2,5 A kép oldalaránya

A komponálás során a képmezőt kell kitöltenünk képelemekkel. A kép hatása szempontjából nem mindegy, hogy milyen alakú a képmező, milyen a kép oldalaránya, mennyire elnyújtott téglalap alakú, vagy mennyire közelít a négyzethez. Többféle oldalarány terjedt el a gyakorlatban.

A négy leggyakrabban előforduló oldalarányt láthatjuk az alábbi ábrán.

Négyféle oldalarányt láthatunk, van közöttük négyzet alakú, és többé-kevésbé elnyújtott téglalap alakú is.

Az oldalarány a képmező alakjáról szól, arról, hogy hogyan aránylik a kép hosszabb oldalának hossza a rövidebb oldalának hosszához.

Például a 3:2 oldalarány azt jelenti, hogy a kép hosszabb oldala 3 egység hosszú, a rövidebb oldala pedig 2 egység hosszú. Ez azt is jelenti, hogy a hosszabb képoldal másfélszer olyan hosszú, mint a rövidebb. A kép oldalhosszúságát például mérhetjük képpontokban, vagy papírkép esetében akár cm-ben is. Ennél az oldalaránynál ha a kép hosszabb oldala 3000 képpontot tartalmaz, akkor a szomszédos rövidebb képoldal ennek kétharmadát, azaz 2000 képpontot kell, hogy tartalmazzon, azaz a kép 3000x2000 képpont felbontású.

A 3:2 oldalarány eredetileg a kisfilmes fényképezőgépek oldalaránya volt, a digitális fényképezőgépek egy része ezt "megörökölte". Általában kellemes látványt nyújt, legközelebb ez áll a később tárgyalandó aranyarányhoz (3:2 arány: 1,5:1; aranyarány: 1,618:1). Ennek az oldalaránynak határozott irányultsága van, ezért tájképeknél, vagy hasonló vízszintes irányultságot igénylő témánál jól működik, és sok egyéb esetben is.

Álló tájolású tájkép esetén ennél az oldalaránynál nehézségünk lehet a képmező jó kitöltésével. Vagy túl sok egyhangú égbolt kerül a képre, vagy túl sok hely jut az előtérre, amelyet problémás lehet értelmesen kitölteni, emiatt az utófeldolgozás során a kép vágására kényszerülhetünk. A szélesebb és kevésbé magas 4:3 oldalarány előnyösebb lenne álló tájkép esetén.

Az alábbi kép 3:2 oldalarányú.

A 4:3 oldalarány azt jelenti, hogy a hosszabb oldal 4 egység, a rövidebb 3 egység hosszú. Ilyen oldalarányú például egy 4000×3000 képpontos kép, vagy egy 48×36 cm-es papírkép. A 4:3 oldalarány kevésbé elnyújtott, mint a 3:2, azaz közelebb áll a négyzetes alakhoz.

Talán a 4:3 oldalarány tűnik a legtermészetesebb látványnak, de ez a körülmények és ízlés kérdése is. Mind vízszintes, mind függőleges irányultságú témánál jól működik.

Az alábbi kép oldalaránya 4:3.

Az 1:1 oldalarányú kép két szomszédos oldalának hossza egyforma, például 1000×1000 képpont, vagy 2500×2500 képpont, illetve papírkép esetén például 30×30 cm-es, vagy 45×45 cm-es.

Az 1:1 oldalarány régen a középformátumú rendszerek egyik gyakori formátuma volt. Manapság a közösségi médiában terjedt el leginkább.

Az 1:1 oldalarányú kép négyzet alakú, ilyen az alábbi kép.

A 16:9 oldalarány jelenti a legelnyújtottabb téglalapot a fentebbi ábrán látható oldalarányok között. Ezt az oldalarányt a filmiparból örököltük, ezért „filmes” hatása van annak ellenére, hogy állóképhez használjuk.

Az oldalarányt másképpen is meg lehet adni. A hosszabb oldal hosszát eloszthatjuk a rövidebb oldal hosszával, így tizedes tört alakban kapjuk meg az oldalarányt. Például a 3:2 oldalarány esetében 3/2=1,5, amely kifejezi, hogy a hosszabb oldal másfélszer olyan hosszú, mint a rövidebb. Más esetben még ehhez a tizedes törthöz is hozzáteszik a „:1”-et, azaz a példánk szerinti esetben: 1,5:1. Akár 3:2, akár 1,5, akár 1,5:1 formában is adjuk meg, mindhárom ugyanazt jelenti: a hosszabb képoldal hossza másfélszerese a rövidebbnek. Természetesen bármilyen képarányt meg lehet adni mindhárom módon.

