagy képsorozatot kell készíteni azonos képkivágással, például HDR felvétel esetén.
• Panorámaképek készítésekor.
• Önarcképek készítése.

Az állvány használatának hátrányai

Bár az állványok bizonyos helyzetekben nélkülözhetetlenek, azért vannak hátrányaik is.

• A jó állvány nem olcsó.
• A stabil állványok nehezek, főleg ha az állványfej is stabil.
• Kényelmetlen cipelni, és velük utazni.
• Nem túl gyorsan lehet felállítani, ezért lemaradhatunk egy-két jó képről.
• Zsúfolt helyeken nehezen használható.
• v

Az állványokról részletesebben

Ebben a részben kicsit közelebbről megismerkedünk egy-két állvánnyal, megnézzük kialakításukat, használhatóságukat.

Jelenleg a legolcsóbb Hama Star 5 állvány 4-5000 Ft-ba kerül, nem túl stabil, de mindössze 52 dkg a tömege, a minimális magassága 36 cm, a maximális 106 cm. Ez az állvány legfeljebb kis tömegű kompakt vagy bridge fényképezőgéphez lehet megfelelő, amelyeknél az exponálás nem okoz berázódást. Nem túl stabil, nem túl erős konstrukció, nagyon óvatos kezelést igényel, mert elég könnyen eltörhet. Stabilabb, ha nem húzzuk ki a középoszlopát, és esetleg a legvékonyabb lábtagot sem.

A fenti ábrán látható Hama Star 61 állvány elég stabil, tartós, 3 kg a teherbírása, azonban az ára duplája a másiknak, 1,2 kg a tömege, valamint 60 cm a minimális magassága, a maximális 153 cm. A legvastagabb lábtag profilmérete 20mm. Létezik hasonló, de még erősebb Hama állvány is, a Star 63, amely 4 kg terhelhetőségű, 1,75 kg tömegű, a minimális magassága 66 cm, a maximális 166 cm. A legvastagabb lábtag profilmérete 26,7 mm. Ezek a Hama állványok összecsukva se túl kicsik.

Ezek fotó-videó állványok, azonban videózáshoz nem igazán alkalmasak a fej nem elég precíz kialakítása miatt.

Az alábbi megállapítások a Star 61 és Star 63 (és ezekhez hasonló) állványra vonatkoznak:

• A teleszkópszerűen egymásba csúsztatható, 3 részből álló lábak alumíniumötvözetből készültek.
• Lábzár típusa flip zár.
• A lábak a talajon gumiból készült kis tappancsokon állnak.
• A lábak rögzítése az állványfejnél műanyagból van.
• A nem cserélhető állványfej (hőre lágyuló) műanyagból készült.
• A fényképezőgép rögzítése gyorscseretalppal lehetséges. A gyorscseretalp nem Arca-Swiss kompatibilis.
• A középoszlop alján találunk egy kampót, amelyre akaszthatunk valamilyen nehezéket a stabilitás növelése érdekében. Szélben is tanácsos a kampóra akasztani valamit, nehogy állványunk a felszerelésünkkel együtt felboruljon.
• A fenti ábrán láthatók a középoszlop és a lábak közötti kitámasztók (a kampó felett). Használatkor a lábakat teljesen szét kell nyitni, amennyire a kitámasztók engedik, mert csak akkor áll elég stabilan az állvány, vagy összecsukjuk azokat szállítás céljából. Az a tény, hogy nem lehet nagyobb mértékben terpeszteni a lábakat, erősen behatárolja az állvány használhatóságát. Földközeli felvételekhez nem használható, legfeljebb a gyártó által megadott minimális magasságból készíthetünk felvételeket.
• A középoszloppal is legfeljebb egy dolgot tehetünk: függőleges irányban kitolhatjuk a csőből. Előnyös lenne, ha legalább meg lehetne fordítani, mert akkor földközeli felvételeket is lehetne készíteni, de nem lehet. A középoszlop fixen be van építve, és egy kurbliszerű tekerővel lehet kitolni felfelé, hogy az állvány magasabb legyen, kivenni nem lehet.

A flip záron kívül még csavarzáras lábrögzítés fordul elő a mai állványoknál. Az alábbiakban ismertetett Manfrotto állvány flip zárja látható az alábbi képen.

Ezek a zárak a lábtagok végén találhatók, és segítségükkel a következő lábtag rögzíthető tetszőlegesen kihúzott helyzetben. Csavarzár rögzítésű állványláb összecsukott helyzetben látható az alábbi ábrán. Ennek az állványnak a lábai öt részből (tagból) állnak.

Az alábbi képen látható egy stabil, Manfrotto gyártmányú alumínium állvány.

A Manfrotto 290 xtra állvány jellemzői (állványfej nélkül):

• Maximális terhelhetőség 5 kg.
• Tömege állványfej nélkül 1,78 kg.
• Maximális magasság állványfej nélkül, leengedett középoszloppal 137 cm.
• Maximális magasság állványfej nélkül, kitolt középoszloppal 160 cm.
• Minimális magasság állványfej nélkül 31 cm.
• Összecsukott hossz állványfej nélkül, szállításhoz, 60 cm.
• A teleszkópszerűen egymásba csúsztatható, 3 részből álló lábak alumíniumötvözetből készültek.
• Lábzár típusa flip zár.
• A legvastagabb lábcső átmérője 26 mm.
• A lábak rögzítése az állványfejnél fémből van.
• A lábak a talajon gumiból készült kis tappancsokon állnak.
• Minden láb egymástól függetlenül négyféle állásba terpeszthető, az utolsó állás már majdnem vízszintes. Nincsenek a Hama állványnál a fentebbi képen látható lábak közötti kitámasztók, ezért a lábak egymástól függetlenül terpeszthetők. Az állvány jól alkalmazkodik a talaj egyenetlenségeihez.
• Az állványfej cserélhető.
• A fényképezőgép rögzítése gyorscseretalppal (gyorskioldóval) lehetséges. A gyorscseretalp nem Arca-Swiss kompatibilis.
• A lábak találkozásánál ki van alakítva egy tartó, amelyre akaszthatunk valamit a stabilitás növelése céljából, például a magunkkal vitt vizet tartalmazó táskát.
• A középoszlop kihúzható és tetszőleges helyzetben rögzíthető.
• A középoszlopot ki lehet venni, és meg lehet fordítani. Ez földközeli (makró) felvételeknél hasznos.

Az ábrán láthatjuk a három részből álló lábakat, amelyek össze vannak csukva, így a legrövidebbek. Középen láthatjuk az úgynevezett középoszlopot, amelyet le-fel lehet állítani, és egy szorítóval rögzíteni. A középoszlop tetején, legfelül található az úgynevezett állványfej. Komolyabb állványoknál az állványfej állványmenettel van rögzítve a középoszlophoz. Emiatt állványt és állványfejet külön is lehet vásárolni, mindenki olyat vásárolhat, amilyet szeretne. A fényképezőgépet az ábrán legfelül látható, kivehető úgynevezett gyorscseretalpra kell állványcsavar segítségével rögzíteni.

A fenti ábrán „L” betűvel jelölve láthatjuk a tartót, amelyre nehezéket akaszthatunk. Az alábbi ábrán láthatjuk a terpeszthető lábak négyféle lehetséges helyzetét:

A középoszlop kihúzható, és tetszőleges helyzetben rögzíthető:

A középoszlop kihúzható és megfordítva visszahelyezhető:

A középoszlop megfordítása földközeli (makró) felvételeknél hasznos.

A fenti ábrán látható a megfordított középoszlopra szerelt fényképezőgép (nem Manfrotto, hanem más gyártmányú állvány).

Van olyan változata is a Manfrotto állványnak, amelynél földközeli felvételkészítés céljából vízszintesre lehet dönteni a középoszlopot (Manfrotto 290 dual), ez látható az alábbi ábrán.

Készítenek stabil állványokat alumíniumnál könnyebb anyagból is, ezeket karbon szálas állványoknak nevezzük. A szénszálas állványok könnyebbek az alumíniumötvözetből készült állványoknál, azonban drágábbak, és kényesebbek azoknál (jobban kell vigyázni rájuk, mert a szénszálas lábak az oldalirányú terhelést kevésbé bírják). Ennek a Manfrotto állványnak is van könnyebb, Carbon nevű változata, amely néhány centiméterrel magasabb is az alumínium változatnál, azonban sokkal drágább. Az alumínium változat tömege 1,78 kg, a carbon változaté 1,54 kg. Ez a 24 dkg különbség egy amatőr számára biztosan nem éri meg a jelentős árkülönbséget.

Bár a fenti állványok lábainak végén gumitappancs található, nem ez a legideálisabb megoldás. Az a legjobb, ha beltérben gumitappancs végű lábakat használunk, hogy a láb ne sérthesse fel a padlót, és a gumi tapadása is jó, kültéren viszont jobb a fémtüskében végződő láb. A jobb állványoknál a gyártó vagy a lábvégződés cseréjével, vagy univerzálisan használható lábvégződéssel biztosítja a legjobb kültéri és beltéri használatot. Az alábbi ábrán egy Manfrotto gyártmányú univerzális lábvégződés látható három különböző helyzetbe állítva.

Hogyan használjuk helyesen állványunkat?

Nemcsak az a fontos, hogy legyen állványunk, hanem az is, hogy megtanuljuk azt helyesen használni. Ha nem megfelelően használjuk, akkor annak nemcsak az eredményül kapott fénykép láthatja kárát, hanem a felszerelésünk is. Nézzük, mit kell tennünk annak érdekében, hogy a legtöbbet hozhassuk ki felszerelésünkből.

A rögzítésre szolgáló csavarokat kellő mértékben húzzuk meg. Mindig tegyünk így, akár a gömbfej fő szorítócsavarjáról van szó, akár a fej panoráma funkciójának rögzítéséről, vagy a középoszlop rögzítőcsavarjáról, vagy bármi hasonlóról. Túlságosan nem kell meghúzni, csak annyira, hogy stabilan álljon. A nem kellően meghúzott rögzítők felszerelésünket is bajba sodorhatják.

Ha az állvány lábait csak részben kell kihúzni a szükséges magasság érdekében, akkor először mindig a legvastagabb lábtagot használjuk, és ha az nem elég magas, csak akkor használjuk a következő, eggyel vékonyabb lábtagot, és így tovább. Helytelen gyakorlat az, hogyha a legvastagabb lábtag nem elég magas, akkor kihúzzuk magasításként a legvékonyabb lábtagot. Minél vékonyabb egy lábtag, annál kevésbé stabil. Gondoljunk erre, amikor kihúzzuk az állvány lábait.

A középső oszlopot lehetőleg ne húzzuk ki. Legalábbis csak akkor, ha nagyon fontos valamiért, vagy ha nagyon stabil az állványunk. Stabilitás szempontjából általában a középoszlop a leggyengébb pontja az állványnak, minél inkább kihúzzuk, annál kisebb stabilitásra számíthatunk.

Dombos, egyenetlen talajon helyesen kell felállítani állványunkat. Ha nem így teszünk, akkor semmit sem ér a stabil állvány. Nagyon helytelen, ha egy kisebb domb ferde oldalán úgy állítjuk fel az állványt, hogy a lábait egyenlő hosszúságúra állítjuk, mert majd a gömbfejjel úgyis a megfelelő állásba tudjuk állítani fényképezőgépünket. Ennek az lesz a következménye, hogy állványunk előbb-utóbb el fog dőlni. Helyesen akkor járunk el, ha az állvány lábait különböző hosszúságúra húzzuk ki úgy, hogy az állvány felső lapja, amelyre az állványfejet rögzítettük, megközelítően vízszintes legyen. Ezzel elérjük, hogy a súlypont a lábak által határolt terület közepe tájára essen. Ha van vízmérték állványunkon, annak segítségével ezt ellenőrizhetjük is. Az állványfejen lévő vagy a fényképezőgépre szerelt vízmérték erre a célra nem jó, az állvány lábainak közelében keressünk vízmértéket, ha van egyáltalán. Az alábbi ábrán a fentebb látható Manfrotto állvány középoszlopán lévő felső lapja látható a 3/8”-os állványcsavarral, amely az állványfej rögzítésére szolgál.

Az alábbi ábrán látható a vízszintező, amellyel az állvány felső lapját vízszintesre lehet állítani (Vanguard gyártmányú állványon).

A cserélhető állványfejet megfelelően kell felszerelni. Ha kilazulhat vagy elfordulhat, az a stabilitást, és akár felszerelésünket is veszélyeztetheti. Sok állvány esetében az állványfejet csak egy állványcsavar segítségével lehet rögzíteni az állvány felső lapjához, de vannak olyan állványok (a fenti Manfrotto is ilyen), amelyeknél van még egy kis csavar is, amelyet meghúzva megakadályozza a fej elfordulását. Ilyen kis csavart a 20.47 ábrán is láthatunk (amelyen a Manfrotto állvány felső lapját láthatjuk) az állványcsavartól kissé jobbra és hátrább. De lehetséges más megoldás is.

Ha nincs állványunkon gyorskioldó és gyorscseretalp, akkor csak az állványfejbe fixen beépített állványcsavar segítségével rögzíthetjük fényképezőgépünket, amely lassú és nehézkes. A mai állványok többsége tartalmaz gyorskioldót és gyorscseretalpat. A gyorscseretalpat kellően szilárdan kell felszerelni a fényképezőgépünk aljára, ne tudjon a fényképezőgép elfordulni, és leesni sem, de azért csak érzéssel húzzuk meg az állványcsavart. A gyorscseretalpat helyesen kell beilleszteni a gyorskioldó befogójába, és ott az előírtak szerint rögzíteni. Kezdőknek mindenképpen azt javaslom, hogy ezt a műveletet nyakba akasztott fényképezőgéppel végezzék, és győződjenek meg arról, hogy a fényképezőgép stabilan áll.

A lábak elhelyezése se mindegy. Ha sík terepen fotózunk, akkor az a helyes, ha az állvány egy lába a téma felé néz, az objektív alatt helyezkedik el, a másik kettő pedig hátul, és a két hátsó láb közé beállva fényképezünk. Domboldalon fényképezve az a helyesebb, ha a lejtő irányában van két láb, így nehezebben borul fel állványunk. Ilyenkor vigyázzunk, hogy az esetleg felénk lévő harmadik lábnál fogva fel ne rúgjuk az állványt.

