Fénymérés

A legtöbb téma különböző világosságú részeket tartalmaz, és különféle fényviszonyok között fényképezünk. Van, amikor sok fény van, van, amikor csak nagyon kevés.

A fénymérés célja a helyes expozíció megállapítása, azaz annak elérése, hogy a képen a fontos témarészletek az általunk kívánt világosságúak legyenek. Az adott témának, adott fényérzékenységhez tartozó optimális expozíciójához szükséges záridő-rekeszérték párok meghatározása a cél.

A digitális technika talán még pontosabb expozíciót kíván, mint a film, ezért a pontos expozíció meghatározásának fontos szerepe van a siker szempontjából. Sajnos nem igaz az, hogy exponálunk valahogy, úgyis helyre tudjuk majd hozni a számítógépen. Pontos munkát kell végezni.

• a témát megvilágító fény mérése
• a témáról visszaverődő fény mérése

Az első módszer esetében a témát megvilágító fényt mérjük meg, és abból állapítjuk meg a helyes expozíciót. Ez a módszer adja a pontosabb eredményt. A digitális fényképezőgépek önmagukban (segédeszköz nélkül) alkalmatlanok ennek a módszernek az alkalmazására.

A digitális fényképezőgépek a témáról visszaverődő fény alapján állapítják meg a helyes expozíciót. A minél jobb használhatóság érdekében többféle mérési mód áll rendelkezésre még az egyszerűbb gépek esetében is.

Már régen megállapították, hogy egy átlagos téma a ráeső fény 18%-át veri vissza. Ezen alapul a visszaverődő fény mérése. Sok téma azonban nem 18%-os fényvisszaverő képességű, hanem ennél kevesebb, vagy több fényt ver vissza. Ezek okozhatják a problémát. Ráadásul a fényképezőgép beépített fénymérője nem tudja azt, hogy mit milyen világosan szeretnénk viszontlátni a képen. Nekünk kell gondoskodnunk arról, hogy a kívánt világosságú képet kapjuk.

Fénymérési módok

A legtöbb fényképezőgép esetén többféle fénymérési mód közül választhatunk, az egyszerűbb fényképezőgépeknél is találunk két-három lehetőséget. Az egyes módok esetében a fényképezőgép másképpen veszi figyelembe a képmező különböző részeit, és ezt kell figyelembe venni a mód kiválasztásánál. Általában menüből választhatjuk ki.

Az ábrán látható ikonok balról jobbra a következő mérési módokat jelölik:

• Kiértékelő mérés (átlagoló vagy mátrix fénymérésnek is nevezik): A teljes képmezőt több (akár 30, 50 vagy akár jóval több) különálló részre osztják, és az egyes részek kiértékelésével állapítja meg a fényképezőgép a helyes expozíciót. Általános témáknál használjuk ezt a módot, ahol csúcsfények és árnyékok is megtalálhatók.
• Részleges mérés: A fénymérés csak az alábbi ábrán látható szürke területet veszi figyelembe.

Olyan szituációban használható eredményesen, amikor a téma hátulról van megvilágítva, és mi azt szeretnénk, ha a téma mellett látható erős fény miatt a téma ne sziluettszerűen jelenjen meg, hanem a részletei is jól láthatóak legyenek. Tipikusan ilyen helyzet az, amikor modellünk egy vízparton áll, és mögötte naplemente látható. Ha ilyenkor kiértékelő fénymérést használnánk, akkor modellünk részlettelen fekete lenne, sziluettszerűen jelenne meg a képen, és a naplemente szép lenne. Ha részleges mérés módban a középső mérőmezőt irányítjuk modellünkre, akkor a fénymérés nem veszi figyelembe a modell körül lévő erős fényt, és modellünk jól exponált lesz, de a háttér túlexponálódik, túl világos lesz, elveszítjük a naplemente szépségét.

• Szpot mérés (pontmérés): Hasonlít a részleges méréshez, csak még kisebb területen történő mérést jelent. Csak az alábbi ábrán szürkével jelölt területet veszi figyelembe.

Mivel a mérés kis területen történik, segítségével jól feltérképezhetjük témánk fényviszonyait. Megállapíthatjuk a téma legsötétebb területét, megkereshetjük a legvilágosabbat, megállapíthatjuk, hogy az egyes részek világossága hogyan aránylik egymáshoz, megállapíthatjuk a téma kontrasztját. Ez nem a kezdők eszköze, azonban a részleges méréshez hasonló szituációkban is jól használható.

• Középre súlyozott átlagoló mérés: Hasonló a kiértékelő méréshez, azonban a kép középső részét nagyobb súllyal veszi figyelembe, az alábbi ábra szerint:

Láthatjuk, hogy a képmező szélét ez a mód szinte nem is veszi figyelembe. Akkor érdemes használni, amikor a főtéma a képmező közepén viszonylag nagy területet foglal el.

Egyes konkrét fényképezőgép-típusok esetében a fenti ábráktól eltérhet a mérőmező nagysága, például pontmérés esetén kisebb lehet a figyelembe vett terület. A pontos információ érdekében tájékozódjunk gépünk útmutatójából.

A fénymérés akkor ad jó eredményt, ha témánk a kívánt világosságú lesz képünkön. Az egyes témák azonban nagyon eltérő világosságúak, ez teszi bonyolulttá a fénymérést, és ez teszi szükségessé az expozíció-korrekciót.

Nagyon nem mindegy tehát, hogy a fénymérés pillanatában milyen témarészletre irányítjuk a képmező közepét, illetve milyen világosságú képelemek töltik ki a képmező többi részét. A fénymérési módtól függően egy adott helyzetben is más és más eredményt kaphatunk (más rekeszértéket és/vagy más záridőt).

A fénymérés eredményének rögzítése

Ezt a funkciót meglehetősen kevesen használják. Mint már korábban írtam, legtöbbször úgy exponálunk, hogy az élességállító mező(ke)t arra a témarészletre állítjuk, amelyet élesen szeretnénk látni a képen, félig lenyomjuk és lenyomva tartjuk az exponálógombot, újrakomponáljuk a képet, majd az exponálógomb teljes lenyomásával elkészítjük a felvételt. Valamikor közben megtörténik a fénymérés, amely alapján a fényképezőgép megállapítja az adott körülmények között megfelelőnek tartott expozíciót.

Ha ezen a téren is saját kezünkbe akarjuk venni az irányítást, akkor rendelkezésünkre áll sok fényképezőgép esetében a fénymérés eredményének rögzítése. Akár egyszerűbb fényképezőgépek esetében is. Egészen pontosan ezt automatikus expozíció rögzítése (Auto Exposure Lock) funkciónak hívják. Erre külön gomb található sok fényképezőgépen. A gomb jele Canon gépeknél csillag (*), esetleg a kiértékelő fénymérés ikonja, más esetben lehet AE vagy AEL felirat is.

Az expozíció rögzítéséhez a témára vagy annak kiválasztott részletére kell irányítani a fényképezőgépet, illetve kisebb területű mérésnél (pl. szpot) a mérőmezőt, félig le kell nyomni az exponálógombot, erre megtörténik a fénymérés, a gombot félig lenyomva kell tartani, és közben meg kell nyomni az expozíció rögzítésére szolgáló gombot. Ennek hatására rögzül az expozíció, és a rögzített rekeszértékkel és záridővel egymás után több felvételt is készíthetünk. Ha rögzítve van az expozíció, akkor exponáláskor csak élességet állít a fényképezőgép, a rekesz és a záridő beállítása az eltárolt érték alapján történik. A legtöbb esetben ha az exponálógombtól eltérő gombot nyomunk meg, a tárolt értékek törlődnek.