Ha az oldalarányt kettősponttal elválasztott formában adjuk meg, akkor az első szám általában a kép vízszintes oldalának hosszára utal, a második pedig a függőlegesre. Ennek értelmében a 3:2 egy fekvő tájolású kép, míg a 2:3 egy álló tájolású.

Még egy fontos oldalarányt kell megemlítenünk. Ez nem más, mint fényképezőgépünk legnagyobb felbontású képének oldalaránya, az úgynevezett natív oldalarány. A natív szó jelentése: valódi, természetes, eredeti. Ebben az esetben a képérzékelő valódi, azaz fizikai, tényleges felbontásából, képpontjainak számából eredő oldalarányról van szó. Ha egy képérzékelő fizikai felbontása 6000×4000 képpont, akkor a natív oldalaránya 3:2.

Napjainkban egy fényképezőgéppel általában többféle oldalarányú képet lehet készíteni, azonban minden, a natív oldalaránytól eltérő oldalarányú kép a natívból való kivágással készül, ezért annál kisebb felbontású. Többnyire ez így van. Véleményem szerint leginkább akkor járunk el helyesen, ha a fényképezőgép legnagyobb (natív) felbontásával fényképezünk, mert ez tartalmazza a legtöbb információt. Ebből a kidolgozás során kivágással saját magunk is létrehozhatunk bármilyen oldalarányú képet. Például Canon DSLR esetén a RAW + JPEG a jó választás, amikor a legnagyobb (natív) felbontású, legjobb minőségű JPEG képet menti a memóriakártyára, valamint elmenti a RAW formátumú fájlt is. Erre természetesen csak akkor lehet szükség, ha utólag ki szeretnénk dolgozni képeinket a legjobb eredmény elérése érdekében. Ha nem, akkor nincs értelme a nyers formátumban történő mentésnek.

A fényképezőgép natív oldalarányát tehát a képérzékelő határozza meg, amely minden esetben téglalap alakú. Az egyes digitális fényképezőgép-rendszerek szokásos natív oldalarányai a következők:

• Full frame és APS-C DSLR, Canon Z, Nikon R, és Sony MILC fényképezőgépek: 3:2
• Kompakt, bridge és Micro 4/3" (Olympus és Panasonic) fényképezőgépek, okostelefonok: 4:3

Nézzük meg a képmező alakjának hatását a képre, annak hangulatára. Ehhez az alább látható, 4:3 oldalarányú képből indultam ki, és levágtam a képet úgy, hogy különböző oldalarányú képeket kapjak.

A fénykép felhasználásának célja is befolyásolhatja, hogy milyen oldalarányt válasszunk. Az egyes internetes platformokhoz más és más oldalarány az ideális. Ha nyomatokat kívánunk készíttetni, akkor a fotópapírok mérete is befolyásolhatja az ideális oldalarányt.

2.6 Álló vagy fekvő tájolás

Itt arról kellene szólnom, hogy mikor használjunk álló vagy fekvő tájolást. A fényképezőgépek érzékelője alapesetben fekvő tájolású, azonban alkalmasak álló tájolású kép készítésére is.

A fekvő tájolást nevezhetjük tájkép tájolásnak is, az állót pedig portré tájolásnak, utalva a leggyakoribb alkalmazásukra. Ez az elnevezés azonban csalóka, mert napjainkban rengeteg tájkép készül álló tájolással, és rengeteg portré készül fekvő tájolással is. Véleményem szerint ebben a témában nehéz általános érvényű szabályokról írni.

A legfontosabb az, hogy a téma és a tájolás összhangban legyen, ez határozza meg az alkalmazandó tájolást.

Szemünkkel vízszintesen nagyobb térrészt látunk, mint függőlegesen, ezért a fekvő tájolás természetesebb látványt nyújt, alapvetően nyugalmat, harmóniát sugároz, azonban megtölthetjük ezt a formátumot is izgalmas, akár felzaklató tartalommal, és akár már ferde vonalakkal is feszültséget vihetünk a képbe. Régebben általános volt az a szemlélet, hogy tájképekhez fekvő tájolást alkalmazzunk, kivételek az olyan képek, amelyek nagyon magas, felfelé törő hegycsúcsot tartalmaznak, amelyhez előnyösebb az álló formátum. Ha azonban megnézzük a napjainkban készült tájképek sokaságát, rengeteg olyan tájképet láthatunk, amely álló tájolású anélkül, hogy extrém magas hegycsúcsot ábrázolna. A fekvő tájolás valószínűleg még mindig dominál, de már nem olyan mértékben, mint korábban. Az ultranagy látószögű tájképek tájolása napjainkban is döntően fekvő.