Miután helyesen elhelyeztük állványunkat és rögzítettük fényképezőgépünket, elkezdhetünk fotózni. Következne az exponálás. Azonban ne a szokásos módon, az exponálógomb lenyomásával exponáljunk, mert akkor óhatatlanul berázódhat fényképezőgépünk. Használjunk távkioldót vagy időzítőt helyette. Az időzítő minden fényképezőgép esetében rendelkezésre áll.

Az ábrán bal oldalon középen látható két fehér ikon közül az alsó az időzítő jele. Két vagy tíz másodperces időzítés a legtöbb fényképezőgépen beállítható. Állítsuk be valamelyiket, nyomjuk le az exponálógombot, és az exponálás a beállított idő elteltével fog bekövetkezni. Ez azért jó, mert így van ideje az exponálógomb lenyomásakor keletkező rezgéseknek lecsillapodni. Ez mozdulatlan témához jól használható.

Sok tükörreflexes fényképezőgépnél beállítható az előzetes tükör felcsapás. A tükör csapódása kissé berezegtetheti a fényképezőgépet, ezért ha a tükröt először felcsapjuk a mattüveg alá, és csak kis idővel ezután exponálunk, akkor megakadályozhatjuk az emiatt történő bemozdulást. Ilyenkor az exponálógomb első teljes lenyomásakor csak a tükör csapódik fel, a második teljes lenyomáskor történik meg az exponálás. Állvány használatakor ennek használata ajánlott. Ennél jobb az élő nézet mód használata.

Komolyabb fényképezőgépekhez vásárolhatunk vezetékes vagy vezeték nélküli távkioldót, ezt is használhatjuk. Ezt használva nincs több másodperces késleltetés. Mozgó témához ez a jó megoldás.

Ha van képstabilizátorunk, akkor a legtöbb esetben az a jó, ha azt az állvány használatának idejére kikapcsoljuk. Stabil állvány használatakor mindenképpen. Ha kevésbé stabil az állványunk, akkor megpróbálhatjuk bekapcsolni a stabilizátort, hátha úgy kapunk jobb eredményt.

Talán megfontolásra érdemes az a gondolat, hogy mi történik, ha az állvány kevésbé stabil. Ilyenkor az exponálás elején történik a berázódás, amely bizonyos idő alatt lecsillapodik, és utána már nincs mozgás. Ebből következik, hogy bemozdulás szempontjából az a legkedvezőtlenebb eset, amikor a berázódás a teljes expozíció alatt tart, azaz ha a záridő néhány tized másodperc. Ha például öt másodperc a záridő, akkor már a legelején lecsillapodik a berezgés, hatása a képre kicsi, és kevéssé lesz látható a képen, mert a záridő nagy részében a fényképezőgép nyugalomban van.

Milyen állványt használjunk?

Ez hasonlóan nehéz kérdés, mint az, hogy milyen fényképezőgépet használjunk. Látszólag egyszerű a válasz: használjunk stabil állványt. Ha azonban jobban belegondolunk, akkor ütközünk dilemmákba. Sok tényező figyelembe vételével kell állványt választani.

Ha elolvasunk állványválasztással kapcsolatos írásokat, tanácsokat az interneten, akkor olyan érzésünk támad, mintha a szerzők mindegyike tükörreflexes, azon belül is full frame érzékelőjű fényképezőgépekhez szükséges állvány kiválasztásáról írna, noha ezt így nem írják le, a fényképezőgép fajtáját, kategóriáját meg sem említik. Az is lehet, hogy a saját személyüket tekintve abszolút biztonságra törekszenek. Ha ugyanis a lehető legstabilabb állványt ajánlják, abból nem lehet baj, akkor nem kaphatnak olyan „reklamációt”, hogy ajánlottak bizonyos fajta könnyebb állványt, meg is vette a fotós, de szerinte nem lett elég stabil. Azonban nem mindenki full frame tükörreflexes fényképezőgéppel fényképez, nem mindenki használ nagy tömegű profi objektíveket, és nem mindenki profi fotós, hogy napi rendszerességgel használja az állványt. Lehet, hogy azt gondolják, hogyha a kiválasztott állvány tükörreflexes fényképezőgéphez megfelelő, akkor jó lesz a kompakt fényképezőgéphez is. Ez természetesen igaz, de ki fog egy 2,5 kg tömegű állványt magával cipelni egy 0,2 kg-os fényképezőgéphez?

Állványt lehetőleg hosszabb távra választunk, tehát jobb, ha előrelátók vagyunk. Anyagilag jobban járunk, ha egyből azt az állványt vásároljuk meg, amely sok éven keresztül, akár egy életen át kiszolgál bennünket. Többszörös állványvásárlással csak veszíteni lehet az üzleten, nem is keveset.

Gondoljunk arra is, hogy az állványt cipelnünk is kell, és sajnos ez nem kényelmes dolog. Egy családi nyaraláson eléggé megterhelő lehet a fényképezőgép és az objektívek mellett még egy kétkilós állványt is kézben cipelni egész nap. Az állvány hátrányosan befolyásolja mozgékonyságunkat is.

Az állvány terhelhetősége

A stabil állvány és állványfej terhelhetőségének meghatározására létezik egy szabály: az állvány és az állványfej terhelhetősége külön-külön legyen legalább kétszerese a fényképezőgép és az objektív együttes tömegének.

Egyesek szerint az állványfej teherbírása inkább a felszerelés tömegének háromszorosa legyen, mint kétszerese. Aszerint válasszunk állványt, hogy hosszabb távra gondolva mennyi lesz a tömege a legnehezebb objektívnek, a váznak, esetleg a vakunak, amelyet a fényképezőgépen használni szeretnénk, és ezek össztömegének legyen az állvány terhelhetősége is, és az állványfej terhelhetősége is legalább a kétszerese.

Ha cserélhető objektíves rendszerrel fényképezünk, akkor könnyen kiszámíthatjuk felszerelésünk tömegét. Legyen például egy Canon APS-C tükrös váz, a használni kívánt legnehezebb objektív, és a rendszervaku tömege egyaránt körülbelül fél kilogramm. Együttesen másfél kilogramm tömegűek, tehát legalább 3 kg terhelhetőségű állványra és ugyanakkora terhelhetőségű állványfejre van szükségünk. Nagyobb terhelhetőségű még jobb. A full frame tükrös váz és a hozzá való objektívek is nehezebbek, ezért azokhoz nagyobb teherbírású állvány szükséges, M4/3”-os rendszerhez pedig kisebb teherbírású is jó lehet.

A kompakt és bridzs kategóriás fényképezőgépek tömege általában 0,15-0,6 kg. Sok ilyen fényképezőgéphez külső vakut nem lehet csatlakoztatni. Ilyen esetben csak a fényképezőgép tömegét kell figyelembe venni az állvány kiválasztásakor. Ha vakut is lehetséges használni, akkor annak tömegét is vegyük figyelembe.

Ebből azt láthatjuk, hogy egy 15-20 dkg tömegű kompakt fényképezőgéphez elvileg már fél kilogramm terhelhetőségű állvány is jó lehet, ezért látszólag a legolcsóbb állványok is megfelelhetnek. Azonban óvnék mindenkit attól, hogy csak az árat figyelembe véve válasszon állványt. Figyelembe kell venni egyebek mellett a stabilitását, és főleg a tartósságát is. A gyenge anyagból készülő, láthatólag könnyen eltörő állványt ne vegyük meg még a legkönnyebb fényképezőgéphez se.

Az állvány terhelhetőségének felszerelésünk épsége szempontjából is jelentősége van, óvjuk felszerelésünket kellő terhelhetőségű állvánnyal is.

Az állvány felépítése

Kétféle felépítésű állvány van, az egyik fixen egybe van építve az állványfejjel, a másiknál az állványfej cserélhető. Ha komolyabb, stabilabb állványt szeretnénk, akkor ez utóbbit részesítsük előnyben.

Az állvány lábai

Az állvány lábai teleszkópszerűen egymásba tolható részekből állnak. A lábak keresztmetszete lehet kör, vagy egyéb, például trapézhoz hasonló is.

Az egyes tagok rögzítésére többnyire csavarzár vagy flip zár használatos.

A lábak anyaga a megfizethetőbb állványoknál alumíniumötvözet vagy carbon. Az alumínium lábú állvány olcsóbb, de valamivel nehezebb a carbon lábúnál. Műanyagból készült lábú állványt ne válasszunk, mert az nem elég stabil.

Minél vastagabb, nagyobb átmérőjűek a lábak, általában annál stabilabb az állvány (ha a többi része is rendben van). A kör keresztmetszetű állványláb jellemző mérete a legvastagabb láb átmérője, az egyéb alakúaké pedig az úgynevezett profilméret, amely szintén a legvastagabb lábnál a láb keresztmetszetének legnagyobb mérete (többnyire a külső szélessége).

A lábak a legtöbb esetben 3-5 részből, úgynevezett lábtagból állnak. A lábtagok száma a stabilitásra is hatása van, minél több tagból áll a láb, annál kevésbé stabil. A több lábtagot tartalmazó állványok nem feltétlenül magasabbak, de általában kisebb méretre lehet összecsukni ezeket, ezért kényelmesebben szállíthatók. El kell dönteni, hogy mi a fontosabb: a nagyobb stabilitás, vagy a könnyebb szállíthatóság. Utazáshoz mindenképpen a kisebbre összecsukható állványt részesítsük előnyben.

Az állvány maximális magassága

Az ideális az lenne, ha a középoszlop kihúzása nélkül is olyan magas lenne állványunk, hogy a fényképezőgép szemmagasságba kerülne anélkül, hogy le kellene hajolnunk. Ezt alacsonyabb fotós könnyebben elérheti, azonban például egy 180 cm magas személy többnyire lehajolni kényszerül. Sokáig görnyedni azonban kényelmetlen. A magasabb állvány általában terjedelmesebb és nehezebb is.

Az állvány minimális magassága

El kell dönteni, hogy mire van igényünk. Mint láttuk, vannak olyan állványok, amelynek lábai egymástól függetlenül terpeszthetők akár közel vízszintes helyzetig, míg más állványok lábai a középoszlophoz távtartóval rögzítettek, és a lábak nem terpeszthetők egymástól függetlenül. Ilyenek voltak a korábban bemutatott Hama állványok is. Az ilyen állvány legkisebb magassága az, amikor a lábak (hosszában) össze vannak csukva, vagyis egymásba vannak tolva a lábtagok. Csak a lábak hosszát lehet állítani, a terpesztettségüket nem, és sok esetben a középoszlopot sem lehet megfordítani. Ez korlátozza az állvány használhatóságát, főleg földközeli felvételek készítését nem támogatja. Az általában nem cserélhető műanyag állványfej lehetővé teszi, hogy a fényképezőgépet a föld felé irányítsuk, inkább az a kérdés, hogy így elég közel kerül-e a fényképezőgép a talajhoz.

A komolyabb állványok a lábak egymástól független terpeszthetőségével támogatja az egyenetlen talajon történő fotózást, valamint a talajközeli fényképezést a középoszlop vízszintes helyzetbe történő dönthetőségével vagy megfordíthatóságával.

Az állványfej

Általában ez a leggyengébb láncszem, akár egybe van építve a lábakkal, akár cserélhető. Fontos, hogy kellően stabil legyen.

Alapvetően kétféle általános célú állványfej használatos napjainkban, mégpedig a gömbfej és a 3D fej, és használatosak még panoráma fejek és egyéb fejek is.

A gömbfejek kevésbé precízen, de sokkal gyorsabban állíthatók gömbcsukló segítségével. Sokan ezt szeretik jobban. Ilyen látszik az alábbi képen.

Az eBay-en ez a QZSD-02 kínai alumínium gömbfej ára gyorscseretalppal még a 6000 Ft-ot se érte el amikor megvásároltam néhány évvel ezelőtt. A gyorskioldó és a gyorscseretalp a fenti képen a gömbfej tetején látható, azonban a látszat ellenére nem Arca-Swiss kompatibilis (lásd lentebb). A specifikáció szerint teherbírása 8 kg, tehát bőven jó az 5 kg teherbírású állványhoz. Valóban nagyon masszív. Én magam ezt az állványfejet használom mindig.

Az ábrán 1-gyel jelöltem a gyorskioldó szorítóját, 2-vel a gömbcsukló szorítóját, 4-gyel a panoráma funkció szorítóját. A 3-mal jelölt szorítóval azt állíthatjuk be, hogyha a gömbcsukló szorítóját (2) meglazítjuk, akkor a gömbcsukló milyen könnyen mozogjon. Ez a gömbfej támogatja a vízszintes panoráma képek készítését azáltal, hogy a talpával párhuzamosan elfordítható, ha a 4-es szorítót kioldjuk.

Az 5-tel jelölt skálán láthatjuk az elfordulást fokban.

Álló formátumú képek készítéséhez a gömbfej 90 fokban billenthető, illetve ebben a helyzetben a talaj felé fordíthatjuk a fényképezőgépet. Nézzük meg, milyen nagy a golyó, és milyen vastag a golyót és a gyorskioldó befogóját összekötő elem. A stabilitáshoz és a terhelhetőséghez erős alkatrészekre van szükség.

Gömbfej esetén győződjünk meg arról hogyha rögzítjük a gömböt, akkor stabilan tartja-e felszerelésünket, nem kúszik-e el a beállítás (lassan magától elmozdul a gravitáció miatt).

Az úgynevezett 3D (más néven háromutas) fejen mindhárom irányban történő állításhoz külön szorító áll rendelkezésre. Ennek a precízebb beállítási lehetőség az előnye, azonban lassabban kezelhető.