Az expozíciós adatok eltárolása lehetővé teszi azt, hogy ugyanazon a helyszínen, azonos fényviszonyok között készített felvételek ugyanazzal a rekeszértékkel és záridővel készüljenek. Ez például panorámaképek készítésénél is fontos. Ha nem tároljuk el a fénymérés értékeit, akkor minden felvételnél fénymérés történik, és az egyes felvételek egymástól eltérően lesznek exponálva. Egyszerűbb a képeket azonosan exponálni, mint utólag minden egyes képet korrigálgatni. Azonosan exponált képet manuális (M) üzemmód használatával is készíthetünk.

Nehéz szituációk

Egy átlagos téma a rá eső fény 18%-át veri vissza. Ha témánk ettől lényegesen eltér, az problémákat okozhat. Az itt leírtak akkor is hasznosak lehetnek, ha mindössze pontosabb expozíció elérése a célunk.

Milyen világosságú egy 18% visszaverő képességű felület? Olyan, mint egy közepes szürke felület világossága. Az alábbi ábrán ezt láthatjuk.

A képmező nagy részét felhasználó fénymérési módok – mint a kiértékelő mérés és a középre súlyozott átlagoló mérés – természetesen sokkal kifinomultabban állapítják meg a helyesnek vélt expozíciót, mintsem a témát egyszerűen átlagos, 18%-os fényvisszaverő képességűnek tételezné fel. A részleges mérés és a szpot mérés viszont csak a képmező kis részét használja fel a méréshez, és a témát 18%-os fényvisszaverő képességűnek feltételezve állapítja meg az expozíciót.

Ha télen a fehér hóra irányítjuk a fényképezőgép kis területen mérő szpot mérőjét, amely 18%-os fényvisszaverő képességűnek tételezi fel a témarészletet, akkor a fényképezőgép ennek megfelelően állapítja meg az expozíciót, azaz a hó a képen szürke lesz. Ez nekünk általában nem jó, ezért expozíció-kompenzációt kell alkalmaznunk, mégpedig pozitív irányban, hogy képünk világosabb legyen. Hó esetében a korrekció szükséges mértéke +1 és +2 Fé közötti, de esetleg kissé több is szükséges lehet.

Ha sötét témát, például egy fekete ruhát fényképezünk, az szintén „becsapja” a szpot mérőt, ha arra irányítjuk. Mivel átlagos világosságú témának „nézi”, ezért a szükségeshez képest többet exponál, és igyekszik közepesen szürkére exponálni ezt is, ennek következtében a képen jóval világosabb lesz a ruha, mint a valóságban. Itt is expozíció-kompenzáció válik szükségessé, mégpedig negatív irányban, azaz kevesebbet kell exponálni.

Ezeket csak a jobb megértés kedvéért írtam, nem jelenti azt, hogy ilyen szituációkban a szpot fénymérést kellene feltétlenül használnunk. A kiértékelő fénymérés jól megbirkózik a fekete ruhával, főleg ha a képen bőven látható annak világosabb környezete is. Ha csak a ruha egy kis részét fényképezzük, amely teljesen kitölti a képmezőt, akkor szintén túlexponált, túl világos képet kaphatunk. A hó is becsaphatja a kiértékelő fénymérést, és szükségessé válhat a kompenzáció.

Bizonyos esetekben akkor is lehet igényünk pontosabb expozícióra, ha nem nehéz szituációban fényképezünk.

A gyakorlatban az alábbiak valamelyikét tehetjük:

• Élő hisztogram alapján kompenzált expozícióval készítjük el a felvételt, vagy készítünk próbafelvételt, és annak hisztogramja alapján kompenzáljuk a végleges képet.
• Egy fehér bőrű ember tenyere körülbelül 2/3 vagy 1 fényértékkel világosabb, mint a leggyakoribb, 18%-os fényvisszaverő képességű fotótémák világossága. Ha tenyerünket a témát megvilágító fény világítja meg, és tenyerünkre mérünk szpot méréssel, akkor a mért értéknél 2/3 vagy 1 fényértékkel kell többet exponálni. A kép elkészítéséhez használjunk manuális (M) üzemmódot. Ügyeljünk arra, hogy tenyerünkön ne legyen árnyék, mert az meghamisítja a mérést. Mindenki „hitelesítheti” saját tenyerét, megállapíthatja, hogy pontosan mennyivel kell módosítani a tenyerén történő méréshez képest az expozíciót. Ezt egyszer kell megtenni, és a tenyerünk mindig „kéznél van”.
• 18% fényvisszaverő képességű semleges szürke lapot használunk.

Fentebb írtam, hogy a beeső fény mérésére a digitális fényképezőgépek segédeszköz nélkül nem alkalmasak, pedig ez lenne a legpontosabb eredményt adó módszer, mert független a téma színétől, világosságától, csak a megvilágító fénytől függ a mérés. A beeső fény mérését úgy képzeljük el, hogy a téma mellett állunk, és a témát megvilágító fény mérésére alkalmas fénymérőt a fényforrás, például a nap felé fordítjuk, és leolvashatjuk róla a helyes expozíciót. A mérés teljesen független a témától, mert a fényforrásból érkező fényt mérjük meg. A 18%-os szürke lapot tenyerünkhöz hasonlóan használhatjuk. A 18%-os szürke lapos vagy a tenyeres módszerrel mintegy „alkalmassá tettük” digitális fényképezőgépünket a beeső fény mérésére. Miután a 18%-os szürke lap mindig a rá eső fény 18%-át veri vissza, ezzel közvetetten a témára eső fényt mérjük meg. Tenyerünket használva lényegében egy kis – bőrünk világosságától függő – korrekcióval ugyanezt kapjuk. Ez a módszer biztosíthatja, hogy a téma egyes részei a valós világosságuknak megfelelően jelenjenek meg a képen, és nem befolyásolja a mérést a téma színe és világossága.

A drága, profi minőségű 18%-os szürke lapot a fénymérés szempontjából egyszerűen helyettesíthetjük. Vegyünk egy olyan szürke kartonlapot, amelynek fényvisszaverő képessége nagyobb mint 18%, majd kezdjünk el fekete filctollal ferde párhuzamos egyeneseket húzni rá, először távolabb egymástól. Próbáljuk ki, ha nem jó, akkor még a meglévő vonalak közé is húzzunk újabb párhuzamos vonalakat addig, amíg jó nem lesz. Ennek a lapnak csak átlagosan lesz 18%-os a fényvisszaverő képessége, tehát majd használatkor elég nagy részén kell mérni az expozíciót a pontos eredmény érdekében. Fehéregyensúly beállításához ez a lap nem alkalmas. Az eBay-ről rendelhetünk három lapból álló készletet is, amely az alábbi ábrán látható.

