2.14 A tér klasszikus felosztása

A fényképezés során térben elhelyezkedő témát síkban képezünk le. Ha a térbeliséget érzékeltetni szeretnénk, akkor gyakran a festészetből átvett klasszikus felosztást alkalmazzuk, amely főleg tájképeknél, de egyéb esetekben is hasznos.

A klasszikus felosztás szerint a képet a téma egyes részeinek a fényképezőgéptől mért távolsága szerint három zónára osztjuk: előtérre, középtérre és háttérre. Legközelebb az előtér helyezkedik el, legtávolabb a háttér, és a kettő között található a középtér. Képünk élesre állított főtémája általában (de nem mindig) a középtérben helyezkedik el, a mögötte lévő terület a háttér, az előtte lévő terület az előtér. Nem minden fénykép rendelkezik elő-, közép- és háttérrel.

Portré esetén a középtérben helyezkedik el az élesre állított modell, és mögötte található az általában elmosódott háttér. A legtöbb portrénál az előtér hiányzik. Az előtér a fotós és a modell közötti terület lenne, de ez sok esetben nem kerül a képre, mint az alábbi képen sem.

Az előtér nemcsak tájképek esetében kerülhet szóba, hanem városképek esetén is jelentősen hozzájárulhat a fotó hatásosságához.

A fenti képen a főtéma a világítótorony, az attól közelebbi képelemek alkotják az előteret, a távolabbiak a hátteret.

Csak akkor indokolt az előtér megjelenése a fényképen, ha valamilyen módon hozzátesz valamit a képhez. Általános szabály, hogy csak a szükséges képelemek alkossák a kompozíciót, és lehetőleg szabaduljunk meg minden szükségtelen vagy kedvezőtlen képelemtől. Sokszor azért nincs előtér, mert az nem szép, esetleg rontana a kompozíción, vagy egyszerűen nincs szükség rá.

Ha az előtérbe valamilyen látványos elemet komponálunk, az sokszor jelentősen fokozhatja a kép hatását, és növeli a mélységérzetet is.

Ha nagyon közelről készítünk portrét, akkor előfordulhat, hogy a téma teljesen kitölti a képmezőt, és nincs se előtér, se háttér. Ezt láthatjuk a fenti képen.

Ezen képen csak középtér és háttér van jelen. Ez jellemző a makrofotókra, illetve sokszor a kis mélységélességű portrékra is.

A háttér fontos eleme a fotónak, majdnem olyan fontos, mint a főtéma. Sokan hajlamosak ezt figyelmen kívül hagyni. Hiába érdekes a főtéma, hiába szépek a fények, a zavaró elemeket tartalmazó háttér elvonhatja a szemlélő figyelmét a főtémáról. A megfelelő háttér viszont jelentősen hozzájárulhat a kép hangulatához, és jobban felkeltheti a néző figyelmét.

2.15 Háromszögek, négyszögek, körök

Ha az alakzat jellegzetes pontjai adottak, vagy a téma bizonyos részei bizonyos alakzatra emlékeztetnek, akkor azt agyunk kiegészíti az adott alakzattá. Sokszor azonban még ennyire közvetlen jelzés sem kell, ha bizonyos elemek megfelelően helyezkednek el, akkor is beleképzeljük a látottakba az alakzatot. Ez a folyamat tudattalanul zajlik, észre sem vesszük.

Egy alakzat bizonyos helyzetben a hétköznapi életben is stabilabbnak tűnik, ugyanez tapasztalható a fotókon látható alakzatok esetében is. Akkor észleljük őket a legstabilabbnak, ha a legnagyobb és leglaposabb felületük alul helyezkedik el. Például egy háromszög akkor kelti a stabilitás érzését, ha egyik oldala a kép alsó szélével nagyjából párhuzamos, a háromszög ezen az oldalán (alapján) áll, és a harmadik csúcsa ezen oldal feletti részen helyezkedik el. Ha a csúcsa az alapján kívülre tolódott el balra vagy jobbra (tompaszögű háromszög), akkor már bizonytalanságot érzünk. A csúcsukon álló, vagy oldalra döntött háromszögek instabilitást, bizonytalanságot sugallnak. Instabilitás esetén feszültség is keletkezik a képen.

Négyzetek, téglalapok szintén akkor keltik a stabilitás érzését, ha egyik oldalukon állnak, ha egyik csúcsuk van alul, akkor az szintén bizonytalanságérzést kelt.