Ezen az ábrán látható Manfrotto 804RC2 állványfej teherbírása 4 kg, tömege 0,75 kg. A stabilitásnak azonban ára van, az alumínium állvány és állványfej együttes tömege 2,53 kg. Ez úgynevezett 3D állványfej, amelyen mindhárom irányban külön szorítóval állítható be a fényképezőgép helyzete. Külön szorító tartozik a billentésekhez, illetve az állványfej talpával párhuzamos elfordításhoz. Ez pontos, precíz beállítást tesz lehetővé, de lassabban. Az elfordulás mértékét skálákon olvashatjuk le.

Az állvány használatának célja

Nem mindegy, hogy milyen célra szeretnénk használni az állványt. Műtermi használatra választhatunk nehezebb, stabilabb állványt is, hiszen úgysem akarjuk szállítani.

Egyéb célra választhatunk olyan állványt, amelynek lába három tagból áll. Ez stabilabb, de terjedelmesebb, nehezebben szállítható, mert nem lehet túl kicsire összecsukni.

Nem túl kényelmes egy külön állványtáskában szállítható, 70 cm hosszú, két és fél kilós állvánnyal (mint a fentebb ismertetett Manfrotto állvány) üdülni, utazni, ilyen állvány erre a célra kevéssé alkalmas. Ha utazáshoz, nyaraláshoz, túrázáshoz keresünk állványt, akkor fontos szempont a könnyű szállíthatóság még úgy is, ha némi kompromisszumot kell kötnünk a stabilitás tekintetében. Az utazáshoz ajánlott állványok kisebbre összecsukhatók, mert lábuk általában több (pl. négy-öt) tagból áll, és a tömegük is kisebb. Az ilyen állványok megnevezésében gyakran szerepel a traveller (utazó) vagy travel (utazás) szó. Általában elférnek az utazótáskában vagy a hátizsákban, és a tömegük sem túl nagy, általában 0,8-2 kg között van. A maximális magasságuk többnyire 105 és 165 cm között változik, és bizony ezt a magasságot is csak maximálisan kihúzott középoszloppal érik el.

Az állvány stabilitása

Különválasztottam a stabilitást a terhelhetőségtől. Az állványnak biztonságosan el kell bírnia a felszerelést, ez a terhelhetőség. Emellett azonban nem szabad berezdülnie a fényképezőgép belsejében lévő mozgó alkatrészek (pl. zár) által keltett lökésimpulzustól, illetve egyéb külső tényezőktől sem (pl. változó erősségű szél). Ez a stabilitás. Nem lehetnek laza, kilazult alkatrészek, mindennek stabilan kell állnia.

Van, aki úgy ellenőrzi egy állvány stabilitását, hogy felállított helyzetben megfogja az állványfejet, és óvatosan, az állvány konstrukciójához alkalmazkodva próbálja fordítani jobbra-balra, mit egy csavaranyát. Ha nem észlel kotyogást, minden feszes, akkor jó. Gyengébb állványt óvatosabban kell próbálni, mint egy erőset, mert nem az állvány tönkretétele a cél.

Stabilitás szempontjából az állványnak két követelménynek kell megfelelnie.

• Ne boruljon fel könnyen szeles időben sem.
• Ne engedje berezdülni a fényképezőgépet.

Nagyobb tömegű állványt és nagyobb tömegű felszerelést a szél nehezebben borít fel. Két dolgot tudunk tenni a borulás megelőzésére: az állvány kampójára nehezéket akasztunk, valamint nagyon vigyázunk, akár egyik kezünkkel foghatjuk is az állványt szeles időben. Ha rossz időben nem szeretnénk fotózni, akkor ez kevésbé fontos szempont.

A fényképezőgép exponáláskor bekövetkező berezdülését a fényképezőgépben lévő mozgó alkatrészek által keletkező lökésimpulzusok okozzák. Tükrös váz esetén egyrészt a tükör felcsapásakor, másrészt a redőnyzár működése során keletkeznek lökésimpulzusok, amelyek következménye a berezdülés. Minél nagyobb tömegűek a mozgó alkatrészek és minél kevésbé van csillapítva a mozgásuk végénél a hirtelen megállásuk, annál nagyobb lökésimpulzus keletkezik. A full frame vázak ebből a szempontból tehát előnytelenebbek, mint a kisebbek. Nagyobb tömegű vázat ugyanaz a lökésimpulzus kevésbé tud berezgetni. Tükör nélküli, cserélhető objektíves vázakban szintén redőnyzár található, ennek működése okozza a lökésimpulzust. Nem cserélhető objektíves fényképezőgépek (például kompaktok vagy bridge gépek) esetében általában központi zárat találunk, de az is előfordul, hogy nincs központi zár sem, hanem úgynevezett elektronikus zár van, amely egyáltalán nem tartalmaz mozgó alkatrészt. Az utóbbi esetben természetesen lökésimpulzus sem keletkezik, azt legfeljebb mi idézhetjük elő az exponálógomb lenyomásával. A központi zár sokkal kisebb lökésimpulzust idéz elő, mint a redőnyzár (szinte nullát).

Ha kezünkbe vesszük fényképezőgépünket, és különböző záridőkkel (például 1/60 s, 2 s) exponálunk néhányat, akkor érezhetjük, hogy milyen mértékű berezdülés keletkezik. A tükörreflexes fényképezőgép (az optikai keresőt használva) bizony jól érezhető lökésimpulzust generálhat, míg egy kompakt gépnél úgyszólván semmit sem érzünk. Az újabb DSLR vagy MILC fényképezőgépeknél a jobb csillapítás miatt lényegesen kisebb lehet a lökésimpulzus, mint a régebbieknél. Nagyobb lökésimpulzus esetén stabilabb állvány szükséges. Egy fél kilogramm tömegű bridge gép esetében ugyan halljuk a zár működését, de nem érzünk számottevő berezdülést, egy elektronikus záras fényképezőgép esetén pedig nem hallunk és nem is érzünk semmit. Az utóbbi esetekben (ha csak szélmentes időben fotózunk) az állványnak leginkább a gép stabil megtartása a szerepe, és nem a berezgés megakadályozása, ha betartjuk azt a szabályt, hogy nem kézzel nyomjuk le az exponálógombot, hanem távvezérlővel vagy időzítővel exponálunk. A próba során észlelteket felhasználhatjuk az állvány kiválasztása során.

Milyen állványt válasszunk?

Igen nagy a választék, így nem könnyű a választás. Miután csak néhány fajta állvánnyal van személyes tapasztalatom, így nem adhatok konkrét tanácsot. Inkább arról írok, hogy én milyen főbb tulajdonságokkal rendelkező állványt választanék.

Kompakt vagy bridge fényképezőgéphez megfelelő lehet a fentebb említett jobb Hama, vagy más hasonló állvány is, főleg ha nem akarunk fotózni erősebben szeles időben. Előnyük az olcsóságuk. Ezek akkor felelnek meg, ha nem fontos szempont a lábak egymástól független és nagy mértékű terpeszthetősége, valamint a középoszlop megfordíthatósága. Ha nem csinálunk földközeli felvételeket, hanem felállított állvánnyal fotózunk jó terepviszonyok között, ahol az állványt a lábak kis terpeszthetősége ellenére stabilan fel tudjuk állítani. Aki csak alkalomszerűen használ állványt, annak ilyen állvány megfelelő lehet, segítségével készíthetünk tájképeket, utcaképeket, éjszakai képeket, hosszú expozíciós felvételeket. A tartóssága nem veszi fel a versenyt a komolyabb állványokkal, és ha sokat használjuk, akkor az alkatrészek kopása miatt veszíthet stabilitásából. Ha gondolunk a jövőre, és számítunk arra, hogy esetleg áttérünk cserélhető objektíves rendszerre, vagy talajközeli felvételeket is szereznénk készíteni, esetleg rosszabb időjárási körülmények között is fotóznánk, akkor érdemesebb egy nem túl nehéz, de stabilabb utazóknak szánt állványt választani.

Ha kültéren is fotózunk és visszük is magunkkal az állványt, és univerzálisan használható állványt szeretnénk, akkor mindenképpen utazóknak szánt állvány beszerzése célszerű. Ezek kisebbre összecsukhatók, könnyebbek, akár a hátizsákunkba is elférnek. Vannak olyan típusok, amelyeknél a lábak terpeszthetők, a középoszlop megfordítható, és nehezéket is tudunk akasztani rá. A stabilitás és terhelhetőség mellett ezek lehetnek a fő szempontok. Tükörreflexes APS-C és MILC vázhoz is nyugodtan használhatunk ilyet, főleg ha nem használunk nagy tömegű, terjedelmes objektíveket, csak 0,5-0,6 kg alattiakat, de még ennél nehezebb felszerelés esetén is jók lehetnek. Én magam is ilyet vásárolnék, mert egyrészt tudom, hogyha az állvány nagy és nehéz lenne, akkor úgysem vinném magammal, másrészt a Hamához hasonló állványoknál nagyobb stabilitás és a kisebb méretre összecsukhatóság mindenképp előny. A hatalmas, több tízszeres zoomátfogású bridge fényképezőgépek stabilabb állványt igényelnek, ezért ehhez mindenképpen stabilabb, utazóknak szánt állványt vásárolnék. Utazóknak szánt állványon a lentebb ismertetett K&F Concept TM2324 vagy ehhez hasonló állványokat értem. Stabil felépítés, és semmiképpen sem műanyag állványfej. A lenti ábrán meg is nézhetjük a felépítését.

Tükörreflexes és MILC fényképezőgéphez választhatjuk neves gyártó jól bevált modelljét, amelyet dicsérnek a használói, amelynek saját tömege állványfejjel együtt legfeljebb 1,5-2 kg, és terhelhetősége az állvány és az állványfej esetében is legalább 4 kg, vagy ha nehezebb objektíveket is szeretnénk használni, akkor ennél nagyobb. De nem szabad azt gondolni, hogy egyéb gyártók között nincsenek, amelyek jól használható állványokat gyártanak. Például az interneten olvasható információk alapján látható, hogy a K&F Concept is figyelemre méltó utazó állványokat kínál jó áron, magas vásárlói elégedettség mellett. Példaképpen nézzünk meg egy típust közelebbről.

Az alábbi ábrán a jó áron megvásárolható K&F Concept TM2324 típusú alumíniumból készült, utazóknak szánt állvány látható. Az állvány vásárlói elégedettsége az amazon.com-on 5600 értékelés alapján az 5-ös skálán 4,7.

Ez az alumíniumötvözetből készült utazó állvány minden szükséges előnyös tulajdonsággal rendelkezik:

• 4 részből álló lábak.
• Tömege mindössze 1266 g.
• Terhelhetősége 10 kg.
• Lábai egymástól függetlenül terpeszthetők.
• Legnagyobb magassága kitolt középoszloppal 156 cm.
• Legnagyobb magassága leengedett középoszloppal 133 cm.
• Legkisebb magassága használat során 55 cm.
• Szállításhoz 47 cm-re csukható össze.
• A gömbfej nagy, 28 mm átmérőjű golyót tartalmaz.
• Arca-Swiss kompatibilis befogó a gömbfejen (lásd lentebb).
• Az állványfej cserélhető.
• A középoszlop alján kampó található, amelyre a nagyobb stabilitás érdekében ráakaszthatunk valamit.
• A középoszlop megfordítható.
• Hordtáskát is kapunk hozzá.

A könnyebbség érdekében bizonyos alkatrészek kemény, szilárd műanyagból készülnek, így például a gyorscseretalp, és az állvány felső lapja, amelyre felfekszik az állványfej alja. Ez azonban semmilyen hátránnyal nem jár. A tartóssága valószínűleg nem éri el az ismertetett Manfrotto állványét, de ez inkább profi fotósok esetében probléma.

Ilyen, vagy ehhez hasonló K&F Concept állványt ne az eBay-ről vásároljunk, hanem például a gyártó németországi képviseletétől. Időnként itt nagyon kedvező áron (akár 50% kedvezménnyel) vásárolhatunk K&F Concept termékeket. A kínálat is nagy, sok típus közül választhatunk, és teljesen korrekt kiszolgálásban részesül a vásárló. Mivel a termék az EU-ból érkezik, mentesülünk a vámkezeléssel járó bonyodalmaktól és időveszteségtől is. A weboldalt itt találjuk: https://www.kentfaith.de

A nagyobb, nehezebb, fentebb tárgyalt Manfrotto 290 xtra állványfej nélkül jelenleg duplaannyiba kerül, mint a komplett K&F Concept állvány akciósan. Nézzük meg egymás mellett a két állvány dobozát, a Manfrotto sokkal nagyobb:

Igényeink szerint vásárolhatunk más gyártmányú állványt is, a választék nagy, én csak egy olcsóbb, kisebb, könnyebb, jó minőségű alternatívaként említettem meg ezt az állványt. Csak azt írtam le, hogy én magam ilyet választanék az én fotózási szokásaimhoz és igényeimhez. Az állványt azonban nem én gyártom, és nem is én szolgálom ki az ügyfeleket, ezért ezekért nem is vállalhatok felelősséget. Az ismertetett állvány már volt a kezemben, és azt megfelelőnek találtam, de használni nem használtam. Az ügyfélszolgálat készséges, az angolul írt levélre segítőkészen reagáltak. Mindössze ennyi tapasztalatról tudok beszámolni. A kínálat hatalmas, mindenki válassza ki az elképzelésének leginkább megfelelő gyártmányú állványt.

Full frame DSLR és nagy teleobjektív esetén esetleg stabilabb állványra lehet szükség, és esetleg nagyobb terhelhetőségűre is.

Ha az állványt beltérben, egy fix helyen, pl. egy műteremben használjuk, és nem visszük magunkkal fotózni, akkor kevésbé számít a kissé nagyobb tömeg és nagyobb méret. Ekkor válasszunk kevesebb, például három tagból álló lábbal rendelkező állványt, és válasszunk erősebbet, stabilabbat, nehezebbet.

Ha van egy jó, stabil, utazáshoz készült állványunk, nem szükséges másikat venni egyéb célra, használjuk bátran azt mindenre.

A nagy felbontás minél jobb kihasználása mindennel szemben nagyobb követelményt támaszt, az állvány stabilitásával szemben is. Ez azért van, mert a képpontok kisebbek, és ezért már kisebb bemozdulás is láthatóvá válhat a képen. Ezt is figyelembe kell venni a választásnál.