Kapunk egy fehér, egy fekete, és egy 18%-os visszaverő képességű szürke lapot. Ne túl kis méretű lapot válasszunk. Az ábrán látható a segítségével végzett fénymérés módja is. Fehéregyensúly pontos beállítására is ajánlják, lehet, hogy alkalmas rá, azonban használata előtt erről győződjünk meg.

Adódik a lehetőség, hogy nyomtatással állítsunk elő szürke lapot. Az egyik probléma az, hogy az így előállított szürke lap nem lesz semleges színű a nyomtató pontatlansága miatt, a másik pedig az, hogy nem biztos, hogy 18% fényvisszaverő képességű lesz. A fénymérés szempontjából utólag "hitelesíthetjük" a lapot, azaz megállapítjuk a szükséges kompenzáció mértékét. A nyomtatott lap fehéregyensúly beállítására valószínűleg nem lesz alkalmas.

Ha rendelkezünk 18% fényvisszaverő képességű szürke lappal, akkor azt a téma elé helyezhetjük, vagy a modell kezébe adhatjuk (azért, hogy a témát megvilágító fény világítsa meg a lapot is), és például Av módban, kellően közelről a lapon szpot méréssel megállapítjuk a helyes expozíciót, majd a továbbiakban az így kapott eredményt figyelembe véve manuális módban exponálunk. Vaku fényének mérésére ez a módszer nem alkalmas. Tegyük a következőket:

• A méréshez ugyanaz a fény világítsa meg a témát, mint ami a felvétel elkészítésekor fogja.
• Helyezzük el a téma mellé, vagy adjuk a modell kezébe a 18%-os szürke lapot. Nem mindegy a lap helyzete sem. Ne legyen rajta árnyék, és körülbelül olyan helyzetben legyen, hogy a beeső fény nagyjából az objektív irányába verődjön vissza róla.
• A fényképezőgépet kapcsoljuk Av üzemmódba, és állítsuk be a használni kívánt ISO érzékenységet és rekeszértéket.
• Állítsunk be szpot mérési módot.
• Menjünk olyan közel, hogy a szürke lap bőven kitöltse a mérőmezőt a képmező közepén.
• Nyomjuk le félig az exponálógombot, és nézzük meg a mérés eredményeképp kapott záridőt.
• Állítsuk gépünket manuális (M) üzemmódba.
• Állítsuk be az ISO érzékenységet, a rekeszértéket, és a méréssel kapott záridőt.
• Készítsük el a felvételeket.

Amíg a fényviszonyok nem változnak, használhatjuk ezt a beállítást, nem kell mindig méricskélni. A tenyerünk használatakor is alapvetően így kell eljárni, de természetesen nem adjuk modellünk kezébe a tenyerünket, hanem az objektív elé tartjuk.

Ez egy 18%-os szürke beállítólap. A hátoldala matt fehér színű, amelyet derítésre is használhatunk. A matt fehér felület (pl. fehér kartonpapír is) fényvisszaverő képessége körülbelül 90%.

Ha fehér lappal is rendelkezünk, azt szintén a témához helyezve vagy a modell kezébe adva közelről szpot mérővel a lapon mérve megállapíthatjuk a csúcsfények intenzitását. Ha szürke lapunk semleges szürke színű, azaz se a meleg, se a hideg színek irányába nem „húz”, akkor azt a fehéregyensúly beállításához is felhasználhatjuk. Fehéregyensúly beállításnál az a lényeg, hogy semleges fehér, vagy semleges szürke valamit használjunk a beállításhoz. A képen láthatóhoz hasonló semleges szürke és semleges fehér lapot vásárolhatunk is, a profi minőségnek azonban ára van. Ha az eBay-en vásárolunk bármilyen fehéregyensúly vagy expozíció beállítására alkalmas eszközt, azt használat előtt próbáljuk ki.

A következő néhány kép forrása a manfrotto.com, és a lapok használatát illusztrálják.

Az expozíció beállítására és a fehéregyensúly beállítására is használhatjuk a profi minőségű szürke lapot. A „célkereszt” azért van a közepén, hogy az automatikus élességállítás is működjön rajta.

A fehér lapot is használhatjuk fehéregyensúly beállítására, a csúcsfények szintjének megállapítására.

A fehéregyensúly későbbi beállításához készítsünk szürke lapot tartalmazó felvételt.

Az elkészült képen lévő semleges szürke vagy fehér felületet a képfeldolgozó programban használhatjuk a fehéregyensúly beállítására.

Árnyalatterjedelem

Az árnyalatterjedelem, más szóval dinamika a legvilágosabb és legsötétebb részek fényértékben megadott világosság-különbsége. Különbséget kell tenni a téma árnyalatterjedelme, a kapott fénykép árnyalatterjedelme, és fényképezőgépünk által átvihető (lekepézhető) árnyalatterjedelem között. Az lenne jó, ha a valóságban nem fordulna elő olyan nagy árnyalatterjedelem, amely meghaladja fényképezőgépünk képességét, de ez sajnos nem így van. A filmes világban is hasonló volt a helyzet.

A téma árnyalatterjedelme (dinamikája, kontrasztja) a legvilágosabb és legsötétebb részeinek világosságkülönbsége fényértékben kifejezve. A fényképezőgép által maximálisan átvihető árnyalatterjedelem azt mondja meg, hogy a nagy árnyalatterjedelmű téma árnyalatterjedelméből hány fényértéknyit képes leképezni (RAW formátumban). Ami ezen kívül esik, az részlettelen fekete, vagy részlettelen fehér lesz a képen, illetve a sötét részeken zajosodás is felléphet. A fénykép árnyalatterjedelme a (JPEG) fényképen látható legvilágosabb és legsötétebb részek világosságkülönbsége fényértékben megadva. Ez nem egyezik meg a fényképezőgéppel maximálisan átvihető árnyalatterjedelemmel, annál jóval kevesebb.

Ha a maximális árnyalatterjedelem szempontjából vizsgáljuk az elmondottakat, akkor azt látjuk, hogy a téma árnyalatterjedelme szélsőséges esetben akár 16 fényértéknyi is lehet, ebből képes RAW formátumban a fényképezőgép 9-14 fényértéknyit rögzíteni, amelyből a JPEG képen legfeljebb 5-6 fényértéknyi jelenik meg.

Tehát a fotózásban ezt a világosságkülönbséget fényértékben fejezzük ki. Ne feledjük, hogy egy fényértéknyi növekedés kétszeres világosságot jelent.

Egy képérzékelő árnyalatterjedelmét az egyes elemi érzékelők által átvihető árnyalatterjedelem határozza meg.

A fenti ábrán három elemi érzékelőt láthatunk. Az „A” ábra azt jelképezi, amikor az elemi érzékelőt nem világítjuk meg, azonban ilyenkor is kiolvasható belőle némi jel, mégpedig zaj formájában, úgy is mondhatjuk, hogy az elemi érzékelőnek van bizonyos mértékű alapzaja. A zaj által keltett elektromos töltéseket jelképezi a három kis karika. Minél kevesebb fény éri az elemi érzékelőt (azaz minél sötétebb ott a témarészlet), annál inkább összemérhető lesz a hasznos jel a zajjal. Addig érdemes feldolgozáskor hasznosítani az elemi érzékelőből nyert jelet, amíg a hasznos, képre jellemző információ bizonyos mértékben meghaladja a zaj szintjét. Ha már nagyobb a képzaj, mint a hasznos képinformáció, az semmiképpen sem jó.