A háromszögek a mindennapi éleben is rendkívül gyakoriak.

Számos háromszöget és négyszöget fedezhetünk fel ezen a képen, ha alaposan áttanulmányozzuk. A háromszögek és négyszögek az oldalukon állnak, ez stabil érzést kelt.

Ha megnézzük a fenti képet, azonnal érezzük az instabilitást és az emiatt fellépő feszültséget. Ezt elsősorban a csúcsán álló háromszög, és a szokatlan látvány idézi elő. Akkor is instabilitást érezhetünk, ha csak egyetlen furcsa alakú háromszög jelenik meg a képen.

Az itt látható képeken közvetlen módon megjelentek a háromszögek, de erre nincs szükség, elég ha jellegzetes pontjait, például csúcsait látjuk, agyunk kiegészíti a látottakat. Nem szükséges, hogy a háromszöget alkotó vonalak is megjelenjenek, elég ha három kis képelem alkotja a háromszög csúcsait, amelyet agyunk tudattalanul (észre se vesszük) kiegészít háromszöggé. A háromszög egyik oldalát alkothatja az egyik képen szereplő személy nézésének iránya is. A háromszöggel különböző érzelmeket válthatunk ki a nézőből akár észrevétlenül is, úgy, hogy a háromszög közvetlenül meg sem jelenik csak bizonyos képelemek jelzik azt. Az itt leírtak ugyanúgy vonatkoznak a négyszögekre és a körökre is.

A három nagy virágot az oldalán (alapján) álló háromszögként érzékeljük, amely stabilitást sugároz.

Az épületet alakja miatt háromszögnek látjuk, mégpedig egy alapján álló háromszögnek, amely nagy stabilitást ad a képnek.

A fenti képen sárga vonallal bejelöltem, ahogy a két kite ernyő és az ember háromszöget alkotnak. Ez a háromszög jóval kevésbé kelt stabil érzést, mint a fentebbi képen látható épület, inkább instabilitást, feszültséget kelt.

A látható ferde vonalak általában valahol találkoznak, és (ha mással nem, akkor a kép oldalával) háromszöget alkotnak. A képeken általában ebből ered a sok háromszög. A találkozási pontnak nem szükséges látszódnia, hiszen agyunk anélkül is kiegészíti a vonalakat háromszöggé.

A képen piros vonallal bejelöltem a háromszöget. Alul nem látszik a háromszög két csúcsa, de agyunk kiegészíti a látottakat háromszöggé. A háromszög alapja a kép alsó oldala.

Itt is bejelöltem két háromszöget, de többet is be lehetne jelölni, például a középső épület esetében a sötét széles vonalként látható tagozódásnál, vagy a bal oldali épületnél.

A három személy feje háromszöget alkot.

A lenti két képen közvetlenül megjelenik a kör. A körök leginkább az energia és a mozgás érzetét közvetítik.

A lent látható tájképen a kör csak közvetetten, jelzésszerűen van jelen, de agyunk észreveszi, ha elég erőteljesen van jelezve. Általánosságban talán elmondható, hogy a nem közvetlen módon jelen lévő körnek kisebb a jelentősége, mint például a közvetetten jelen lévő háromszögnek.

Alul a tisztást határoló fenyők, jobbra a magas fenyők, felül az égbolt alatti ívelt sáv, bal oldalon a tisztás szélénél, a hegyoldalon lévő sötétebb elemek alkotják a kört.

A fenti kép esetében a jobb oldalon a patak partján lévő növények, a modell feje felett a fák alsó ágai, mögötte a patak szélénél látható sötét elemek, alul a modell cipőjétől lejjebb elhelyezkedő szélesebb sötét sáv a vízben, valamint a növények levelei alkotják a virtuális kört. A kör körbeveszi a modellt. Az alábbi képen szabad kézzel be is rajzoltam nagyjából a kört.

2.16 Vízszintes vonalak

A vízszintes vonalak kapcsolatban vannak a látóhatárral és a földdel, amin állunk, ezért ha jól, a többi elemmel összhangban alkalmazzuk, akkor stabilitást kölcsönöz a képnek. Vízszintes vonalnak tekinthető egy kidőlt fa vagy egy fekvő ember is, amelyről a nyugalom vagy a pihenés juthat eszünkbe. A legfontosabb vízszintes vonal a látóhatár vonala, a horizont.