Aki nem tapasztalta, nem tudhatja, hogy milyen hatalmas stabilitásbeli különbségek lehetnek állvány és állvány között. Amikor megvettem a Manfrotto állványt (egy Hama Star 61-hez hasonló Hama állvány után), mellbevágó volt amikor kipróbáltam, hogy ez milyen hihetetlenül stabil az addig használt állványokhoz képest. Az a gondolatom támadt, hogy nem létezik, hogy ez ennyire erős, masszív és stabil. De létezik, csak aki ezt nem tapasztalja meg, az el se tudja képzelni. Természetesen nemcsak a Manfrotto állvány stabil, hanem más gyártók hasonló állványai is hasonlóan stabilak lehetnek.

A fentebb említett Hama állványok csak egy jellemző állványtípust reprezentáló példák voltak. Ezek az állványok jó ár/érték arányt képviselnek, korrekt kivitelűek, korrekt minőséget kapunk, azonban ezért az árért nem várható el, hogy a drága állványokkal felvegyék a versenyt.

Az állvány kiválasztásánál természetesen minden itt leírt, és esetleg más, itt le nem írt, de felmerülő szempontokat is vegyük figyelembe, és olyan állványt vásároljunk, amely minden fontosabb szempontból megfelel fotózási szokásainknak, igényeinknek, és használni kívánt felszerelésünknek. Természetesen elvileg a legstabilabb állvány lenne a legjobb, azonban a hordozhatóság érdekében kompromisszumot kell kötnünk a stabilitás, a méret, és a tömeg tekintetében.

Fotóállványt mindenkinek magának kell választania, nincs olyan, hogy „ideális” állvány, mindig alaposan mérlegelni kell, utána kell olvasni az interneten, mások véleményét is figyelembe kell venni, és körültekintően kell dönteni. Lehetőleg elsőre próbáljunk olyan állványt vásárolni, amely hosszabb távon kielégíti igényeinket, akár egy életen át is.

Én nem vagyok híve az állandó állványhasználatnak, azonban vannak olyan szituációk, amikor szükség van rá, vagy egyenesen nélkülözhetetlen.

Az Arca-Swiss gyorskioldó rendszer

A problémát az jelenti, hogy majdnem mindegyik nagy állványgyártó cég saját gyorskioldó rendszert használ. Az Arca-Swiss cég az 1990-es években jelent meg a piacon saját rendszerével, amely ötletes, könnyen kezelhető, praktikus és stabil rendszer. Hamar népszerű is lett a fotósok körében. De az állványgyártó cégek körében nem. Ugye, ők mindent a vásárlóért tesznek… Hogyne. Ragaszkodtak a saját rendszereikhez továbbra is, amelyek a legkevésbé sem kompatibilisek egymással.

A fotósok közül a fenti előnyök miatt és kompatibilitási okokból sokan áttértek az Arca-Swiss rendszerre, mert az eBay-en sokféle, olcsó, és kiváló minőségű utángyártott Arca-Swiss tartozék kapható. Az eredeti Arca-Swiss termékek egyáltalán nem olcsók.

A rendszer alapja a gyorsbefogó. Ilyen Arca-Swiss rendszerű, QR–50 típusú, fémből készült gyorsbefogót az eBay-en jó áron szerezhetünk be.

A rögzíthetőség érdekében középen „nagy” (3/8”) állványmenetet tartalmaz, amely a mellékelt szűkítővel a szokásos 1/4” méretre szűkíthető. A képen a világos színű szűkítőt is láthatjuk.

Egy másik befogó a K30 típusú, amelyhez egy kis gyorscseretalp is tartozik.

A befogóba lehet rögzíteni a különféle tartozékokat, például az Arca-Swiss kompatibilis gyorscseretalpakat, amelyek az alábbi ábrán is láthatók.

Az Arca-Swiss rendszerű gyorscseretalpak természetesen mindegyik ilyen rendszerű állványfejhez használhatók. Különböző méretben beszerezhetők, darabonként néhány száz forintért.

A gyorscseretalpak és egyéb tartozékok alsó részének szélessége (amely belemegy a befogóba) kb. 38,1 mm, mindkét oldalán végig 45 fokos V alakú bemarás található, ezt fogja meg, szorítja össze a befogó pofája. A gyorscseretalpat a rajta lévő állványcsavar segítségével a fényképezőgép aljára kell felszerelni, amelyet a befogó szétnyitása után belehelyezhetjük a befogóba, és a rögzítőcsavarral rögzíthetjük. Ha kicsit meglazítjuk a rögzítőcsavart, akkor a cseretalp és más tartozék is a befogóban csúsztatható, és tetszőleges helyzetben rögzíthető. A gyorscseretalpak aljának két végén látható két kisebb csavar kiálló feje megakadályozza, hogy a gyorscseretalp véletlenül ki tudjon csúszni a befogóból amikor az kissé meg van lazítva, és drága felszerelésünk a földre essen. De leginkább csak akkor, ha kissé van meglazítva. Erre ügyeljünk.

Ránézésre a fentebb ismertetett QZSD–02 gömbfejen is Arca-Swiss rendszerű befogó és gyorscseretalp van, de ez csak majdnem igaz. Látszólag ugyanolyan, azonban a gyorscseretalp körülbelül 1 mm-rel keskenyebb a szabványos Arca-Swiss cseretalpnál, és a fejen lévő befogó nem nyitható szét annyira, hogy abba a szabványos, 38,1 mm széles Arca-Swiss gyorscseretalp behelyezhető legyen (csak a sajátja). Körülbelül 1 mm hiányzik.

Az alábbi ábrán MPU–105 típusú, Arca-Swiss kompatibilis L alakú gyorscseretalpat láthatunk, amely lehetővé teszi állvány használatával a fekvő és álló képformátum közötti gyors váltást.

Először fel kell szerelnünk fényképezőgépünkre a rajta található állványcsavar segítségével.

Ezután rögzíthetjük fekvő formátumhoz a befogóban a fényképezőgéppel együtt.

Vagy álló képformátumhoz, az alábbi ábra szerint.

Az alábbi képen egy NNR–200 típusú, Arca-Swiss kompatibilis fókuszsín látható. Ez 200 mm hosszú, de létezik rövidebb változata is.

Található rajta egy Arca-Swiss rendszerű befogó a fényképezőgép rögzítése céljából, és maga a fókuszsín is rögzíthető egy másik, például az állványfejen lévő Arca-Swiss rendszerű befogóba.

Nem is folytatom a hasznos Arca-Swiss kiegészítők sorolását, ezeket mindenki meg tudja nézni az eBayen.

Hogyan alakítsuk át állványunkat Arca-Swiss kompatibilissé?

Ha meglévő vagy beszerzendő egyéb rendszerű állványunkat nem tudnánk „átalakítani” Arca-Swiss kompatibilissé, akkor az előzőekben leírtaknak nem sok értelme lenne, mert csak kevés emberhez szólna. Mi értelme van az átalakításnak? Nem jó úgy, ahogy van? Van, akinek jó, azonban sokféle kiegészítőt elérhető áron csak Arca-Swiss kompatibilis kivitelben tudunk elérni. A fenti fókuszsín, a gyorscseretalpak, és egyéb tartozékok csúsztathatók a befogóban. Erre csak az Arca-Swiss rendszer alkalmas, hiszen például egy Manfrotto állványfej esetén a gyorscseretalpat nem lehet ide-oda csúsztatgatni.

Ha rendelkezünk egy QR–50 típusú, vagy ahhoz hasonló Arca-Swiss rendszerű befogóval, akkor bármilyen állványunk is van, azt alkalmassá tehetjük Arca-Swiss rendszerű kiegészítők, gyorscseretalpak és tartozékok használatára.

Első eset az, hogy állványunk nem rendelkezik gyorscseretalppal, hanem a rajta lévő állványcsavarral kell rá rögzíteni a fényképezőgépet. Főleg régebbi állványok között találunk ilyet. Ebben az esetben a QR–50 (vagy hasonló) befogót rögzítsük állványfejünkre a fényképezőgép helyett, és már kész is vagyunk.

Második esetben állványunk rendelkezik saját rendszerű gyorscseretalppal és gyorsbefogóval. Ebben az esetben az állványfej eredeti gyorscseretalpára a fényképezőgép helyett a QR–50 gyorsbefogót szereljük fel. Például az alábbi képen a QZSD–02 gömbfej gyorscseretalpa és a QR–50 befogó látható összeszerelve. A képen a QR–50 befogó látható aljával felfelé, és rajta az arany színű állványcsavarral rögzített QZSD–02 gömbfej gyorscseretalpa.

Az alábbi képen pedig az egész rögzítve van az állványfejben:

Az alábbi képen a Hama állvány gyorscseretalpa állványcsavarral a QR–50 befogó aljához van rögzítve:

És az egész rögzítve a Hama állvány befogójában:

Az Arca-Swiss rendszerre a panorámaképek készítéséről szóló könyvben visszatérünk. Akkor majd meglátjuk, hogy miért éri meg az átalakítás.

Egyéb lehetőségek

Nézzük meg, hogy milyen egyéb eszközöket használhatunk a háromlábú állványon kívül fényképezőgépünk elmozdulásának megakadályozására.

Egylábú állvány

Ez hasonló a háromlábú állványhoz, szintén kihúzható lába van, de csak egy.

A fenti képen egy Manfrotto egylábú állvány látható lefektetve. Ez nem rendelkezik bonyolult állványfejjel, a tetején egy egyszerű, nem állítható befogó van, gyorscseretalppal.

Az egylábú állvány főleg függőleges irányban akadályozza meg a fényképezőgép elmozdulását. Az oldalirányú elmozdulást nem akadályozza meg, használatával mégis körülbelül egy fényértéknyivel hosszabban exponálhatunk ugyanolyan bemozdulási esély mellett, mintha szabad kézből exponálnánk.

Az egylábú állvány az átlagember számára leginkább a televízióból, sportközvetítésekből lehet ismert. Sportközvetítésnél a fotóriporterek hatalmas objektívekkel felszerelkezve várják az alkalmas pillanatot, objektívjükre (nem a fényképezőgépre!) szerelt egylábú állványt használva. Az igazság az, hogy ők nem elsősorban a bemozdulás elkerülése céljából használják az egylábú állványt, hanem azért, hogy nehéz felszerelésüket ne kelljen kezükben órákig tartaniuk. A nagy objektívek tömege ugyanis akár 3-5 kg is lehet.

Én nem javaslom ilyen állvány beszerzését, nem nagyon van szükségünk rá. Ha mégis, akkor kihúzhatjuk háromlábú állványunk lábait anélkül, hogy azokat szétterpesztenénk, és máris van egylábú állványunk. Létezik olyan háromlábú állvány is, amelynek egyik lába kivehető, és egylábú állványként használható.

Ha például valamilyen bokron próbálunk egy rovart lefényképezni, akkor jól jöhet az egylábú állvány, ugyanis a földre támasztva lehetővé teszi, hogy finoman előre-hátra döntve állítsuk be az élességet. De ugyanúgy megteszi a nem szétterpesztett háromlábú állvány is.

Babzsák

Földközeli felvételekhez a háromlábú állványt nem egyszerű használni, sokkal jobb nála a babzsák. A babzsákot ezenkívül akár a lehúzott autóablakba is tehetjük, vagy autó tetejére a fényképezőgép stabil tartása, megtámasztása céljából. Alakja jól hozzáidomítható az aktuális szituációhoz. Lényegében hasonló babzsákról van szó, mint amivel a gyermekek tornáznak, de nagyobb, és nem babbal van töltve. Ilyet készen is vásárolhatunk néhány ezer forintért, de könnyen el is készíthetjük. Mérete függ a használni kívánt objektív méretétől is, általában 25-30 cm széles, és 40 cm körüli hosszúságú szokott lenni. Vastagsága 5-8 cm. Tölteléknek polisztirol gyöngyöt szoktak használni, vagy ugyanolyan jó a bioboltokban töltőanyagként árult tönkölybúza pelyva is.

Ez a babzsák polisztirol gyönggyel van töltve, és 37×22 cm a mérete, körülbelül 4000 Ft-ért vásárolható meg. Magyar kézműves munka.

Hogyan tudunk ilyet magunk készíteni? Készíthetünk babzsákot két darab 30×40 cm (vagy tetszés szerinti) méretű vászonszerű anyagból, vagy farmervászonból is. A két anyagot egymásra tesszük, és a szélétől körülbelül 1 cm-re majdnem teljesen körbevarrjuk. Néhány centinyit hagyjunk szabadon a megtöltéshez. Kifordítjuk, megtöltjük polisztirol gyönggyel, kipróbáljuk, hogy elég vastag-e, elég jól idomul-e. Ha szükséges, tegyünk még hozzá töltőanyagot, vagy vegyünk el belőle. Ha minden jó, bevarrhatjuk véglegesen. Ez a kivitel mosógépben is mosható.

Ha tönkölybúza pelyvával töltjük meg, akkor egy belső huzatba töltsük a tölteléket, amelyre egy cipzáras külső vászonhuzatot varrunk. A cipzár kinyitásával a külső huzat mosása előtt ki tudjuk venni a tölteléket tartalmazó belső párnát.

Zsinórállvány

Ez egy kis helyet elfoglaló, egyszerűen, olcsón elkészíthető eszköz. Leginkább függőleges irányban stabilizálja gépünket, de egyéb irányokban is kisebb a bemozdulás veszélye.

Készítéséhez két egyszerű dolog szükséges. Egyrészt szükség van az alábbi ábrákon látható, vagy ezekhez hasonló 1/4”-os állványcsavarra.

Én magam ilyet vásároltam az eBay-en. Ez egybeöntött, fémből készült, stabil, tartós eszköz. De megfelel az alábbi ábrán látható is.

A felső képen látható csavar cinkötvözetből, az alsó képen látható pedig rozsdamentes acélból készült. Végső soron fül nélküli állványcsavar is megteszi, olyat használjunk, amilyen van.

Másrészt szükségünk van vékony spárgára vagy egyéb vékony zsinórra. A spárga azért jó, mert nem nyúlik, és felülete nem csúszós. A hossza testmagasságunknál kb. 25 cm-rel nagyobb legyen. Az általam használt spárga körülbelül 2 mm átmérőjű. Vastagabb nem jó, mert nagyon merev.