A megvilágítás során az elemi érzékelőt fotonok érik, és a záridő időtartama alatt gyűjti a fotonok által keltett elektromos töltéseket. Az elemi érzékelő gyűjtési kapacitása azonban nem végtelen, hanem egy idő után telítődik, és nem képes több elektromos töltést tárolni. Emlékezzünk a vödrös gondolatkísérletünkre. Ha esőcseppekkel telítődik a vödör, utána már az esőcseppeket nem tudja tárolni, azok kifolynak belőle. A „B” ábrán egy nagy méretű elemi érzékelő látszik telítődött állapotban, azaz elektromos töltésekkel tele. A karikák jelképezik a elektromos töltéseket, több már nem fér bele. A „C” ábrán egy kisebb méretű elemi érzékelőt láthatunk, amely szintén telítődött. Nézzük meg, hogy a kisebb elemi érzékelő mennyivel kevesebb elektromos töltést képes tárolni, azaz mennyivel kevesebb fénymennyiséggel telítődik.

A fentiekből levonhatjuk a következtetéseket. A képérzékelő által átvihető árnyalatterjedelmet a téma sötét tartományában az elemi érzékelő zaja, míg a világos tartományban az elemi érzékelők telítődése határolja be. A kettő közötti tartományt tudjuk hasznosítani. Azt is láthatjuk, hogy a kisebb méretű elemi érzékelő hamarabb telítődik, ezért a kisebb képpontmérettel rendelkező érzékelők kisebb árnyalatterjedelem feldolgozására alkalmasak (azonos technológiai fejlettséget feltételezve).

A leírtak a gyakorlatban azt jelentik, hogy a nagyobb elemi érzékelő előnyösebb az árnyalatterjedelem szempontjából is. Kis érzékelős fényképezőgép esetén a világos részek hajlamosabbak lehetnek kiégésre. Jobb minőségű, nagyobb érzékelővel rendelkező fényképezőgépek esetén azt tapasztalhatjuk, hogy a képérzékelő képes lehet 9-14 fényértéknyi árnyalatterjedelem átvitelére, de természetesen ez csak a nyers állományra igaz.

Ne feledjük, hogy itt az érzékelő által átvihető (leképezhető) legnagyobb árnyalatterjedelemről van szó, nem a JPEG képen megjelenőről.

Ha növeljük az ISO érzékenységet, akkor a képérzékelőt követő erősítő erősítését növeljük, és egyúttal kevesebb fénymennyiséggel világítjuk meg az érzékelőt a helyes expozíció elérése céljából úgy, mintha az érzékelő érzékenyebbé vált volna. Ha növeljük az erősítést, akkor erősítjük a képérzékelő alapzaját is. Az erősítés növekedése és a megvilágítás csökkenése eredményezi magasabb érzékenység esetén az átvihető árnyalatterjedelem csökkenését. Például a sötét részeknél sokkal hamarabb következik be a zajosodás, amely már önmagában is korlátozza az érzékelővel átvihető árnyalatterjedelmet. Magyarul ez azt jelenti, hogy magasabb érzékenység választása esetén csökken az átvihető maximális árnyalatterjedelem.

Ez a csökkenés meg is mérhető. Az alábbi ábrán nézzük meg például a 30 MP-es Canon EOS 5D Mk IV full frame váz jó fényviszonyok közötti árnyalatterjedelmét az ISO érzékenység függvényében a dxomark.com mérése alapján:

A bal oldali függőleges tengelyen láthatjuk feltüntetve az árnyalatterjedelmet fényértékben, vízszintesen alul a névleges ISO érzékenység értékek láthatók. Jobb oldalon a színes sáv jelzi azt, hogy az árnyalatterjedelem csökkenésével hogyan változik a képminőség. Természetesen a zöld sáv teteje a legjobb, és legalul a vörös a legrosszabb. Ennél a váznál az ISO 6400 még a zöld zónába esik, ISO 12800 már kezd sárgulni.

Megfigyelhetünk az ábrán egy érdekes jelenséget. A dxomark.com megmérte az érzékenység valós értékeit minden egyes névleges (szabványos) érzékenység beállítása esetén, és a valós érzékenység akár jelentősen is eltért a névleges értéktől. Konkrétan a valós érzékenység minden esetben kisebb a névlegeshez képest, például ISO 100 beállítása esetén ISO 64 a valós érzékenység. A grafikonon a mért érzékenységekhez tartozó maximális árnyalatterjedelmet láthatjuk, ezért nem esnek a grafikon bejelölt pontjai a névleges érzékenységeket reprezentáló függőleges vonalakra, hanem azoktól minden esetben balra helyezkednek el. Nem ismeretlen jelenség, hogy a valós érzékenység általában lefelé eltér a névleges értéktől, ez a legtöbb digitális fényképezőgép esetében így van. Fotózásunk során azonban ezzel nem kell foglalkoznunk. Az alábbi táblázatban láthatjuk a Canon EOS 5D Mk IV esetében a névleges érzékenység értékeit, a valós érzékenység értékeit, és az adott érzékenységnél elérhető maximális árnyalatterjedelmet (ugyanez látható a fenti grafikonon is).

Láthatjuk, hogy az ISO érzékenység növelésével akár jelentősen is csökkenhet az átvihető dinamika, azaz árnyalatterjedelem. Ez a váz ISO 100 névleges érzékenységen jó fényviszonyok között majdnem 14 fényértéknyi árnyalatterjedelem átvitelére képes, amely igen jó érték. Azonban például ISO 12800 beállításakor ez 8,85 fényértékre csökken.

Nézzük meg most a fenti ábrán ugyanezeket a 24 MP-es Canon EOS 750D APS-C váz érzékelője esetében. ISO 3200 beállításakor a dinamika még éppen a zöld zónába esik, ISO 6400 már sárga. Nézzük a táblázatot:

Láthatjuk, hogy az APS-C váz érzékelőjével a maximálisan átvihető árnyalatterjedelem 12 fényérték, 2 fényértékkel kevesebb, mint a full frame váz esetén volt. Ennél az APS-C váznál egy elemi érzékelőre 14 négyzetmikrométer terület jut, ugyanez a full frame váznál 29 négyzetmikrométer, azaz körülbelül a kétszerese. A nagyobb képpontméret nagyobb árnyalatterjedelmet eredményez.

Szemünk a pupilla változása miatt igen jól alkalmazkodik a szélsőséges megvilágításhoz. Amikor szemléljük a témát, pupillánk szűkül-tágul annak megfelelően, hogy éppen milyen fényességű részét nézzük a témának, és akár a 24 fényértéknyit is meghaladhatja az így észlelhető árnyalatterjedelem. Ha szemünk nem mozdul el a téma adott részéről, akkor a pupilla egy adott állapotban van, ilyenkor mindössze valamivel több mint öt fényértéknyi szemünk árnyalatterjedelme. Ennél nagyobb árnyalatterjedelmet természetellenesnek érzünk fényképeinken is. Ez is azt támasztja alá, hogy az elkészült képen legfeljebb 5-6 fényértéknyi árnyalatterjedelem az ideális, vagy legalábbis ezt ne haladja meg jelentős mértékben. A JPEG képek is körülbelül ennek megfelelő árnyalatterjedelemmel rendelkezhetnek.