A vonalnak sem kell feltétlenül közvetlenül megjelenniük a képen, sokszor elég, ha jelezzük azt néhány hasonló tárgy egyenes vonal mentén történő elhelyezésével.

A vízszintes vonalakhoz természetes módon illeszkedik a fekvő képmező, de meg lehet próbálkozni az álló tájolással is.

2.17 A horizont helye

Horizontnak (látóhatárnak) azt a vonalat nevezzük, amely a földet és az égboltot elválasztja egymástól. A fotózásban főleg tájképeken látható. A horizontvonalnak vízszintesnek kell lenni, ez nagyon fontos szabály. Ez arra az esetre nem vonatkozik, amikor domboldalon állunk.

Bár kisebb eltéréseket a kidolgozás során is korrigálhatunk, jobb, ha már fotózáskor figyelünk erre. Ha a horizont vonala ferde, akkor „felbillen” a kép, és látásunk tiltakozik ellene, sehogyan sem lesz jó hatása a képnek.

A legtöbb fényképezőgép ad valamilyen támogatást a vízszintes látóhatár megvalósítására, például négyzetrácsot, vagy egyéb vízszintes vonalakat (például a képmezőt harmadoló vonalakat) lehet megjeleníteni a hátoldali kijelzőn vagy az elektronikus keresőben.

A nagy kérdés az, hogy a képmezőben hová helyezzük a látóhatár vonalát. Tulajdonképpen bárhová helyezhetjük, azonban néhány szabályt figyelembe kell venni.

Legtöbbször nem jó hatású a képmező közepére helyezni, szerencsésebb a képmező alsó vagy felső harmadába, de ez is megszeghető szabály.

Ha egyhangú, felhők nélküli, érdektelen szürke vagy kék az égbolt, akkor többnyire felesleges belőle sokat mutatni, mert nem fog hozzájárulni a kép hatásához, hanem legtöbbször inkább előnytelen. Ilyenkor vagy keveset, vagy akár semmit se mutassunk meg belőle. Ha úgy tartjuk fényképezőgépünket, hogy az égboltból csak kevés vagy semmi se kerüljön a képre, akkor várhatóan az előtérből több lesz látható. Igyekezzünk úgy megválasztani a nézőpontot, hogy az előtér is tetszésünknek és témánknak megfelelő legyen.

Ha az égbolton gyönyörű, látványos felhők vannak, akkor az is lehet a kép főtémája. Akár a kép nagy részét az égbolt foglalhatja el, a talajból esetleg csak egy vékony csík lesz látható. Erre a keskeny előtérre általában szükség is van, hogy legyen a nézőnek valami „szilárd” támpontja.

E két szélsőség között bárhová elhelyezhetjük a horizontot. Előnyös, ha az égen szép felhők vannak, mert akkor csak a témánk egyéb részei határozhatják meg a horizont helyét, és nem befolyásolja azt a szép felhők hiánya.

A képen látható egyhangú látóhatár általában unalmas képet eredményez, célszerű valami olyan elemet belekomponálni, amely megtöri az egyhangúságát, például nagyobb hegyet, tornyot, vagy bármi egyebet.

Jó, ha tudjuk, hogy minél inkább eltér fölfelé vagy lefelé a horizont helye a kép középvonalához képest, annál nagyobb feszültséget vihetünk bele a képbe. A feszültség a kisebb és nagyobb rész között lesz.

Ha emberek is láthatók a képen, akkor figyeljünk arra, hogy a horizont ne vágja ketté a fejüket, inkább a fejük felett, vagy az alatt legyen.

A horizont helyét a fényképezőgép tartásának megváltoztatásával befolyásolhatjuk a legegyszerűbben, azonban bizonyos esetekben szükség lehet alacsonyabb vagy magasabb nézőpont alkalmazására. Akár le is térdelhetünk, vagy felállhatunk egy létrára.

2.18 Függőleges vonalak

A függőleges vonalak is képesek bizonyos hangulatokat közvetíteni, például a hatalom, az erő, a magasba törés, a felemelkedés, a magabiztosság hangulatát, és egyéb hasonlókat is. A vastagabb függőleges vonalak inkább stabilitást közvetítenek, míg a vékonyak inkább törékenységet.

Az álló tájolás olyan esetben talán előnyösebb, ha a fotón kifejezetten a függőleges képelemeket kívánjuk hangsúlyozni. Ez azonban megszeghető szabály.

A vízszintes vonalak egyhangúságát megtörhetik a függőleges vonalak, amelyek a vízszintes vonalakat metszve feszültséget adhatnak a képhez.