A spárga vagy zsinór egyik végét kössük rá az állványcsavarra. A fenti két csavarnál adódik, hogy a „füléhez” kell kötnünk, de ha „fül” nélküli állványcsavarunk van, akkor közvetlenül a csavarfej mögé köthetjük a csavar menetes szárára.

Használatkor az állványcsavart csavarjuk be a fényképezőgép alján található állványmenetbe, a zsinór végét lógassuk le a földre, és olyan helyen lépjünk rá egyik lábunkkal a spárga földön fekvő részére, hogy a spárgát enyhén megfeszítve a fényképezőgép keresője épp a szemünk elé essen. Hangsúlyozom, hogy a spárgát laza mozdulattal, könnyedén, kissé kell csak megfeszíteni, hiszen erősen megfeszítve akár kárt is okozhatunk fényképezőgépünkben, másrészt stabilabban tartjuk a gépet, ha nem erősen, görcsösen feszítjük meg a spárgát.

Zsinórállvány használatakor mindenképpen, de minden egyéb alkalommal is a nyakpánttal akasszuk nyakunkba a fényképezőgépet, mert az megakadályozza a fényképezőgép leesését. Ha kompakt gépünknél csak csuklópánt van, akkor azt is mindig akasszuk a csuklónkra. Ezt sose felejtsük el megtenni. A csuklópánton legyen mindig biztosító.

A biztosító a fenti képen is látható, a derékszíj bújtatójához hasonlító alkatrész, amely a csuklópánton elmozgatható. A képen a négyzet alakú alkatrész a biztosító. A kezünket bele kell dugni a hurokba, a biztosítót pedig a csuklónkhoz kell húzni, mert így nehezebben tud kicsúszni kezünk a hurokból.

Tehát a zsinórállvány egy olcsó, egyszerű, kis helyen elférő, könnyű, de hatásos segédeszköz, mégis borzasztóan kevesen használják. Hatásossága elérheti, de legalább megközelítheti az egylábú állvány hatékonyságát.

A zsinórállvány a képstabilizátor hatásosságát is megnöveli, azaz hosszabb záridővel készíthetünk éles felvételt, mint nélküle. Rosszabb fényviszonyok között is jó hasznát vehetjük. Ha a téma nem mozog, akkor képminőség szempontjából általában jobban járunk, ha mondjuk feleakkora érzékenységgel, kétszeres záridővel készítjük el a felvételt, és ebben a zsinórállvány sokat segíthet. Persze itt nem arról van szó, hogy ISO 200 helyett használjunk ISO 100-at, hanem ISO 1600 helyett ISO 800-at, vagy ISO 3200 helyett ISO 1600-at.

Vannak olyan helyek, ahol nem lehet sem vakut, sem állványt használni. Ilyen hely többek között a keszthelyi Festetics kastély is, amelynek belsejében a fényviszonyok közel sem ideálisak fotózás céljára. Az más kérdés, hogy ennek ellenére külön fotós jegyet kell venni, ha valaki fényképezni is szeretne. Nem egy helyen ISO 400 érzékenységnél és f/5 rekesznél fél másodperc záridő adódott. Vagy 1/6 másodperc, mint az alábbi kép esetében.

A kép a jó képstabilizátornak köszönhetően elfogadhatóan éles lett. Ennek ellenére nagyon jól jött a nálam lévő zsinórállvány. A lenti kép ennek használatával készült 1/4 s záridővel.

Egyéb eszközök

Könnyű kompakt gépekhez hasznát vehetjük az alábbi képen látható mini állványnak is.

A magassága mindössze 13 cm, lábai flexibilisek. Mindig úgy terpesszük a lábait, hogy fel ne dőljön a fényképezőgépünkkel együtt.

Használhatunk GorillaPod-ot is, amelynek flexibilis lábait akár egy csőre is rátekerhetjük. Az alábbi képen látható.

A GorillaPod nem túl olcsó, a képen látható kb. 40000 Ft-ba kerül.

Az alábbi képen pedig agy GorillaPod látható kompakt fényképezőgéppel, kerítésre rögzítve.

A bemozdulás elkerülése (EFCS)

Nagy felbontású, cserélhető objektíves fényképezőgépek elterjedésével az érzékelő kis képpontmérete miatt újabb problémák jelentkeztek. Ezek egyike az, hogyha jól ki szeretnénk használni a nagy felbontást, és ehhez jó objektívünk is van, akkor tapasztalhatjuk, hogy fényképezőgépünk sokkal érzékenyebb lett a berázódásra. Ezt kevésbé stabil állvány használata esetén is megfigyelhetjük, ha képeinket 100% (más néven 1:1) nagyításon nézzük. Konkrétan azzal szembesülünk, hogy amíg kisebb felbontású fényképezőgépünk volt (pl. APS-C 12 MP), ugyanazzal a (nem túl stabil) állvánnyal nem észleltük a problémát, a váltás után pedig esetleg igen.

Vajon mi okozza ezt? Gondolhatunk az állványra, esetleg a szélre, de nem erről van szó. A valóság az, hogy bizonyos tényezők fennállása esetén fényképezőgépünk mozgó alkatrészei által keltett rezgés okozza a berázódásos életlenséget. Konkrétan két alkatrész okozhatja a berázódást:

• Csak DSLR fényképezőgépek esetében a felcsapódó tükör.
• Minden cserélhető objektíves, mechanikus zárral rendelkező fényképezőgép esetén a zármechanika mozgása által keletkező berázódás.

Milyen körülmények esetén lép fel ez a probléma leginkább?

• A legtöbb objektív esetén leginkább az 1/2 s és 1/60 s közötti záridőtartomány alkalmazásakor figyelhető meg a legnagyobb mértékben.
• Nagy és nagyon nagy gyújtótávolságú objektívek esetében a reciprok szabállyal kapott záridőnél hosszabb záridők esetén.
• Kevésbé csillapított zárszerkezet esetén jobban jelentkezik a probléma.

Gondoljunk abba bele, hogy kezünk remegése miatt van egy bizonyos mértékű bemozdulás. Ha nagy látószögű objektívvel fényképezünk, akkor a bemozdulás a képérzékelőn a képmezőbe befogott területhez képest kicsi, ha azonban nagy teleobjektívvel fényképezünk, akkor ugyanolyan mértékű bemozdulás hatása akár összemérhető lehet a képmező nagyságával.

Hogy megértsük a gyújtótávolság szerepét a berázódás mértéke tekintetében, nézzük meg az alábbi ábrát:

Ezt láthatjuk a fenti ábrán. A bemozdulás mértéke (a piros nyíl hossza) mindkét eseteben azonos, közel megegyezik a zászló nagyságával. Nagy látószögű objektívvel azonban a képérzékelőn csak kisebb mértékű bemozdulást okoz. Az ábrán bal oldalon a nagy kék keret a képérzékelő, amelyhez képest a piros nyíl (a bemozdulás mértéke) kicsi. A jobb oldalon láthatjuk, hogy a teleobjektív a kisebb látószöge miatt csak kis térrészt jelenít meg az érzékelőn, emiatt az ugyanakkora bemozdulás akár a képmező méretével is összemérhető lehet. A jobb oldali ábrán körülbelül a képmező (érzékelő) magasságának a fele a bemozdulás. A teleobjektív mintegy „felnagyítja” a bemozdulást.

Beszéljünk kicsit a zárszerkezetről, amely ezeknél a fényképezőgépeknél úgynevezett redőnyzár. A lakások ablakán lévő redőnyt mindenki ismeri. Felül van egy redőnytok, abban van összetekeredve a redőny, amely az ablak két oldalán lévő sínben mehet lefelé vagy fölfelé. A redőnyt le lehet engedni, amikor eltakarja a fény útját, és fel lehet húzni, amikor a fény útja szabad. A fényképezőgép zárszerkezetében is ehhez hasonlóan működő redőny van, azonban van egy másik redőny is. Képzeljük el, hogy az ablak alatt van egy másik redőnytok is redőnnyel, és onnan ezt a redőnyt is fel lehet húzni, illetve le lehet engedni ugyanabban a sínben, mint amiben a felső redőny is mozog. Mivel ugyanabban a sínben mozognak a redőnyök, és a sínben éppen elfér egy redőny, a redőnyök nem fedhetik át egymást, legfeljebb összezárhatnak, ha a szélük épp összeér. Most már kétféleképp is el tudjuk zárni a fényt ablakunkon. Egyrészt a felső redőnyt teljesen felhúzzuk, majd alulról a tokjából felhúzzuk az alsó redőnyt is, hogy ez utóbbi elzárja a fényt (tételezzük fel, hogy a valóságtól eltérően a redőny lécei között a fény nem tud átjutni). Ekkor a két redőny széle fent, az ablak felett találkozik. Másrészt az alsó redőnyt leengedjük teljesen, és leengedjük a felső redőnyt is, amely elzárja a fény útját. Ekkor a két redőny széle lent, az ablak alatt találkozik. Az alsó redőny felel meg a zárszerkezetben az első redőnynek, a felső redőny pedig a második redőnynek. A zár alaphelyzete, azaz exponálás előtti állapota megfelel annak a helyzetnek, mint amikor az ablakon mindkét redőny fel van húzva, a redőnyök széle fent találkozik, és az alsó (azaz első) redőny zárja el a fény útját.

A mai fényképezőgépek redőnyzára függőleges lefutású, általában felülről lefelé mozognak a redőnyök exponáláskor. Először elindul az első redőny, amelyet a beállított záridő elteltével követ a második. Ez teszi lehetővé, hogy a fény a megfelelő ideig elérhesse az érzékelő minden részét. A redőnyzárat az alábbi képen megnézhetjük.

A redőny közvetlenül a képérzékelő előtt helyezkedik el. A redőnyök egymást átfedő fémlemezekből állnak, amelyek alapesetben elzárják a fény útját. Az ábrán felül a második redőny látszik, alul egy kicsi látszik az első redőnyből, a fekete sáv a két redőny közötti távolság. A redőnyök lefutási sebessége azonos, azonban a második redőny a beállított záridővel később indult, mint az első, ezért keletkezett a két redőny közötti, feketének látszó sáv, úgynevezett rés. A résen keresztül érheti el az érzékelőt a fény, és exponáláskor ez a rés fut le felülről lefelé az érzékelő előtt. Az ábrán látható esetben az érzékelő különböző részeit nem azonos időpontban éri el a fény, hiszen az ábrán látható rés halad el felülről lefelé a képérzékelő előtt. Ez azt eredményezi, hogy az exponálás ideje jóval meghaladja a beállított záridő idejét. Először elindul az első redőny, utána a beállított idő elteltével indul el a második, majd ehhez az időhöz még hozzáadódik az az időtartam ameddig a redőnyök (és ezáltal a rés) elhaladnak a képérzékelő előtt. Minél hosszabb a záridő, annál később indul a második redőny, annál szélesebb a rés a két redőny között, és ha elég hosszú a záridő, akkor elérhetjük azt az állapotot, hogy a második redőny csak az első redőny teljes lefutása után, vagy akár annál is később indul.

Az alábbi ábrán nézzük meg a zár lefutásának néhány fázisát:

Az ábrákon az érzékelő előtt elhelyezkedő redőnyzárat láthatjuk, nem túl rövid záridő beállítása esetén. A fekete szín a redőnyök színe, a redőnyök természetesen átlátszatlanok. Alaphelyzetben az első redőny elzárja a fény útját („A” ábra). Ha teljesen lenyomjuk az exponálógombot, akkor az első redőny lefelé indul, szabaddá téve a fény útját. A „B” ábrán éppen megy lefelé az első redőny. Amikor teljesen lefut, akkor „ütközik” egy olyan alkatrészhez, amely némi csillapítással, de hirtelen állítja meg. Ezt a pillanatot láthatjuk a „C” ábrán, az ábra szerint ekkor az érzékelő teljes felületét elérheti az objektív által vetített kép. Ez a hirtelen megállítás (ütközés) okozza a berázódást. A beállított záridő elteltével a második redőny is elindul, és kezdi eltakarni a fény útját. A „D” ábrán megy lefelé a második redőny. Ez a redőny is hirtelen áll meg, valójában van berázódás, azonban ekkorra már teljesen elzárja a fény útját, ezért az általa okozott berázódás nem jelenhet meg a képen. Az „E” ábrán épp leért a második redőny, és elzárja a fény útját.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a tükör felcsapása és az első redőny futásának hirtelen megállítása okozza a berázódást, mert ezek képesek annyira berezgetni a fényképezőgépet, hogy annak hatása bizonyos körülmények között jól látható legyen a képen. Ennek megelőzésére kell stabil állványt használnunk. Ha ennek a két tényezőnek a hatását ki tudnánk küszöbölni, akkor berázódásmentes képeket tudnánk készíteni akár kevésbé stabil állvány használatával is.

Milyen záridőnél okozza a legnagyobb problémát a tükör és zár miatti berázódás? A legjobban talán 1/2 s és 1/60 s közötti záridő esetén vehető észre, mert akkor a berezgés időtartama jól összemérhető a záridővel. Ha ennél egyre hosszabb záridőket alkalmazunk, akkor a berezgés időtartama a záridőnek egyre inkább csak töredéke lesz, és így hatása is egyre kisebb, esetleg észre se vehető. Rövidülő záridők esetén pedig egyre inkább a rövid záridő jótékony hatása érvényesül.

DSLR vázak esetén az első megoldás, amely csökkentette a berázásos életlenséget, az úgynevezett előzetes tükörfelcsapás volt. Ezt csak akkor lehet használni, ha az optikai keresőt használjuk, hiszen élő nézet módban a tükör eleve felcsapott helyzetben van. Ha ezt bekapcsoljuk (a menüben), akkor az exponálógomb első lenyomására csak a tükör csapódik fel, majd a második lenyomásra futnak le a zár redőnyei. Ez a megoldás csak annyit javít a helyzeten, hogy a tükör felcsapása nem, csak a zár mozgása okozhat berázódást. Ez a lehetőség nem minden váz esetében áll rendelkezésre, sok esetben csak a drágábbak esetében. Természetesen nem ajánlatos a fényképezőgép exponálógombját nyomogatni, hanem távkioldót célszerű használni. Ezt esetleg helyettesíthetjük gépünk önkioldójának időzítésével.