Vegyük észre, hogy a téma árnyalatterjedelme lényeges tényező. Ha egy kis, például 3 fényértéknyi kontrasztú témát fotózunk, akkor például zömmel csak közepes világosságú képpontok lesznek a képen, amelyek csak kis részét töltik ki a nyers fájlban maximálisan eltárolható árnyalatterjedelemnek, amely mint láttuk, akár 9-14 fényértéknyi is lehet. Ebben az esetben közel sem használjuk ki a fényképezőgéppel maximálisan elérhető árnyalatterjedelmet, de erre nincs is szükség. Ha a valóságban nincsenek túl sötét vagy túl világos képpontok az adott téma esetén, akkor ilyeneket a képérzékelőből se tudunk kiolvasni. Ez a 3 fényértéknyi árnyalatterjedelem nem haladja meg a JPEG kép 5-6 fényértéknyi maximális árnyalatterjedelmét, ezért azt teljes egészében felhasználhatjuk a JPEG kép előállítására. Tehát nem minden téma túl kontrasztos, sok olyan téma van, amely belefér a JPEG formátum által átvihető árnyalatterjedelembe, sőt vannak igen kis kontrasztú témák is.

Ezen az ábrán láthatjuk a JPEG képen megjeleníthető árnyalatokat a legsötétebb feketétől a legvilágosabb fehérig. Itt azért nem látunk színeket, mert az árnyalatterjedelem a világosságértékekről szól, és nem a színekről vagy színárnyalatokról.

Sok téma árnyalatterjedelme azonban jelentősen meghaladja a JPEG kép árnyalatterjedelmét, és ez jelenti a problémát. A probléma az, hogy egy nagyobb, például 10 fényértéknyi árnyalatterjedelmű téma esetén a képérzékelőből kinyert 10 fényértéknyi információból hogyan állítsuk elő a JPEG kép előállításakor a szükséges 5-6 fényértéknyi információt, hogy a lehető legjobb képet kapjuk.

A legkézenfekvőbbnek az látszana, ha a teljes, 10 fényértéknyi árnyalatterjedelmet összenyomnánk 6 fényértéknyire, és ezt rendelnénk hozzá a JPEG kép 6 fényértéknyi árnyalatterjedelméhez, mert akkor a téma minden világosságú része képviselve lenne a képen, és nem lennének kiégett és bebukott területek (mivel példánkban a téma árnyalatterjedelme kisebb a fényképezőgép érzékelőjének maximális árnyalatterjedelménél). Ez sajnos nem jó megoldás, mert a téma egyes részei közötti világosságkülönbségek is összenyomódnak, túl kicsik lesznek a valóságoshoz képest. Ezt természetellenesnek éreznénk, bágyadt, kontraszttalan lenne a kép. Tehát mindenképpen veszteséggel jár az átalakítás, nem jelenhet meg a teljes 10 fényértéknyi információ a JPEG képen.

Tudjuk, hogy a RAW formátumú fájlban a képérzékelőből kinyert információ tárolódik el. Ebben a példa szerinti esetben 10 fényértéknyi hasznos információ lesz megtalálható, ráadásul minden egyes fényértéknyi tartományban rendkívül sok árnyalat információját képes eltárolni ez a formátum. Láthattuk, hogy a JPEG képen csak 6 fényértéknyi információ jelenik meg, a többit nem is tartalmazza, ezért a JPEG kép szerkesztésével a nem létező információ sehogyan sem hívható elő. A RAW formátum viszont tartalmazza mind a 10 fényértéknyi információt, ezért az árnyékokban, illetve csúcsfényekben is megjeleníthetünk részleteket a kidolgozás során, és a tárolt rendkívül sok árnyalatot is hasznosíthatjuk, tehát nagyobb mozgásterünk lesz nagy árnyalatterjedelmű téma esetén is. Erre korábban láttunk is példát. A nyers formátum kidolgozása részben arról szól, hogy hogyan rendeljük hozzá a nyers fájlban tárolt információ egy részét a JPEG kép árnyalataihoz.

Ha engedélyezünk fényképezőgépünkön „megvilágításoptimalizálás” vagy valami hasonló elnevezésű opciót, akkor lényegében azt befolyásoljuk, hogy az érzékelőből kiolvasott sok információt hogyan használja fel a fényképezőgép a JPEG kép előállítására. Ha például egy téma kontrasztja csak 3 fényértéknyi, és engedélyeztük ezt az opciót, akkor például a képérzékelő 3 fényértéknyi, de nagyon finom különbségeket tartalmazó információit „széthúzva” úgy rendeli hozzá a JPEG kép árnyalataihoz, hogy az 5 fényértéknyi árnyalatterjedelmet töltsön ki. Ezáltal nagyobb lesz a JPEG kép kontrasztja, mint a témáé. Tehát ha kicsi a téma kontrasztja, akkor az előállított JPEG képen megnöveli azt. Ez az opció ezen kívül még a kép világosságát is optimalizálja, például világosítja, ha egyébként túl sötét lenne. Ilyen, vagy ehhez hasonló lehetőséget esetleg egyszerűbb fényképezőgépek esetében is találhatunk.

Előfordulhat „csúcsfény árnyalat elsőbbség” vagy valami hasonló nevű opció is. Ez is arról szól, hogy hogyan állítsuk elő a képérzékelőből kinyert információkból a JPEG képet. Ha ezt az opciót engedélyezzük, akkor úgy történik a leképezés, hogy kevés kiégett terület legyen a JPEG képen, a csúcsfényekben is legyenek részletek, és a csúcsfények és a középárnyalatok között finom legyen az átmenet.

A fentiek ismeretében térjünk rá arra, hogy mit láthatunk árnyalatterjedelem szempontjából fényképeinken.

Elsőként emlékezzünk arra, hogy a hisztogram alapján megítélhetjük, hogy képünk mennyire kontrasztos.

A fényképeinken látható különféle világosságú részeket öt csoportra oszthatjuk:

• részletek nélküli fehér, kiégett területek,
• részleteket is tartalmazó világos területek,
• középtónusok, amelyek nem nagyon világosak és nem nagyon sötétek,
• részleteket is tartalmazó sötét területek,
• részlettelen fekete, bebukott területek

A számottevő méretű részlettelen fehér területek a legtöbb esetben kerülendők. Akkor is ez a helyzet, ha a részlettelen terület nem teljesen fehér színű, mert akkor is „részlettelen fehér területnek” tekintendő, és kerülendő. Az lenne a jó, ha képünk legvilágosabb területein is megjelennének részletek. Sok esetben például a fehér felhők égnek ki, és azokból tűnnek el legalább részben a részletek, vagy a nap fényének tükröződése egy tó vizén is kiéghet.

A középtónusok általában sok részletet tartalmaznak, ezért sok információt hordoznak.

Azonban ha csak középtónusok vannak egy képen, akkor a fénykép kontrasztja kicsi lesz, és dinamikátlannak, „bágyadtnak” érezzük.