Álló tájolás esetén a szemlélő szemét szokatlanabb, függőleges mozgásra késztetjük. Ez kevésbé nyugodt, energikusabb hatást hoz létre. Sok fotós ki is használja ezt, és elég nagy arányban álló tájolású képet készít. Magas fák, magas épületek, vízesések esetén is előnyös lehet. Tehát az ábrázolandó tárgy alakja és mérete is befolyásolja, hogy mely tájolást célszerű választani.

Azt gondolhatnánk, hogy személyek fényképezésekor az álló tájolás a nyerő, hiszen teljes alakos képnél a modell vékony és magas, míg közeli arckép esetén is az álló tájolás a megszokott. Ennek ellenére sokszor a fekvő tájolás a megfelelő, mert nagyobb teret hagyhatunk a modell tekintetének irányában, vagy a modell tágabb környezetének ábrázolása így könnyebben megvalósítható. Tehát mindkét tájolásnak létjogosultsága van, nem lehet azt mondani, hogy az egyik előnyösebb a másiknál. Mindig az adott helyzet dönti el, hogy melyiket alkalmazzuk.

Városképeket legtöbbször fekvő tájolással készítünk, csak néha előnyösebb az álló tájolás, például egy toronyház esetében. Valaminek a magasságát sokkal jobban lehet hangsúlyozni álló tájolással. Felhőkarcolók csoportjának fotózásakor azonban a fekvő tájolás előnyösebb lehet. Általában igaz, hogyha egy keskeny magas valamit önmagában szeretnénk bemutatni, akkor az álló tájolás a kedvezőbb, de ha a környezetét is láttatni szeretnénk, akkor már a fekvő tájolás a jobb.

Végül nézzünk meg néhány, ugyanarról a témáról készült felvételt, álló és fekvő tájolással, staffázzsal és anélkül. Figyeljük meg, hogy mennyivel más a hatása az egyes változatoknak, akár a tájolás milyensége, akár a staffázs jelenléte tekintetében.

2.7 A mélység és méret érzékeltetése

Háromdimenziós világot kétdimenziós fényképen kell úgy ábrázolnunk, hogy a szemlélő a harmadik dimenziót, a mélységet is jól érzékelje. A mélység érzékeltetésének eszköze a perspektíva.

A perspektívát alapvetően két dolog határozza meg:

• a téma elemei egymáshoz képest hogyan helyezkednek el a térben
• mi hogyan helyezkedünk el a téma elemeihez képest, azaz honnan fényképezünk (ezt nevezzük nézőpontnak)

Ha nincs ráhatásunk az egyes elemek térbeli elhelyezkedésére, akkor csak a megfelelő nézőpont megválasztására van lehetőségünk.

A képérzékelő síkjával párhuzamos síkon lévő párhuzamos egyenesek (úgynevezett szélességi vonalak) a képen is párhuzamosak lesznek. Egyéb, a valóságban párhuzamos egyenesek a képen összetartó egyeneseket eredményeznek, amelyek az úgynevezett iránypontban találkoznak (metszik egymást). A valóságban vízszintes párhuzamos egyenesek iránypontja a horizontvonalon található. A valóságban az optikai tengellyel párhuzamos egyenesek (mélységi vonalak) a képmező közepe felé tartanak, és az úgynevezett főpontban találkoznak.

A párhuzamos egyenesek összetartása mélységérzetet kelt, ezt az alábbi képen is megfigyelhetjük.

Ennek speciális esete az, amikor az objektív optikai tengelyével párhuzamos vonalakat fényképezünk. Ezt, mint kompozíciós elemet jól kihasználhatjuk a néző tekintetének irányítására, valamint felhívja a szemlélő figyelmét magára a képre is, ezáltal esetleg nem lép azonnal tovább. Erre példa a következő két kép.

A főpontban találkozó mélységi vonalak hatását figyelhetjük mag az alábbi képen is. A távolabbi dolgok kisebbnek látszódnak, ez okozza a távlati hatást.

Az előző három kép esetén egy főpont volt, ebben az egy főpontban találkoztak az összetartó egyenesek. Az alábbi képen két iránypont található.

A valóságban a kék ház ereszének vonalai, és falának a járdával történő találkozásának vonalai egyaránt vízszintes egyeneseket eredményeznek, amelyek páronként párhuzamosak egymással. Az alábbi képen látható, hogy a ház közelebbi sarkától balra látható párhuzamos egyenesek balra az egyik iránypontban találkoznak, míg attól jobbra esők jobbra, egy másik iránypontban. Ebben az esetben két iránypont található, amelyek a horizontvonalon vannak.

Természetesen nemcsak egy épület sarka által jöhet létre hasonló szituáció, hanem más módon is.