Az élő nézet mód megjelenésével megoldódott a tükör okozta berázódás problémája, hiszen ebben a módban a tükör eleve felcsapott helyzetben, a zár pedig nyitva van, hogy a fény elérhesse a képérzékelőt. Ilyenkor ha exponálunk, akkor a zár bezáródik, majd lefut az első és a második redőny a szokásos módon. Ez a módszer is csak a tükör keltette rezgéseket küszöböli ki, a zár által keltetteket nem.

A vaku fényének mérése csak leengedett tükörrel lehetséges, ezért vakuval történő fényképezés esetén az élő nézet mód nem akadályozza meg a tükör felcsapása által okozott berezdülést sem. Ismételten hangsúlyozom, hogy a tükör probléma a tükör nélküli cserélhető objektíves vázaknál (MILC) nem áll fenn.

Megszületett a megoldás a tükör és az első redőny okozta berázódás problémájára. A Canon ugyanis kitalálta tükörreflexes fényképezőgépeinek élő nézet módjában használható Electronic First Curtain Shutter (elektronikus első redőnyös zár, rövidítve EFCS) technológiát. Ez nem minden típus esetén áll rendelkezésre, de nagyon sokféle Canon váz esetében megtalálható.

A Canon DSLR vázai esetében egyáltalán nem propagálja ezt a technológiát, ezért semmilyen útmutatóban vagy a Canon weboldalán sem közöl róla semmilyen információt, mintha nem is létezne. A mai napig nagyon kevés hivatalos információt lehet erről olvasni. Ennek ellenére más gyártók is követték a Canont.

Az EFCS lényege az alábbiakban foglalható össze:

• Exponálás előtt a tükör felcsapott helyzetben van (az élő nézet mód miatt), és az első redőny teljesen szabaddá teszi a fény útját, azaz a 20.84 „C” ábrán látható helyzetben van.
• Az exponálás alatt semmilyen mechanikus mozgás nem következik be, így berezgés sem keletkezhet.
• Az exponálás elektronikusan indul, megtörténik a képérzékelő „kisütése”, majd mindenféle redőnymozgás nélkül elkezdődik a fénymennyiség (töltések) „gyűjtése” az elemi érzékelőkben.
• A záridő leteltével a második redőny lefut, elzárja a fény útját, és megtörténik az érzékelőből az információk kiolvasása és feldolgozása. A második redőny az expozíció alatt nem okoz berázódást.

Tehát az expozíció elektronikusan, „elektronikus első redőnnyel” indul el, és mechanikusan fejeződik be.

A Canon tükörreflexes vázainak többsége rendelkezik EFCS lehetőséggel, általában élő nézet módban. A fentebb említett mozgásokat jól hallhatjuk. Először az EFCS nélküli esetet nézzük meg:

• Ne alkalmazzunk élő nézet módot, ne alkalmazzunk vakut, állítsunk be Tv módot, és 2 s záridőt.
• Hallgassuk a fényképezőgépünkből kiszűrődő zajokat, miközben lenyomjuk az exponálógombot.
• Először a tükör felcsapásának hangját halljuk, majd lefut az első redőny, szabaddá téve a fény útját. Ezután 2 másodpercig csend lesz, majd halljuk a második redőny lefutásának hangját, a tükör alaphelyzetbe térésének hangját, végül a zárszerkezet alaphelyzetbe kerülésének hangját.

Most hasonlítsuk össze a hallottakat az EFCS esetén hallhatókkal.

• Szintén 2 s záridőt állítsunk be. A vakut ne kapcsoljuk be.
• Kapcsoljuk be az élő nézet módot, ekkor hallhatjuk a tükör felcsapódásának, és az első redőny lefutásának hangját. Ezáltal szabaddá válik a fény útja az érzékelő felé, és megjelenik az élőkép a hátoldali kijelzőn.
• Nyomjuk le az exponálógombot. Ha fényképezőgépünk elektronikus első redőnnyel rendelkezik, akkor az exponálás elején csak egy pici zajt hallunk, majd 2 másodperc elteltével halljuk a második redőny lefutásának hangját, végül a második redőny alaphelyzetbe állításának hangját. Ha nem áll rendelkezésre EFCS, akkor halljuk és érezzük az első redőny lefutását is.

A lényeg az, hogy EFCS alkalmazása esetén az expozíció alatt semmilyen mechanikus alkatrész mozgása nem következik be, ezért a váz mechanikai működése miatt nem történhet berázódás sem. Az expozíció végén lefut ugyan a második redőny, de az is leginkább a megállásakor okozna berázódást, de akkor az érzékelőt már nem éri fény.

Le is teszteltem az EFCS-t abból a célból, hogy a hatásosságát be tudjam itt mutatni. A lehető leggyengébb, legkevésbé stabil, Weifeng WT3110A típusú olcsó kínai állványt használtam. Instabilitása miatt leginkább csak a vakut szoktam rátenni beltéri fotózásnál. A lábait teljesen kihúztam, és a középoszlopot is kitoltam, amennyire csak lehetett, hogy minél kevésbé legyen stabil.

Elővettem az APS-C érzékelőméretű, 24 MP-es Canon EOS 750D vázamat, és a kiváló élességű Canon EF-S 60mm f/2,8 MACRO USM objektívet, amelyen f/4 rekeszértéket állítottam be, és felszereltem a vázat az objektívvel együtt az állványra. Azért használtam nagy felbontású vázat, hogy jól látszódjon az esetleges bemozdulás. Viszont ez a váz igen jó redőnymozgás csillapítással rendelkezik, amelynek köszönhetően nem EFCS-sel történő fényképezés esetén is kisebb mértékű a bemozdulás. Az objektív gyújtótávolsága mindössze 60 mm volt, és közelről, körülbelül egy méterről fotóztam. Egy reklámújság részlete volt a fotótéma. Hozzátámasztottam a monitorhoz az újságot, hátsó nyomógombbal történő élességállítást használva beállítottam körülbelül a képmező közepére az élességet, amelyhez utána már nem nyúltam. Egy kis asztali lámpával világítottam meg, úgy állítottam be a lámpa távolságát, hogy 1/10 s záridő adódjon ISO 100 esetén. A fényképezőgépen még beállítottam 10 s (önkioldó) időzítést. Erre azért volt szükség, hogy legyen ideje lecsillapodni a megmozdulásom által, és az exponálógomb lenyomásakor keletkező berázódásnak, mert ha csak megmozdultam, már a parketta mozgásától nagyon mozgott az állványra szerelt fényképezőgép (ez a hátoldali kijelzőn jól látható volt). Leültem egy székre az állvány mögé. Óvatosan lenyomtam az exponálógombot, utána teljesen mozdulatlan maradtam, hogy a 10 másodperc alatt lecsillapodjon a mozgás, amit okoztam. Készítettem három-három felvételt nem élő nézet módban, majd az élő nézet bekapcsolásával. Az azonos módon készült felvételek között nem lehetett eltérést találni, egyformák voltak.

Először nézzük meg a nem élő nézet módban készült képnek 100%-ra nagyított részletét, amikor a fényképezőgép nem használt EFCS-t.

Ezután nézzük meg az élő nézet módban, EFCS alkalmazásával készült képnek 100%-ra nagyított részletét. Az EFCS-t nem kellett bekapcsolni, mert ha a vaku nincs bekapcsolva, akkor élő nézet módban automatikusan (kikapcsolhatatlanul) ezt alkalmazza ez a fényképezőgép.

Az élesség különbsége nagyon jól látszik. Nem kérdés, hogy melyik kép mozdult be kevésbé. Az élő nézet módban, EFCS-sel készült kép sokkal élesebb, egyáltalán nem tűnik bemozdultnak.

Az EFCS-nek vannak hátrányai is. Túl rövid záridőknél különféle problémák léphetnek fel, és az elektronikus első redőny esetleg tönkreteheti a szép háttérelmosást is, főleg nagy rekesznyílás esetén. Legtöbb esetben ezek nem feltűnőek vagy meg sem jelennek, más esetben láthatóan jelen vannak. Ha ezeket a problémákat mindenképpen el szeretnénk kerülni, ne használjunk 1/1000 s-nál rövidebb záridőt, de 1/2000 s-ot vagy ennél rövidebbet semmiképpen sem.

Milyen fényképezőgép esetén áll rendelkezésünkre az EFCS? Nézzük meg először a DSLR fényképezőgépek lehetőségeit.

A Canon meglehetősen kiterjedten használja az EFCS-t tükörreflexes fényképezőgépeiben.

• Az EFCS először a 40D-ben jelent meg, és legjobb tudomásom szerint azóta az összes belépő szintű DSLR esetén (xxxxD és xxxD) ez az alapértelmezett működés élő nézet módban. Kikapcsolni sem lehet.
• Ezeken felül a 7D esetén is, és valószínű, hogy a 40D után megjelent haladó (xxD) DSLR-ek többsége esetén is megtalálható az EFCS lehetősége.
• Állítólag működik a 6D, 6D Mk II, 5D Mk II, 5D Mk III, 5D Mk IV, 1DX, 1DX MK II esetében is.

Canon DSLR vázak és EFCS alkalmazása esetén általában a következő problémákba ütközhetünk:

• Ha a beépített vakut bekapcsoljuk, vagy Canon E-TTL kompatibilis külső vakut használunk, akkor a fényképezőgép nem alkalmazza az EFCS-t, hanem mechanikus zárral történik az exponálás. Ez ebből is látható: „Vaku használata esetén kétszer hallható a zár hangja” – írja a Canon a használati útmutatóban. Ha az élő nézetről szóló fejezetben ilyet olvasunk DSLR fényképezőgépünk útmutatójában, az arra utal, hogy élő nézet esetén a fényképezőgép EFCS-t alkalmaz, ha nem használunk vakut.
• Más gyártmányú (illetve nem Canon E-TTL kompatibilis) vaku esetén a vaku nem villan (ez szerepel az útmutatóban is: „A nem Canon gyártmányú vaku nem villan Élőképes felvétel esetén.”). De az E-TTL kompatibilis vaku a beépített vakuhoz hasonlóan (EFCS nélkül) normálisan működik.
• Ha olyan élességállítási módot választunk, amely nem a képérzékelőre vetített képet használja automatikus élességállításra, hanem az optikai kereső használatakor szokásos fázisérzékelős élességállítás történik, akkor a fényképezőgép nem alkalmazza az EFCS-t. Ezt a módot a Canon „gyors mód”-nak nevezi például a Canon 1100D esetében. Ilyen élességállítás leginkább régebbi DSLR vázaknál fordulhat elő, újabbaknál nem.

Nikon DSLR vázaknál általában a tükör előzetes felcsapás módhoz kötik az EFCS használatát, és felcsapott tükörnél élő nézet módban vagy nem élő nézet módban is használhat EFCS-t a váz. Esetleg más módokban is működhet. A Nikon vázak használati útmutatójában kapunk információt az EFCS-ről, olyannyira, hogy általában a menüben kell bekapcsolni ezt a lehetőséget. Az alábbi Nikon DSLR vázak esetén állhat rendelkezésre EFCS:

D7500, D500, D810, D850, D5, de esetleg előfordulhat más típusok esetén is, erről nincs információm.

Nem ismert számomra, hogy Nikon DSLR vázak esetében mik az EFCS alkalmazásának feltételei.

Felmerült, hogy a Pentax K1 és K1 II DSLR-ek élő nézet módban EFCS-t alkalmaznak, azonban a gyártó cáfolta ezt, és azt közölte, hogy nem általában az élő nézet módban használják az EFCS-t, csak bizonyos szituációkban. Erről sincs közelebbi információm.

A tükör nélküli cserélhető objektíves (MILC) vázaknál gyakori az elektronikus zár megjelenése. Van olyan típus, amelynél mechanikus és teljesen elektronikus zár is rendelkezésre áll (azaz a hátsó redőny is elektronikus, és semmilyen redőnymozgás nem történik exponáláskor), és van olyan is, amely mechanikus zárat nem is tartalmaz, csak elektronikusat. Mechanikus zár alkalmazása nélkül természetesen berázódás se lép fel. Bizonyos típusoknál emellett megtalálható az EFCS is. Mind a mechanikus zárnak, mind az elektronikus zárnak vannak előnyei és vannak hátrányai is, egyik sem ideális.

Az EFCS az alábbi MILC vázaknál érhető el: Canon EOS R, Nikon Z6, Z7, Sony NEX sorozat az 5N-től kezdve, SLT vázak, A6000, A6300, A7, A7 II, A7S, A7S II, A7R II, A9, Fuji X-H1, Olympus OM-D E-M5-II, Panasonic GM1, GH5, GH5s, G7, de bizonyára vannak más típusok is, a felsorolás nem teljes.

Képstabilizátor

Elérkeztünk hát a képstabilizátorhoz, amelyet már korábban is emlegettem. Ez a rendkívül hatásos eszköz rengeteg fényképezőgépbe, vázba és objektívbe van napjainkban beépítve, akár utazás céljára ajánlott nagy zoomátfogású kis kompakt fényképezőgépekbe, bridge gépekbe, vagy cserélhető objektíves fényképezőgépebe is. A legegyszerűbb, mindössze 3×-os zoomátfogású kompaktokban általában nem találunk ilyet.

Akinek van kedve, végezze el otthon az alábbi egyszerű kísérletet. Álljunk meg papucsban a szekrény előtt, a szerény felé fordulva úgy, hogy szemünk körülbelül 30 cm-re legyen a szekrénytől. Emeljük el sarkunkat egy-két centiméterre a földtől, majd engedjük vissza, és ezt többször ismételjük meg gyorsan egymás után. Úgy csináljuk, mintha lábujjhegyre akarnánk állni, de nem kell nagyon elemelni a sarkunkat a földről, viszont igyekezzük gyorsan csinálni. Közben figyeljük meg, hogy látszólag hogyan mozog a szekrény előttünk fel-alá. Ebben a kísérletben a fejünk volt a fényképezőgép, szemünk az objektív, a szekrény pedig a lefényképezendő téma. Azt tudtuk megfigyelni, hogyha kezünk remegésétől mozog a fényképezőgép, akkor hozzánk hasonlóan „mozogni látja” az egyébként mozdulatlan témát. Ha elég hosszú a záridő, akkor a bemozdulás hatása életlen kép formájában jelentkezik. Ha nagyon rövid a záridő, akkor annak időtartama alatt a bemozdulás mértéke a képen nagyon kicsi, esetleg észrevehetetlen lehet.