A számottevő méretű részlettelen fekete területek nem feltétlenül kerülendők. A kiégett fehér területek nem keltenek kellemes benyomást a szemlélőben, de a fekete részlettelen területek közel sem ilyen rossz hatásúak, akár a kép alkotóelemei is lehetnek. Gondoljunk például a sziluettfotókra. A részlettelen, nem teljesen fekete színű területek is „részlettelen fekete terület”-eknek tekintendők.

Végül nézzük meg kicsit részletesebben az alábbi képeket.

A képen látható téma árnyalatterjedelme nagy, a téma nagyon kontrasztos. Nézzük, mi lett belőle a fényképezőgép által készített JPEG képen.

Kiégett területek: A piros nyilakkal példaképpen megjelöltem két olyan területet, ahol a képpontok „kiégtek”, azaz részlettelen fehérek lettek. Ezek a területek semmilyen részletet nem tartalmaznak. A képen sokkal több ilyen található.

Bebukott területek: A sárga nyilakkal példaképpen jelöltem néhány olyan területet, ahol a képpontok „bebuktak”, azaz részleteket nem tartalmazó feketék lettek.

Ezen a képen egy olyan felvétel látható, amelynél a téma árnyalatterjedelme nem haladta meg a fényképezőgéppel átvihető dinamikatartományt, ezért nincsenek kiégett és bebukott területek.

Csúcsfények: A kép legvilágosabb, de még némi részlet tartalmazó, nem kiégett területei, az ábrán zöld nyíllal jelöltem néhányat.

Középtónusok: A nem nagyon sötét és nem nagyon világos területek a középtónusok. Kék nyíllal jelöltem néhány középtónusú területet, de sokkal több helyet is bejelölhettem volna, mert ez a kép nagyrészt ilyen területeket tartalmaz. A középtónusok tartalmazzák a képi információ nagy részét.

Árnyékok: A kép sötétebb, de még részleteket tartalmazó részeit szokás így nevezni akkor is, ha valójában nem árnyékról van szó. Ha például azt mondjuk, hogy az árnyékokban is vannak részletek, az azt jelenti, hogy a kép sötét területei is tartalmaznak részleteket. Az ábrán sárga nyíllal bejelöltem néhány ilyen területet. A bejelölt területek felett a fák lombját is be lehetett volna jelölni, azok is a kép sötétebb területei.

Mit tehetünk, ha a téma kontrasztja túl nagy? A legnagyobb kontraszt nyáron, déli napsütésben van. Ekkor a napsütötte részek nagyon fényesek, az árnyékok pedig nagyon sötétek. Ha van rá lehetőségünk, akkor világosíthatjuk az árnyékokat azáltal, hogy például modellünket egy fehér falú épület mellé állítjuk úgy, hagy a fal némi visszavert fényt juttasson arcára. Ha van derítőlapunk, azzal is hasonlóan deríthetünk. Vakut is használhatunk az árnyékok világosítására például egy modell arca esetében. A legegyszerűbb azonban ha ezt a helyzetet elkerüljük. Ne a déli órákban fényképezzünk nyári napsütéses időben, hanem inkább válasszuk a reggeli vagy a délutáni órákat, amikor a megvilágítás már nem annyira kemény. Az alacsonyabban álló nap fénye nem annyira kontrasztos, fénye melegebb, és ezért fotózásra sokkal inkább alkalmas. Ha mégis délben kell fotóznunk, akkor inkább valaminek az árnyékában tegyük ezt, árnyék fehéregyensúly választásával.

Ne feledjük, hogy lehetnek olyan témák is, amelyekhez a nagy kontraszt előnyös.

Jobbra exponálás

A fényképezőgépeken be lehet kapcsolni azt a lehetőséget, hogy a képek visszanézésekor valamilyen villogó színezéssel jelezze a túlexponált területeket, valamint jelenítsen meg hisztogramot vagy hisztogramokat. Bizonyára mindenki járt már úgy, hogy az elkészített tájképet visszanézve bizony voltak túlexponált területek, elsősorban az égbolton. Ha pici ilyen terület van, az nem probléma, ha nagyobb, az már nem előnyös. Az ilyen problémákra jelent megoldást a jobbra exponálás.

Már írtam róla, hogy nyers formátumban nagy információtartalom, nagy árnyalatterjedelem rögzíthető. Hogyan tudjuk a legjobban hasznosítani a gyakorlatban ezt a nagy árnyalatterjedelmet? Hogyan tudunk úgy fényképezni, hogy a lehető legnagyobb árnyalatterjedelmet rögzíthessük nyers formátumú fotózáskor? Mi a digitális fotózáskor az ideális expozíció? Erre keressük a választ.

A nyers formátumban fényképezőgép-típustól függően maximálisan akár 9-14 fényértéknyi árnyalatterjedelem rögzíthető. Bizonyos fotótémák nagy árnyalatterjedelműek, akár a 14 fényértéknyit is meghaladhatják. Ilyenek például a tájképszerű témák. Milyen expozíciót kell alkalmaznunk annak érdekében, hogy a rögzíthető nagy árnyalatterjedelmet jól kihasználhassuk?

Abból kell kiindulnunk, hogy látásunknak nagyon nem tetszenek a kiégett területek, és sokkal jobban elviseli a bebukott sötét részeket. Ebből következik, hogy úgy kell megállapítanunk az ideális expozíciót, hogy a csúcsfények, azaz a kép legvilágosabb területei a nyers formátumú állományban még éppen ne legyenek túlexponáltak, de csak kicsivel exponáljunk a túlexponálás határánál kevesebbet.

Ha fotózáskor rendelkezésünkre állna a nyers állomány pontos hisztogramja, akkor úgy kellene exponálnunk, hogy a hisztogram jobb oldali szélső oszlopa üres legyen, a tőle közvetlenül balra elhelyezkedő oszlopokban viszont megjelenjenek a csúcsfények. Erről kapta ez a módszer a nevét, hiszen a nyers formátum hisztogramjának jobb szélének közelébe exponálunk. Ha témánk nagy árnyalatterjedelmű, akkor ilyen expozíciót alkalmazva akár vízszintesen ki is töltheti a teljes RAW hisztogramot a téma, és így a legjobban kihasználhatjuk a fényképezőgépünkkel átvihető árnyalatterjedelmet. Azt is mondhatjuk, hogy a lehető legvilágosabb nyers képet készítjük el, amelynél a csúcsfények még nem kiégettek.

Ha a téma árnyalatterjedelme nagyon nagy, akkor bebukott területek keletkezhetnek. Ha a téma árnyalatterjedelme kicsi, a módszer akkor is előnyös, mert jobbra exponálva a lehető legtöbb fény érheti az elemi érzékelőket, és így a sötét területek kevésbé lesznek hajlamosak zajosodásra.

Elvileg az így megállapított expozíció tekinthető ideálisnak a digitális fotózásban, egészen pontosan a nyers formátumú fotózásban.

Már korábban említettem, hogy a jól exponált képen az egyes témarészletek világossága az elképzelésünk szerinti. Ebben az értelemben ezzel a módszerrel nem kapunk jól exponált képet, képünk technikai értelemben lesz jól exponált. Az így létrehozott nyers formátumú állományból tudjuk az utófeldolgozás során a legjobb minőségű, kívánságunk szerinti világosságú képet létrehozni.