A fenti képen a vitorlás hajó és a modell megtörik a vízszintes vonalak (az alsó felhők sávja, a horizont, a tengervíz sávja, a hullámok vonala) egyhangúságát.

Ha a képen a mélységérzetet erősíteni szeretnénk, azt függőleges vonalakkal könnyen megtehetjük. Ehhez két vagy több olyan objektumot helyezünk el a képen mélységben, amelyekről tudjuk, hogy a valóságban egyforma magasak. A távolabb lévők egyre kisebbnek tűnnek a képen, ezzel érzékeltetik a mélységet. Ennek érzékelésében a perspektívának van szerepe. Ha a fényképet nagy látószögű objektívvel közelebbről készítjük el, akkor a távolabbi függőleges vonalak rövidülése nagyobb mértékű lesz, és ezáltal jobban érzékeljük a mélységet. Ha teleobjektívvel, távolabbról fotózunk, akkor a távolabbi függőleges vonalak rövidülése kisebb mértékű lesz, és a mélység kevésbé érzékelhető.

2.19 Átlós vonalak

Ezt nem kell szó szerint érteni. Az átlósnak nevezett vonalaknak három esete van:

• valódi átlós vonalak
• átlósan elhelyezkedő tárgyak
• a nézőpont miatt keletkezett átlós vonalak

Nem feltétlenül előnyös, ha egy valódi átlós vonallal határozottan két részre osztjuk a képet.

A ferde vonalak nagyon hatékonyan vezetik tekintetünket a kívánt irányba. A balról jobbra ereszkedő ferde vonal természetes hatású.

A hosszúkás alakú csónak megfelelő elhelyezése jelzi a vonalat, amelyet agyunk az alakészlelésnél leírtak szerint kiegészít átlós vonallá.

Az előző képhez képest ellentétes irányultságú, azaz emelkedő ferde vonal a dinamika, a mozgás, a feszültség érzetét adhatja a képhez.

A három virág ferde vonalat alkot (agyunk egészíti ki vonallá).

A kép teljes felületén ismétlődő ferde vonalak szép mintákat hozhatnak létre, és előfordulhat, hogy magát a kép témáját adják.

Az egymást metsző ferde vonalak feszültséget válthatnak ki a szemlélőben, és a metszéspontra irányítják a figyelmet, amelyet ezen a képen is megfigyelhetünk. Ha túl sok különböző irányú, egymást keresztező ferde vonal látható, az előnytelen lehet, mert a káosz, a zűrzavar érzetét keltheti.

2.20 Statikus és dinamikus kompozíció

Ha a kép lényegi elemeit vízszintes és függőleges vonalak alkotják, akkor statikus kompozícióról beszélünk, amely állandóságot, mozdulatlanságot, nyugalmat sugall. A dinamikus kompozíció átlós vagy ferde vonalakra épül, és mozgalmasságot, mozgást, dinamikát érzékeltet.

Statikus kompozíció esetében a valóságban vízszintes és függőleges vonalakat – amennyiben lehetséges – a vízszintes és függőleges képszélekhez igazítva jelenítjük meg.

A jobb kompozíció érdekében kínosan ügyelni kell, hogy a vízszintes és függőleges vonalak valóban pontosan párhuzamosak legyenek a kép oldalaival. Ennek érdekében már felvételkészítéskor meg kell mindent tennünk, akár például létráról fényképeznünk, hogy vízszintesen tarthassuk fényképezőgépünket, illetve a kidolgozás során is korrigálni kell az esetleges eltérést.

A képen az ablakoknál láthatjuk, hogy azok függőleges oldala nem párhuzamos a kép szélével, valamint alul az épület fala és a járda találkozása sem teljesen párhuzamos a kép alsó szélével. Ha ezeket az eltéréseket a kidolgozás során korrigáljuk, jobb képet kapunk.

Dinamikus kompozíció esetében fontos követelmény, hogy legalább egy ferde vonal legyen a képen. Ez lehet „valódi” ferde vonal, amely a valóságban is ferde, például a nézőpontból eredően ferde vonalat alkotó sínek a 2.129 ábrán, vagy például a fényképezőgép elfordításából eredő ferde vonal, amelynek hatására ugyanúgy dinamikus kompozíció keletkezik. Egy képen több ferde vonal is lehet. A perspektivikus torzítás is ferde vonalakat eredményez.