A képstabilizátor célja az, hogy a fényképezőgép apró bemozdulásai ellenére a vetített kép a képérzékelőn ne mozduljon el. Ha ezt sikeresen meg tudjuk valósítani, akkor a fényképezőgép bemozdulásától függetlenül éles képet kapunk.

Azt kellene elérni, hogy a fényképezőgép kis mozgása ellenére változatlan legyen képkivágás ugyanúgy, mintha a fényképezőgépet állványra tettük volna, és emiatt nem mozogna. Ezt valósítja meg a képstabilizátor.

A képstabilizátor úgy működik, hogy érzékeli a fényképezőgép mozgását, és akár másodpercenként több ezerszer úgy korrigálja a viszonyokat, hogy az objektív által vetített kép a képérzékelőhöz képest ne mozduljon el, és ezáltal éles maradjon. Kétféle megvalósítása terjedt el:

• Optikai képstabilizátor: Ezt az objektívbe építik be, és egy lencsetag elmozdítása révén valósul meg a stabilizálás. Például a Canon DSLR fényképezőgépek objektívjeinél, vagy Nikon F rendszerűeknél optikai képstabilizátort alkalmaznak. Ilyen esetben a képstabilizátort az objektíven lévő kapcsolóval tudjuk ki- vagy bekapcsolni.
• Képérzékelő-eltolásos képstabilizátor: Ezt a képstabilizátort a vázba és nem az objektívbe építik. A vázban lévő érzékelők érzékelik a fényképezőgép elmozdulásait, és úgy tolják el magát a képérzékelőt, hogy a rávetített kép a képérzékelőhöz képest mozdulatlan legyen. Ebben az esetben az objektívekben nincs képstabilizátor, az ilyen vázra bármilyen alkalmas objektívet feltehetünk, mindig rendelkezésre áll a vázban lévő képstabilizátor.

A stabilizátor nem akármekkora elmozdulás kompenzálására képes, teljesítőképességének van egy bizonyos határa. A képstabilizátor hatásosságát fényértékben adják meg. Lehet 1, 2, 3, 4 vagy 5 fényértéknyi, sőt a Canon R rendszerben már megjelent a hihetetlenül nagy, 8 fényértéknyi hatásosság. Ez azt jelenti, hogy a reciprok szabállyal kapott záridőhöz képest ennyi egész értéknyi záridővel lehet hosszabban exponálni szabad kézből úgy, hogy elég jó arányban kapjunk éles képet (legalábbis a fényképezőgép bemozdulásától mentes képet). Az objektívek főbb jellemzőiről szóló fejezetben (fentebb) láthattunk Canon EF-S 18-55 mm f/3,5-5,6 IS STM kit objektívről készült képeket, láthattuk az oldalán a képstabilizátor ki- és bekapcsolására szolgáló kapcsolót. A típusjelzésben a Canonnál az IS jelenti a képstabilizátor meglétét, de minden gyártó más jelölést alkalmaz.

Nézzünk egy példát. Mozdulatlan témát fényképezünk az említett, Canon APS-C vázon használható kit objektívvel, 55 mm-es gyújtótávolsággal. Ebbe az objektívbe épített képstabilizátor hatásossága 4 Fé. A reciprok szabály miatt kikapcsolt stabilizátorral alkalmazható maximális záridőt az ekvivalens gyújtótávolság (88 mm) reciprokával kapjuk meg, amely 1/88 s. Ehelyett a biztonság kedvéért számoljunk a legközelebbi rövidebb szabványos értékkel, azaz 1/125 s legyen a megengedhető maximum. Ezt hosszabbítja meg a képstabilizátor – jelen esetben – 4 fényértékkel, azaz négy egész záridő értékkel lehet hosszabban exponálni szabad kézből. A konkrét példában 1/125 s helyett exponálhatunk 1/125 » 1/60 » 1/30 » 1/15 » 1/8 másodpercet, azaz maximum 1/8 másodpercet szabad kézből. A képstabilizátor rendkívül jó és hatásos eszköz. Feltétlenül megéri az árát.

A képstabilizátornak is kell egy pici idő, amíg stabilizálja a képet, ezért exponálás előtt egy kis ideig tartsuk félig lenyomva az exponálógombot. Főleg akkor, ha nincs folyamatos stabilizálás beállítva a menüben (ezt én nem szoktam beállítani, legtöbbször nincs értelme, csak fogyasztja az áramot).

Ha a vázban és az objektívben is van képstabilizátor, győződjünk meg arról, hogy a kettőt együtt jobb eredménnyel használhatjuk-e, vagy jobb csak az egyiket használni. Közepes és nagy teleobjektívek esetében hatásosabb az optikai képstabilizátor, ezért azokba olyan cégek is beépítik az optikai képstabilizátort, amelyek egyébként képérzékelő-eltolásos stabilizátort alkalmaznak vázaikban.

A képstabilizátorok csak bizonyos kis mértékű elmozdulás korrigálására képesek, emiatt hatásosságuk a fotóstól is függ. Ha valaki nyugodt kézzel, csak kis bemozdulással képes exponálni, az nagyobb hatásosságot érhet el, elérheti a gyári specifikációt. Ha valakinek nagyobb martékban remeg a keze, akkor ugyanabban a szituációban például egy fényértéknyivel kevésbé lesz hatásos ugyanaz a képstabilizátor. Mindig igyekezzünk a lehető legnyugodtabb kézzel, helyes géptartással exponálni.

Ha hosszabb záridővel fényképezünk, és már közelítünk a képstabilizátor teljesítőképességének határához, akkor tapasztalhatjuk azt a jelenséget, hogy a kapott kép még használható, de már nem tökéletesen éles. Azt is mondhatjuk, hogyha közelítünk a határhoz, akkor már kisebb arányban kapunk éles képeket. Ilyenkor állvány használata, vagy rövidebb záridő alkalmazása jelenthet megoldást.

Minél nagyobb az objektív gyújtótávolsága, annál inkább nélkülözhetetlen a képstabilizátor megléte, vagy ha nincs stabilizátor, akkor lépten-nyomon állvány használatára kényszerülünk. Ha az adott fényképezőgép-rendszerben a váz nem tartalmaz képstabilizátort, és fontolgatjuk egy 70-300 mm-es vagy hasonló gyújtótávolságú objektív megvásárlását, mindenképpen érdemesebb a stabilizátoros változatot választani. Sőt, véleményem szerint azt érdemesebb megvenni kisebb gyújtótávolság esetében is.

Gondoljunk bele, ha egy 300 mm-es gyújtótávolságú objektívvel szabad kézből, képstabilizátor nélkül fényképezünk APS-C vázon, akkor 1/500 másodpercnél hosszabb záridőt nem használhatunk. Ez azt jelenti, hogy csak nagyon jó fényviszonyok között fogunk tudni fényképezni, borultabb időben már nem, vagy csak magas ISO értéken, amely zajosodással, élességromlással jár. Egy 3 Fé hatásosságú képstabilizátorral a használható záridő megnövekszik 1/60 másodpercre.

A képstabilizátor használatával kapcsolatos gondolatok:

• A képstabilizátor nem kompenzálja a téma bemozdulásából eredő életlenséget, csak a fényképezőgép elmozdulása miatt bekövetkezőt.
• A képstabilizátor nem lehet teljesen hatékony, ha járművön vagy egyéb módon történő szállítás miatt rázkódik, mert a működését nem ilyen rázkódáshoz tervezték.
• Ha szándékosan elhúzással, vízszintesen követjük a mozgó témát, akkor azt sok képstabilizátor automatikusan érzékeli, és a vízszintes elmozdulást ilyenkor nem kompenzálja, csak a függőleges irányú elmozdulást. Mindenki láthatott már így készült fotót. Ilyenkor például a fényképezőgép mozgásával követett autó éles a képen, de a háttér bemozdult, „elhúzott”.
• Miután a képstabilizátor a téma elmozdulását nem kompenzálja, mozgó téma esetén (ha a mozgó témát élesen akarjuk képünkön viszontlátni) úgy kell exponálni, mintha képstabilizátor nem is lenne.
• Ha állványt használunk, akkor általában ajánlatos kikapcsolni a képstabilizátort, mert akkor élesebb képeket kapunk.

Mit tehetünk, ha nincs állványunk?

Milyen lehetőségeink vannak, ha nincs állványunk, vagy otthon felejtettük azt? Hogyan tudjuk pótolni az állványt? Általában mindig akkor adódik az állványhasználatot igénylő jó fotótéma, amikor nincs nálunk állvány. Nézzük meg milyen kompromisszumos lehetőségeink vannak.

Hogyan tudjuk megállapítani, hogy szükséges lenne állványt használnunk?

Ezt két szempontot figyelembe véve tudjuk megállapítani:

• A reciprok szabály és a használni kívánt objektív ekvivalens gyújtótávolsága alapján meghatározzuk a használható leghosszabb záridőt.
• Ha van képstabilizátorunk, akkor annak hatásosságától függően 2, 3, vagy esetleg még több fényértélnyivel növelhetjük a reciprok szabállyal kapott záridőt.

Ha a fentiek alapján kapott záridőnél a fénymérés szerint rövidebb záridő szükséges a helyes expozícióhoz, akkor kézből is elkészíthetjük a felvételt. Nyugodt kézzel exponálva, és megismételve azt. Legalább két vagy három felvételt készítsünk, ha lehetséges.

Nézzünk egy példát. Legyen 50 mm az objektív gyújtótávolsága, a képstabilizátor hatásossága 3 Fé, legyen 1,6 crop faktorú Canon APS-C vázunk. A fénymérés szerint 1/4 másodperc záridőre lenne szükség. Az a kérdés, hogy szabad kézből el tudjuk-e készíteni a felvételt, vagy állványt kell használnunk? Az objektív ekvivalens gyújtótávolsága 50 mm×1,6=80 mm. A reciprok szabály alapján ennek reciproka, azaz 1/80 s a leghosszabb szabad kézből exponálható záridő, de ezt a biztonság kedvéért kerekítsük fel az ennél rövidebb szabványos záridőre, azaz 1/125 másodpercre. Képstabilizátorunk 3 fényértéknyi hatásossága azt jelenti, hogy ennél három szabványos értékkel hosszabb időt exponálhatunk állvány nélkül, azaz 1/125 » 1/60 » 1/30 » 1/15 másodpercet. A fénymérés szerint adódó 1/4 másodperc hosszabb ennél, ezért állvány használata szükséges.

Nézzük, mit tehetünk, ha kellene állvány, de nincs.

Stabilizáljuk a fényképezőgép helyzetét

A legjobb megoldás az lenne, ha tudnánk találni valamilyen felületet, amelyre letéve a fényképezőgépet bemozdulásmentes képet tudnánk készíteni. Ilyen lehet egy pad vízszintes ülőfelülete, egy szék, egy szikla, vagy bármilyen vízszintes felület. Ha a felület durva, például beton, akkor valamit a fényképezőgép alá tehetünk, hogy a durva felület ne karcolja (például egy újságot, könyvet). Használjunk a fényképezőgép 2 vagy 10 másodperces időzítőjét.

Álló képformátum esetén kereshetünk valami lapos, függőleges felületet, amelyhez hozzá tudjuk támasztani fényképezőgépünk alját. Ilyen lehet egy négyzetes keresztmetszetű, betonból készült lámpaoszlop, vagy bármilyen függőleges sík felület. A felületnek nekitámasztjuk a fényképezőgép alját, és szintén időzítővel exponálunk.

Ezzel a módszerrel szerencsés esetben akár több másodpercet is bemozdulás nélkül exponálhatunk.

Használjunk magasabb ISO értéket

Növeljük meg az érzékenységet, mert nagyobb érzékenység beállításával rövidebb záridő adódik. Ehhez tudnunk kell, hogy fényképezőgépünk milyen ISO értéknél készít számunkra még elfogadhatóan alacsony képzajjal rendelkező képet. Eddig az értékig növelhetünk. Ha ez elég, akkor elkészíthetjük a felvételt. Ha nem, akkor még nézni kell valami lehetőséget, amivel esetleg áthidalhatjuk a különbözetet.

Használjunk nagyobb látószögű objektívet

Használjunk nagyobb látószögű objektívet. A nagyobb látószögű objektívnek kisebb a gyújtótávolsága, ezért a reciprok szabály alapján hosszabb alkalmazható záridőt kapunk.

A fenti példánál maradva ha ugyanolyan fényerejű 18 mm-es objektívet használnánk az 50 mm-es objektív helyett, akkor a helyzet a következő lenne: ekvivalens gyújtótávolság 29 mm, ennek reciproka a maximális használható záridő, azaz kerekítve 1/30 s. A képstabilizátor 3 Fé hatásosságú, azaz 1/30 » 1/15 » 1/8 » 1/4 s. Ennyit exponálhatunk szabad kézből. De pont erre van szükségünk a fénymérés szerint. Tehát így már elkészíthetjük óvatosan, nyugodt kézzel exponálva a (lehetőleg több) felvételt.

Stabilizáljuk saját magunkat

Ha csak kicsivel hosszabb a szabad kézből exponálhatónál a szükséges záridő, akkor egyszerűen dőljünk neki valaminek, egy villanyoszlopnak vagy falnak, vagy támasszuk hozzá valamihez, például egy bármilyen villanyoszlophoz, ajtókerethez a fényképezőgépet, vagy használjunk zsinórállványt, ha van. Ha leguggolunk, és könyökünket a térdünkre támasztjuk, máris stabilabb helyzetben vagyunk.