Nézzük, hogyan alkalmazhatjuk ezt a gyakorlatban. Az alkalmazandó expozíció pontos megállapítása a sarkalatos pontja ennek a módszernek. A nehézséget az okozza, hogy az expozíció megállapítása (fénymérés) a JPEG fájl előállításának szempontjait veszi figyelembe, és a fényképezőgépekben elérhetetlen a RAW hisztogram. Ha elérhető lenne ez a lehetőség a felvétel elkészítésekor, akkor egyszerűbben tudnánk jobbra exponált képeket készíteni. A nyers állomány kidolgozására szolgáló programokban viszont rendelkezésre áll.

Nézzük a legegyszerűbben kivitelezhető, azonban közel sem tökéletes módszert. Fotózzunk nyers formátumban a legalacsonyabb érzékenységgel. Alkalmazzuk a már említett túlexponált területjelzőt, és a hisztogramo(ka)t. Készítsük el a tájképet a szokásos módon, majd nézzük vissza azt, és figyeljük meg, hogy vannak-e túlexponált területek.

Annak megítélése, hogy mit tekintünk annak a legvilágosabb témarészletnek, amelynek kiégését meg szeretnénk előzni, döntésünktől függ. Az biztos, hogy ha nappali fényviszonyok között a napkorong látható a képen, ne akarjuk azt a kiégéstől megmenteni, mert akkor a többi rész bebukott fekete lesz. Azt el kell engedni, hagyni kell kiégni. A többi témarészlet esetében azonban mérlegelhetünk, hogy mi legyen a legvilágosabb, a kiégéstől még megmentet témarészlet. Tájkép esetében például ilyennek tekinthetjük a felhők legvilágosabb részeit, mert így szép, nem részlettelen felhőket kaphatunk. A visszanézéskor a villogásból látjuk, hogy az adott témarészlet kiégett-e.

Bár a fényképezőgépek túlexpozíció jelzése és a hisztogram sem túl pontos, de azért támpontot ad a jobb expozíció megállapításához. Azt kell megnéznünk, hogy milyen mértékű expozíció-kompenzáció szükséges ahhoz, hogy a fontos részek ne, vagy csak egy kis területükön legyenek túlexponáltak. Ehhez csökkenteni kell az expozíciót, tehát negatív irányú expozíció-kompenzáció válik szükségessé. Csökkentjük például egy fényértéknyivel, és megnézzük az eredményt. Ez jól megmutatja, hogy így a kívánt eredményt kaptuk, esetleg még korrigálnunk kell valamilyen irányba. Kis területen nem baj, ha túlexponálódik a még megmenteni kívánt terület, mert egyrészt a maximálisan világos fehér szín is a kép része lehet, másrészt a nyers fájlban minden bizonnyal rendelkezésre fognak állni azok az információk, amelyekből ezeken a területeken akár vissza is nyerhetjük a részleteket.

Ez a módszer egyszerű, azonban sajnos nem az optimális eredményt adja.

Ha ezt a módszert nem túl kontrasztos, csak sötétebb árnyalatokat tartalmazó, akár a tájképtől eltérő téma esetén alkalmazzuk, akkor némi utófeldolgozással többet hozhatunk ki képünkből akár JPEG, akár RAW formátumban fotózunk. Az, hogy nem túl kontrasztos a témánk és csak sötétebb árnyalatokat tartalmaz azt jelenti, hogy a téma csak közepes világosságú és annál sötétebb képpontokat tartalmaz, JPEG hisztogramja jobb oldalon „üres”, azaz üres oszlopokat tartalmaz. Egyik színcsatorna sem töltheti ki teljesen vízszintesen a hisztogramot, mert akkor nem tudjuk eredményesen alkalmazni a módszert.

Részletesebb magyarázatot nem fűzök hozzá, de fogadjuk el, hogy a JPEG kép legvilágosabb egy fényértéknyi tartománya hordozhatja a kép információtartalmának mintegy felét, a következő fényértéknyi a negyedét, az ezt követő fényértéknyi körülbelül a nyolcadát, stb. Azért írtam, hogy „hordozhatja”, mert ez csak egy technikai lehetőség. Az a témától is függ, hogy valóban hordozza-e. Ha sötét a téma minden részlete, akkor előfordulhat, hogy a képen egyáltalán nincs olyan világosságú képpont, amely a legvilágosabb egy fényértéknyi tartományba esne.

A másik közismert tény az, hogy a téma legsötétebb részein éri a legkevesebb fény a képérzékelőt, ezért itt várható a legkevesebb részlet és leginkább itt következik be zajosodás.

Ez a két tény eredményezi azt, hogy az „exponáljunk jobbra” eljárás eredményesen használható kis árnyalatterjedelmű, sötét témáknál is. Egy sötét, kis árnyalatterjedelmű téma látható az alábbi JPEG képen.

A kép világosságértékeket tartalmazó, illetve színcsatornánkénti hisztogramja így néz ki:

A lényeg az, hogy mind a négy hisztogram esetében a jobb oldal üres, azaz nem tartalmaz oszlopokat. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy többet exponálva (expozíció-kompenzációval) úgy is elkészíthetjük a felvételt, hogy a hisztogram csak annyival tolódjon jobbra a diagram jobb széléhez, hogy még egyik színcsatorna se exponálódjon túl, azaz az utolsó, jobb oldali oszlop üres legyen. A hisztogramot a diagram jobb széléhez „toljuk”. Az eltolás által természetesen a hisztogram bal oldalán lesznek üres oszlopok, de az nem számít, sőt az a jó.

Ebben a konkrét esetben körülbelül egy fényértékkel többet exponálhatunk. Az így kapott kép természetesen túl világos lesz, de ez nem probléma, mert utólag képszerkesztő programban visszakorrigáljuk a kívánt sötétségűre.

Látnunk kell azt, hogy van, amikor negatív, és van, amikor pozitív expozíció-kompenzációra van szükség. Ha a csúcsfények kiégnének, akkor negatív, ha a téma sötét, akkor pozitív irányú kompenzációra van szükség a jobbra exponáláshoz.

A pontosabb eredmény érdekében az alábbi módon járhatunk el. Ezzel a módszerrel exponálhatunk valóban a nyers hisztogram jobb szélének közelébe.

Segítséget ehhez mindössze a pont (szpot) fényméréstől remélhetünk. Ezzel a módszerrel kis területen tudjuk megmérni a fényt. A fénymérés ilyenkor olyan expozíciós értéket eredményez, amellyel a mért témarészlet középszürke világosságú lenne a képen. Ha havon mérnénk, akkor a hó nem fehér, hanem középszürke lenne, vagy ha egy fekete ruhán, akkor az se fekete lenne, hanem szürke.

A gyakorlatban pontméréssel azt a legvilágosabb témarészletet kell megmérni, amelynél még el szeretnénk kerülni a kiégést, és az alapján kell úgy exponálnunk, hogy ez a rész még éppen ne legyen kiégett a nyers formátumú állományban. Mivel közepes szürke árnyalatot eredményező expozíciós adatokat kapunk a pontméréssel, és mi ezt nem középszürke árnyalatúként szeretnénk rögzíteni, hanem a nyers formátumban még éppen nem kiégett világos árnyalatként, ezért pozitív expozíció-kompenzációt kell alkalmaznunk. A kérdés az, hogy milyen mértékű legyen a kompenzáció. Ezzel a kompenzációval helyezzük a nyers hisztogramon a diagram jobb széle mellé a mért témarészletet reprezentáló oszlopokat.