A fenti képen megfigyelhetjük, hogy a térbeliséget az is jól érzékelteti, ha a tárgyak (a képen a hegyek) részben takarják, átfedik egymást. Mindig a közelebb lévő tárgy takarja a távolabbit. Ugyanezen a képen megfigyelhetjük az úgynevezett levegőperspektívát is, amelynek oka a levegőben lévő porszemcsék és a pára. Kis távolságokon ennek nincs számottevő hatása, azonban a nagyobb távolságra lévő tárgyak egyre fakóbbnak, elmosódottabbnak látszanak.

Ha mélységben különböző rétegeket helyezünk egymás mögé, akkor is jól érzékeltethetjük a mélységet tájképszerű képeinken. Nem szükséges, hogy az egyes rétegek takarják egymást, elég ha jól látszik, hogy egymás mögött helyezkednek el (az alábbi képen a különböző színű virágok sávja, valamint a távolban a fák sávja).

A tőlünk egyre távolabb elhelyezkedő, a valóságban hasonló méretű tárgyak (ezen a képen a lámpák) méretének csökkenése is fokozza a mélységérzetet.

Helyezzünk a kép előterébe valami érdekes dolgot a mélységérzet fokozására.

Az is fokozza a mélység érzetét, ha fák levelei, vagy magasabb fűszálak között átnézve fotózzuk a témát. Az előtérben lévő növényzet életlensége is hozzájárul ehhez.

Ha nincs semmilyen ismert méretű valami a képen, amelyhez a többi elem méretét viszonyíthatnánk, akkor nem érzékeljük, hogy azok mekkorák a valóságban. Ilyen esetben előnyös, ha egy ismert méretű képelemet is elhelyezünk a képen, amely például lehet egy ember, egy autó, vagy bármely más ismert méretű dolog. Az alábbi két képen ezt láthatjuk.

Tájképszerű képeknél attól is függ a mélységérzet, hogy hová van állítva az élesség, és mi mennyire elmosódott a képen.

A fenti képeken az is megfigyelhető, hogy a mélység érzékeltetése szempontjából a nézőpont döntő fontosságú.

2.8 Nézőpont

A nézőpont az a hely ahonnan a fotó készül. Ez magában foglalja a legmagasabb vagy akár a legalacsonyabb helyeket is. A megfelelő nézőpont megválasztása rendkívül fontos kompozíciós elem.

Ha például egy drón segítségével fotózunk, akkor a nézőpont az a pont, ahol a drónon lévő fényképezőgép a felvétel elkészítésének pillanatában tartózkodott.

A legtöbb ember állva, szemmagasságból fényképez. Ez az őszinteség, megszokottság, közvetlenség, biztonság, nyugodtság érzetét nyújthatja, azonban nem mindig erre van szükségünk. Ha fel szeretnénk kelteni képünk szemlélőjének érdeklődését, akkor valami érdekeset, szokatlant kell neki mutatnunk. Az egyedi, érdekes nézőpont megtalálása az egyik lehetőségünk a jobb fényképek készítésére. Éljünk ezzel a lehetőséggel. Főleg akkor jöhet jól az egyedi nézőpont, ha már mások által egymilliószor lefotózott témát szeretnénk érdekesen bemutatni. Gondosan válasszuk ki tehát azt a helyet, ahonnan a fényképet elkészítjük.

Ha magasabban elhelyezkedő pontból szeretnénk fényképezni, akkor a drónon kívül egyéb lehetőségeink is vannak. Például felmehetünk egy domb, lépcső, létra, vagy kőkerítés tetejére. Elfordítható kijelzőjű fényképezőgépünket kinyújtott karral a fejünk fölé is tarthatjuk.

Ha alacsony nézőpontra vágyunk, akkor alacsonyról, földközelből kell fotóznunk. Ilyenkor jól jön, ha fényképezőgépünk hátoldali kijelzője kihajtható, elfordítható. Le is guggolhatunk vagy le is fekhetünk a földre, ha szükséges. Szép, alacsony nézőpontú képet kapunk akkor is, ha témánk tócsában látható tükörképét fényképezzük, hiszen a tócsa alacsonyan van.

Alacsonyan elhelyezkedő téma esetén sokszor az jelenti az érdekes nézőpontot, ha magunk is leereszkedünk (akár le is fekszünk) a téma szintjére, mert ilyen témákról a legtöbben kényelmesen, felülről készítenek felvételt.

Az alábbi képnek egy másik változatát lentebb láthatjuk (2.69 kép), ez a kép más nézőpontból, és majdnem négyzetes formátumban készült.

Végül ennél a képnél is szokatlan, alacsony a nézőpont.

Kompozíció - tartalomjegyzék

Oldal tetejére

Főoldal