Használjunk önkioldót

Az életlen képeket az esetek egy részében az okozza, hogy az exponálógomb lenyomásakor bemozdítjuk a fényképezőgépet. Szabad kézből történő fényképezéskor ennek megelőzésére használjunk 2 vagy 10 másodperces önkioldót, így amikor a zár kinyílik, már csak egy helyben fogjuk a fényképezőgépet, így a bemozdulás valószínűsége kisebb.

Készítsünk sorozatfelvételt

Készítsünk sorozatfelvételt, mert így nagyobb a valószínűsége annak, hogy éles képet (is) kapunk, illetve mozgó téma esetén a megfelelő mozgásfázis pillanatát kaphatjuk el.

A fenti módszereket értelemszerűen kombinálhatjuk is. Például emelhetjük az ISO érzékenységet, és ha ez kevés, válthatunk rövidebb gyújtótávolságú objektívre.

Bemozdult téma

Mozgó téma esetén fordulhat elő, hogy az exponálás alatt a téma olyan mértékben mozdul el, hogy annak hatása láthatóvá válik a képen. Minél gyorsabban mozog a téma és minél hosszabb a záridő, annál nagyobb az esély arra, hogy ez bekövetkezik. A bemozdult téma azonban nem mindig hiba, sok esetben a mozgás érzékeltetése céljából szándékos a téma bemozdult ábrázolása.

A téma bemozdulásának megelőzése

Ebben az esetben el szeretnénk kerülni, hogy a téma mozgása látható legyen a képen, mintegy „befagyasztani” szeretnénk a mozgást. Mint már korábban volt szó róla, annak érdekében, hogy a mozgó téma ne mozduljon be az exponálás alatt, rövid záridőt kell alkalmazni. Minél rövidebb a záridő, annál gyorsabb mozgás befagyasztására lesz lehetőségünk.

Például sporteseményeken találkozhatunk gyors mozgással. Mindenki láthatta a televíziós közvetítések alkalmával, hogy a fotósok nagy, ágyúcső méretű objektívekkel felszerelkezve várják az alkalmas pillanatot. Ez nem véletlen. Gyors mozgás esetén akár 1/2000 s vagy 1/4000 s záridőre is szükség lehet a mozgás befagyasztására, amelynek alkalmazásakor – a viszonossági törvény miatt – tág rekesznyílást kell alkalmazni, amely nagy fényerejű objektív használatát teszi szükségessé. A témához általában nem tudnak kellően közel menni, ezért teleobjektívvel kell fotózniuk. Gondoljunk például egy focimeccsre, ahol a játékosok gyorsan futnak, a labda nagy sebességgel repül, és a fotósoknak távolról kell fényképezniük. Ráadásul bármikor jöhet egy borulás, egy zivatar, amikor rosszabb fényviszonyok között kell dolgozniuk.

A téma bemozdulását tehát rövid záridővel akadályozhatjuk meg, minél gyorsabb a mozgás, annál rövidebb záridő szükséges. A mozgás iránya se mindegy, minél inkább merőleges az optika tengelyére (azaz „keresztben” mozog előttünk valami), annál rövidebb záridőre van szükség, és ha egyenesen felénk mozog, vagy tőlünk távolodik a téma, akkor némileg hosszabb záridő engedhető meg. Ferde mozgás esetén pedig az előbbi két eset közötti.

Ilyen szituáció, és egyszerű, kis érzékelős fényképezőgép esetén – egyéb lehetőség híján – a sport témamódot hívhatjuk segítségül. Sok esetben tele állásban kell(ene) fényképeznünk, azonban ebben a gépkategóriában az objektív fényereje a nagy látószögű álláshoz képest akár két fényértékkel is csökkenhet. A rövidebb záridő elérésének érdekében emelhetjük az ISO érzékenységet, azonban ebben a kategóriában – főleg nagy felbontású, kis méretű fényképezőgépeknél – az ISO emelése a túlságosan megnövekedett zaj, vagy a zajcsökkentés által keletkező összemosott kép miatt korlátozott. Mindezek korlátozzák az alkalmazható legrövidebb záridő értékét. Magyarul sok esetben nem lesz lehetőségünk kellően rövid záridő alkalmazására, ezek a fényképezőgépek erre nem igazán alkalmasak. Van olyan kis méretű érzékelős fényképezőgép is, amely még ISO 1600 esetén is elfogadható, bár már zajos, rosszabb minőségű képet készít.

Komolyabb fix objektíves, és cserélhető objektíves fényképezőgépek esetében általában rendelkezésre áll Tv üzemmód (Nikon, Sony, Panasonic esetén S módnak nevezik), válasszuk azt, és állítsunk be kellően rövid záridőt. Közben figyeljük, hogy az adott fényviszonyok között az objektívünk fényereje elegendő-e a fotózáshoz. Ha alulexponált (túl sötét) képet kapnánk a maximális rekesznyíláson is, azt sok fényképezőgép jelzi, ha nem, akkor készítsünk próbafelvételt, és nézzük meg a hisztogramot. Ha szükséges, emeljük az ISO érzékenységet.

A képstabilizátornak itt nem vesszük hasznát, mert az csak a fényképezőgép bemozdulásának hatását küszöböli ki bizonyos határok között, a téma bemozdulását nem.

Nagyon jó hasznát vesszük mozgó téma esetén is a hátsó nyomógombbal történő élességállításnak. Ha van lehetőségünk, akkor lehetőleg ezt alkalmazzuk.

Ha közeli mozgó témát fényképezünk, akkor a vaku is jó eszköz lehet a nem túl gyors mozgás befagyasztására.

Szándékosan bemozdult téma

Bizonyos témák esetében a téma szándékosan bemozdult formában történő ábrázolása a mozgás érzékeltetésének egyik eszköze. Az ilyen képen csak maga a téma a bemozdult, a környezete nem. A felvétel elkészítéséhez szándékosan olyan hosszú záridőt alkalmazunk, amelynél a téma bemozdult lesz.

Tipikusan ilyen téma a tánc ábrázolása. Bizonyára mindenki látott már ilyen képet. Ezeken a képeken a téma többnyire csak kissé mozdul be, a felvétel sok esetben kézből is elkészíthető, de állványra is szükség lehet.

Az lényeges szempont, hogy olyan mértékűnek kell lennie a bemozdulásnak, hogy látszódjon annak szándékossága. Ha ez nem kellően látszik, akkor a nézőben egy elrontott felvétel benyomását kelti.

Másik jellegzetes eset a mozgó víz selymessé tétele.

Ilyen felvételt 0,5-10 s záridővel kell elkészíteni. Minél hosszabb a záridő, annál selymesebb lesz a víz. Természetesen állványt kell használni. A problémát az jelenti, hogy szabadban, a legalacsonyabb ISO érzékenység mellett, szűk rekesznyílást alkalmazva is túl rövid záridő adódik, azaz nem tudunk kellően hosszú záridőt alkalmazni. A kellő záridő elérése céljából az objektív elé kell tenni egy olyan sötét szűrőt, amely a fény egy részét visszatartja (úgynevezett ND szűrőt, a szűrőkről másik könyvemben írok). Legtöbbször ez elengedhetetlen a több másodperces záridő éléréséhez. Szűrő hiányában talán az lehet a megoldás, ha korán reggel megyünk fotózni, amikor a kevés fény miatt szabadban még akár 5 másodperces záridőt is elérhetünk.

A felvételt a legalacsonyabb ISO értékkel, manuális üzemmód alkalmazásával készítjük el. A gépet állványra tesszük, élességet állítunk hátsó nyomógombbal vagy manuálisan, szűk rekesznyílást állítunk be, felhelyezzük a sötét szűrőt, majd exponálunk. A szűrő felhelyezése előtt kell élességet állítani, mert utána már nem tudunk. Próbafelvétel és hisztogram segítségével meggyőződhetünk a helyes expozícióról. Ha kell, korrigáljunk.

Kis kompakt géppel manuális mód híján problémáink lesznek, mert valahogyan be kellene tudnunk állítani a szükséges hosszú záridőt, amely sok esetben legfeljebb 1 másodperc. Manuális élességállítás híján szintén problémába ütközhetünk. Egyszerű kis kompakt géppel ilyen képet csinálni nem könnyű, nem igazán ilyen képek készítésére való.

A víz selymessé tétele esetleg HDR technikával is lehetséges, de ez macerásabb, mint a szűrő használata. A HDR-ről másik könyvemben írok. A HDR technika alkalmas arra, hogy több felvételt egy képpé egyesítsünk. Ebben az esetben úgy járunk el, hogy manuális expozícióval, manuális élességállítással, alacsony ISO mellett állvány használatával sok felvételt készítünk. Azért kell így készíteni, hogy minden egyes felvételen ugyanoda legyen állítva az élesség, és minden felvétel esetében a rekeszérték, a záridő, és az ISO érzékenység azonos legyen. A felvételek abban különböznek egymástól, hogy a víz helyzete mindegyiken kicsit más lesz. Ha ezeket a képeket szoftver segítségével egyesítjük, elmosódott vizet kapunk. Sajnos csak akkor lesz szép a víz, ha sok felvételt készítünk, néhány felvétel nem elég.

Ha egy gyorsan mozgó autót hosszabb, akár már 1/30 s záridővel lefényképezünk, az alapos eséllyel bemozdult lesz a képen. Ha azonban a fényképezőgépet vízszintesen úgy mozgatjuk, hogy a keresőben az autó ugyanazon a helyen legyen látható, és közben exponálunk, akkor elérhetjük, hogy a képen az autó többé-kevésbé éles lesz, és a környezete lesz életlen, egészen pontosan elhúzott lesz a fényképezőgép mozgása miatt. Ezzel is a mozgást tudjuk érzékeltetni. Ahhoz, hogy az elmozdulás iránya csak vízszintes legyen, és függőlegesen ne tudjon elmozdulni fényképezőgépünk, használjunk állványt. Ezt pásztázásos, svenkeléses (panning) technikának is nevezzük.

Az újabb képstabilizátorok már figyelembe veszik a fényképezőgép szándékos vízszintes mozgatását, és nem akarják korrigálni azt, ezért nem szükséges kikapcsolnunk, ha ilyen képet készítünk szabad kézből. Állvány használatakor a képstabilizátort általában kikapcsoljuk.

Ilyen képeket csak akkor egyszerű készíteni, ha mi magunk be tudjuk állítani a záridőt. Ha olyan kompakt gépünk van, amelynél ez nem lehetséges, akkor sincs minden veszve.

• Állítsuk be a legalacsonyabb ISO érzékenységet, hátha elérhetünk segítségével 1/30 vagy kicsit hosszabb záridőt.
• Inkább felhős időben vagy árnyékos helyen próbálkozzunk.
• Megvárjuk, amíg délután-estefelé kellően kevés fény lesz.

Ilyen képek készítéséhez gyakorlatot kell szerezni, egyből nem fog sikerülni. Több rontott kép után várhatóan lesz jól sikerült is.

Ha éjszaka, szűk rekesznyílást és alacsony ISO értéket választva szándékosan hosszú záridővel fényképezünk, akkor a mozgó autók lámpái dekoratív csíkokat húznak a képre.

A fényképezőgépet állványra kell tenni, alacsony ISO értéket kell beállítani, f/8-f/16 körüli értékre kell rekeszelni, és próbafelvétellel állapítsuk meg a szükséges záridőt. Az a jó, ha hosszú záridő adódik, a fenti kép 30 s-mal készült. Az autók első lámpái fehér, a hátsók piros csíkot húznak. Olyan hosszú záridőt válasszunk, ami alatt több autó is végigmegy az út látható részén.

A tűzijáték – alkotóelemeinek mozgása révén – önmagát rajzolja a képre, a szétrepülő elemek színes csíkokat húznak. Hagyományos módon tűzijátékot állványra helyezett fényképezőgéppel, alacsony ISO beállításával, hosszú, akár 2-10 s záridővel, szűk rekesznyílással fényképezünk. A tűzijáték világosságát a rekesznyílással és az ISO érzékenységgel tudjuk szabályozni. Vigyázzunk, ne exponáljuk túl, mert akkor részlettelen fehér lesz, ami nem szép. A fényképezőgépet a tűzijáték várható helyére irányítjuk, az élességet egy előző rakéta fényére állítjuk manuálisan vagy automatikusan, az élesség beállítása után mindenképpen kapcsoljunk át manuális élességállításra, hogy a fényképezőgép ne akarjon exponáláskor a sötét „semmire” élességet állítani. A hátsó gombbal történő élességállítás nagyon előnyös ebben a szituációban is. Ezután exponálunk, és várjuk a rakétát. Távvezérlő és Bulb záridő előnyös, mert így a kívánt időpontban abba tudjuk hagyni az exponálást. Ha ez nem áll rendelkezésre, akkor egy sötét kartonlappal egyszerűen letakarhatjuk az objektívet amikor úgy gondoljuk, hogy már képre kerültek a kívánt tűzijáték elemek, és továbbiakat már nem szeretnénk.

És egy távolabbi felvétel:

Esetleg jó érzékkel, a megfelelő pillanatban, rövid záridővel, magas ISO értékkel elkészített felvétel is megfelelő lehet. Az alábbi kép 1/50 s záridővel, ISO 6400 érzékenységgel, szabad kézből készült.

Egyszerű, kis méretű, automata kompakt géppel nem túl egyszerű a helyzetünk. Ha van tűzijáték témamód, akkor azzal bátran kísérletezzünk, ennek hiányában megpróbálhatjuk az éjszakai kép módot. Exponálás előtt próbáljunk egy távoli, megvilágított valamire élességet állítani, és ezután exponáljunk. Esetleg megpróbálkozhatunk normál módban, magasabb ISO értékkel, szabad kézből pillanatkép készítésével. Már ISO 800-zal vagy 1600-zal is boldogulhatunk. Túl rövid záridőt nem alkalmazhatunk, mert a látvány kirajzolásához időre van szükség. Mint láttuk, az 1/50 s vagy kissé hosszabb megfelelő lehet. A képstabilizátor ilyenkor is jó szolgálatot tesz, ha hosszabb záridőt szeretnénk.

Fotózásról amatőröknek - tartalomjegyzék

Oldal tetejére

Főoldal