Tájképszerű fényképet a legalacsonyabb érzékenységgel készítünk, ha szükséges, állvány használata mellett. Ha magasabb érzékenységet használunk, akkor felejtsük el ezt a módszert, mert magas érzékenységen (pl. ISO 1600) kapott zaj miatt elveszítjük a módszer összes előnyét. Feltételezem, hogy aki ezt a módszert használni szeretné, az komolyabban elkötelezett a lehető legjobb tájkép elkészítése iránt, és ebbe beletartozik a legalacsonyabb érzékenység és az állvány használata is.

A már említett expozíció-kompenzáció mértékét próbafelvételek készítésével állapíthatjuk meg. Ezt egyszer kell megtennünk, utána már használhatjuk a megállapított, bizonyos fényértéknyi kompenzációt. Ennek érdekében tegyük állványra fényképezőgépünket, állítsunk be alacsony ISO érzékenységet, és nyers formátumban történő fényképezést. Pontméréssel mérjük meg témánk legvilágosabb részletéhez tartozó, a gép által helyesnek vélt expozíciót. Készítsünk próbafelvételt ezzel az expozícióval, majd 1/3 fényértékenként növekedő expozíció-kompenzációval egészen +4 fényérték kompenzációig. Ezután számítógépen a nyers fájl kidolgozására alkalmas program segítségével értékeljük ki a képeket. Megnézhetjük a RAW hisztogramot, és magát a képet is kiértékelhetjük. Ne a képek világosságával foglalkozzunk, hanem azzal, hogy a pontmérésre kiválasztott terület valóban ne legyen túlexponált, és valóban a hisztogram jobb széle mellet helyezkedjen el. Válasszuk ki a legoptimálisabbnak látszó képet, és állapítsuk meg ennek elkészítésekor alkalmazott expozíció-kompenzáció mértékét. A biztonság kedvéért ennél 1/3, de inkább 2/3 fényértéknyivel kevesebbet alkalmazzunk. Ezt az értéket jegyezzük meg.

Ezután próbáljuk ki a gyakorlatban is a próbafelvételek készítésével azonos beállításokkal (alacsony ISO, nyers formátum). Készítsünk úgy tájképet, hogy a legvilágosabbnak tekintett részen (pl. felhők legvilágosabb részein) végezzünk pontmérést, alkalmazzuk a helyesnek ítélt expozíció-kompenzációt. Végül dolgozzuk ki a nyers képeket. Ha nem találunk semmilyen rendellenességet, akkor használhatjuk a megállapított kompenzációt, de előfordulhat, hogy kicsit korrigálnunk kell a kompenzáció mértékén, mert például elszíneződést tapasztalunk a legvilágosabbnak tekintett részen.

Ha ezzel a módszerrel exponálunk RAW+JPEG beállítás mellett, és akár a JPEG, akár a RAW képet nézzük vissza a fényképezőgépen, a világos részek túlexpozícióját mutatja a hátoldali kijelző. Ilyenkor a JPEG kép valóban túl van exponálva, mert az előállításához a fényképezőgép nem használja fel a teljes nyers formátumban rögzíthető maximális árnyalatterjedelmet. A RAW fájl visszanézésekor pedig a kijelzés nem a nyers fájl adatai alapján történik, hanem a nyers fájlba beágyazott JPEG kép alapján, amelyre az előző mondat vonatkozik. Tehát ezzel a túlexpozíció-jelzéssel nem kell foglalkoznunk, csak számítógépes programmal tudjuk valójában megítélni a nyers formátum adattartalmát.

A módszer elvileg bármely téma esetén alkalmas lehetne, azonban általános fotózás céljára nehézkessége miatt nem alkalmas. Például tájképek készítésekor jó hasznát vehetjük, legtöbben erre a célra használják. Az lenne a jó, ha lenne a menüben bekapcsolható jobbra exponálás funkció nyers formátumú fotózáskor, amely a látvány elemzésével automatikusan megvalósítaná a jobbra exponáláshoz szükséges helyes expozíciót. Ekkor sokféle témához könnyen használható lenne.

Kérdés azonban, hogy milyen témákhoz érdemes ezt a módszert használni, mennyi az előnye valójában. Véleményem szerint a legfőbb előnye tájképek készítése esetén az égbolt, a felhők kiégésének megakadályozása. A többi előnye (pl. a zajosodás csökkenése) kisebb mértékű, illetve főleg nagy nyomat készítése esetén számottevő. Az égbolt és a felhők kiégésének megakadályozása a hisztogramot és a túlexpozíció jelzését használó egyszerűbb módszerrel is megvalósítható.

A módszer előnyei a következők:

• Képünk a lehető legjobb lehet, a lehető legtöbb részletet visszaadhatjuk képünkön anélkül, hogy a csúcsfények kiégnének.
• Ha kis kontrasztú a téma, és a hisztogram oszlopait a diagram jobb széléhez közel toljuk, akkor a képmező teljes területén több fénymennyiség éri a képérzékelőt. Mivel így a diagram bal oldali része üres lett, az érzékelőt túl kevés fénymennyiség sehol sem éri. Ennek az lesz a következménye, hogy a kép sötétebb részei több részletet fognak tartalmazni, kevésbé lesznek zajosak, illetve a visszakorrigálás során kevésbé lesznek zajosodásra hajlamosak akár RAW, akár JPEG formátumban fotóztunk.

A módszer hátrányi a következők:

• Nehézkes az alkalmazása, emiatt sok esetben nem érdemes alkalmazni.
• Számítógépes utófeldolgozást igényel.
• Ügyelni kell a pontos expozícióra.
• Csak alapérzékenységen érdemes használni. Ha ennél magasabb érzékenységet kell alkalmazni, akkor nincs valódi előnye.
• Csak „lassú” fotózáshoz, főleg nem mozgó témákhoz alkalmas.
• Az említett kisebb mértékű zajosodás csak nagy méretű nyomaton érzékelhető, a fénykép kisebb méretben történő felhasználásakor elvész ez az előny.

Lehet olvasni „exponáljunk balra” módszerről is, amely szerint a hisztogram bal széléhez kell exponálni, nem pedig a jobb széléhez. Véleményem szerint ez nem valódi előnnyel kecsegtető módszer, hanem sokkal inkább egy olyan dolog, amelynek semmilyen előnye nincs, ezért nem érdemes foglalkozni vele. Ha van mozgásterünk, mert a téma nem túl kontrasztos, akkor az exponáljunk jobbra módszer a kívánatos. Ha a téma árnyalatterjedelme meghaladja a fényképezőgépünkkel átvihető maximális árnyalatterjedelmet, akkor pedig jobb, ha nem égnek ki a csúcsfények, inkább a sötét részek bukjanak be, ha már választani kell. Vegyük figyelembe azt a kitételt, hogy minden esetben mi dönthetjük el, hogy mely témarészletet hagyunk kiégni, és melyik az a legvilágosabb témarészlet, amelyet meg szeretnénk menteni a kiégéstől. Ezeket figyelembe véve az exponáljunk balra módszernek nincs valódi létjogosultsága.

Fotózásról amatőröknek - tartalomjegyzék

Oldal tetejére

Főoldal