Arra vigyázni kell, hogy lehetőleg ne a látóhatár legyen ferde, mert ez ellen látásunk erősen tiltakozik. A ferde horizont csak ritkán eredményez jó kompozíciót.

Ennek a képnek a hangulatához hozzájárul a görbülő horizont is.

Arra is ügyeljünk, hogy a ferdeség szándékoltnak látszódjon, mert egyébként egy elrontott felvétel benyomását keltheti a szemlélőben.

A fotós ferde egyenes mentén helyezte el a három fő elemet, amely egy kis feszültséget, dinamikát vitt a képbe. Képzeljük el, hogy mennyivel unalmasabb lenne ez a kép, ha ezek a tárgyak a háttérrel pontosan párhuzamosan helyezkednének el. Abban az esetben statikus kompozíciót kapnánk.

A csónak átlós elhelyezése és a többi ferde vonal dinamikát, mozgalmasságot ad a képhez.

Ezen a képen a sárga színű timpanonrészlet ferde vonalai dinamikát, mozgalmasságot, érdekességet, figyelemfelkeltést eredményeznek. Ha az nem lenne ott, hanem helyette a sötétszürke háttér lenne, a kép úgy is nagyon szép lenne, azonban akkor statikus lenne a kompozíció, és még inkább csendet, nyugalmat, békességet, meghittséget sugározna. Sokszor kis változtatások is nagy változást eredményezhetnek a kép hatása szempontjából.

Ezen a képen a ferde vonalak dinamikát eredményeznek. Ennek ellentéte az lenne, ha pontosan a falra merőlegesen fotóznánk le a hozzá támasztott kerékpárt. Akkor egy statikus, és esetleg unalmas kompozíciót kapnánk.

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy miért mondom azt, hogy a fenti lámpás kép statikus változata szintén nagyon szép lenne, és akár meghittséget is sugározhatna, míg a kerékpáros kép statikus változata akár unalmas is lehetne. Mi okozza ezt a különbséget? Bizonyos tárgyak, bizonyos színek és bizonyos körülmények fennállása esetén hajlamosak vagyunk bizonyos érzésekre asszociálni. A fentihez hasonló lámpák, vagy akár a gyertya meleg, sárgás fénye mellett, nyugodt, akár részletek nélküli, elmosódott környezet esetén, vagy barna színű tárgyakból kialakított nyugodt környezet esetén a legtöbb ember hajlamos az emberi melegségre, a meghittségre, nyugalomra, csendre asszociálni. A kerékpáros képnél az eltérő körülmények miatt ez elmarad.

2.21 Görbék

A görbe vonalak a vízszintes és függőleges vonalaknál jobban vonzzák a tekintetünket, ezért fontos kompozíciós elemek. Számos helyen találhatunk görbe vonalakat, lehetnek utak, építészeti elemek, vízpart alakja, folyó, patak, vagy bármi egyéb. A görbe vonal arra készteti a nézőt, hogy tekintetével kövesse azt, ezáltal lelassíthatjuk a kép szemlélését, és jobban megnézi a kép többi részét is, ahová a görbe vonal elvezeti.

Kiemelt jelentőségűek az S (vagy fordított S) alakú görbék. Ilyet figyelhetünk meg folyók, patakok, utak kanyarulatainál. Tájképeknél, portréfotózásnál, esetleg utcai fotózásnál találkozhatunk vele. Az S-görbe különösen erőteljes hatású, magával ragadja tekintetünket.

Portréfotózás esetén női modellek S-görbét hozhatnak létre megfelelő pózolással. Ez a pózolás kiemelheti a modell alakját, és kellemes látványt nyújt.

2.22 Vezető vonalak

A vezető vonalak könnyen használható, fontos kompozíciós eszközök, a képmező kívánt elemére vezetik a szemlélő tekintetét.

A vezető vonalak olyan vonalszerű, vagy vonalszerűen rendezett elemek, amelyek a néző tekintetét a kompozíció egyik részéről a másik részére vezetik. Akár be is vezethetik a tekintetet a képmezőbe, annak kívánt pontjára. Legtöbbször a kép aljáról indulnak, és onnan vezetnek a megfelelő helyre. A fő cél általában az, hogy a tekintetet a főtémára vezessék. Ez a (szem)mozgás vonzza be a nézőt a képbe, ez teszi számára érdekessé a képet. Egyszerű, de nagyon hatásos és fontos kompozíciós elem. Nem minden vonal vezető vonal. Ha egy út bevezet a képbe, de nem vezet semmilyen fontos képelemhez, hanem csak kivezet a képből, az nem vezető vonal.

Vezető vonalakat alkothatnak például utak, utcák, épületek, vasúti- vagy villamos sínek, kerítések, épületek, partvonalak, hullámok, fák, sziklák, karok, lábak stb. A természetben és a városokban könnyen találhatunk vezető vonalakat.

Vezető vonalak nemcsak egyenes vonalak lehetnek, hanem például egy kanyargó út, folyó vagy patak is lehet vezető vonal. Nem mindig kell ennyire valós vonalaknak lenniük, hanem lehetnek felhőalakzatok, a földön vagy mezőn lévő minták is.

Ha egy kép nagyon sok elemből áll, akkor vezető vonalakkal a kívánt pontra lehet irányítani a néző figyelmét.

A távolra mutató vezető vonalak segíthetnek a mélységérzet fokozásában. Ez a hatás főleg olyan esetben jelentős, amikor egy út összeköti az előteret a háttérrel.

A vezető vonalakat arra is használhatjuk, hogy a kép egyik részéről egy másik részére vezessük a tekintetet, és akár körbe is zárulhatnak, ezáltal a kép belsejében tarthatják a néző figyelmét.

Ha a téma abban a pontban helyezkedik el, amelyben a vezető vonalak összefutnak, akkor jelentősége, fontossága nagyobb lesz.

A vezető vonalaknak a kép egy fontos eleméhez kell vezetniük a néző tekintetét, nem pedig kivezetni a képből, illetve nem olyan helyre kell irányítaniuk a figyelmet, ahol semmi érdekes sincsen. Az ilyen vonalak nem vezető vonalak.

A sávokba rendeződő felhők a templomtoronyra vezetik tekintetünket.

Az út vezető vonal, mert elvezeti a néző tekintetét a kép főtémájához, a távoli havas hegyekhez.

Itt az út nem vezető vonal, mert nem vezeti a néző tekintetét semmilyen fontos vagy érdekes pontra. Ha viszont a távolban naplemente lenne, akkor a kép főtémájához vezetné a tekintetet.

Ez a kép egy példa a vezető vonalak helytelen alkalmazására. Az út voltaképpen nem is vezető vonal a definíció értelmében, azonban a vonalak akkor is vezetik a néző tekintetét, és az út balra kivezeti a képből a tekintetet ahelyett, hogy a kép fő eleméhez, a hegycsúcshoz vezetné.

Az út, illetve annak két széle a kép főeleméhez, a templomhoz vezet.

Az S-görbét leíró víz a főtémához, a hegyhez vezetik a tekintetet.

A vezető vonalak ugyan távoli pontra mutatnak, ott futnak össze, azonban a közel lévő lány feje éppen ezt a pontot takarja, ezért a vezető vonalak tulajdonképpen a lány fejére, és ezáltal a lányra, mint főtémára vezetik a tekintetet.

Manapság divatos lett a fotós saját kezének vagy lábainak képbe komponálása abból a célból, hogy mintegy vezető vonalként bevezesse, bevonzza a képbe a nézőt, az alábbi két képen is ez látható. Ez a fogás egyúttal a kép mélységét is növeli.

Itt szintén a nézőnek a képbe történő bevonzása a cél.

 

2.23 Tekintetek vonala

Itt nem valós, látható vonalról lesz szó, ennek ellenére ez az egyik legfontosabb vonal a képen. Arról már beszéltem, hogy tekintetünket nagyon vonzza az emberi arc, és különösen a szem. Az emberi arc és szem nagyon kifejező, sokszor erős érzelmeket látunk tükröződni rajtuk. Ez erősen hozzájárul ahhoz, hogy felkeltik érdeklődésünket. Ha ránézünk a modell szemére, akkor általában követni fogjuk a tekintetét, mert érdekelni fog bennünket, hogy mit lát, mi keltette fel az érdeklődését.

A tekintetek vonala a képen látható emberek nézési irányának vonala.

Miután hajlamosak vagyunk ezt a vonalat követni, ez lehetőséget teremt számunkra, hogy segítségével átirányítsuk a néző figyelmét a kép egy másik területére (mintegy vezető vonalként). Az alábbi képen mindkét személy a telefonra néz, ez a mi tekintetünket is a telefonra irányítja.

A két személy egymásra néz, ezért a kép nézése közben tekintetünk közöttük ugrál, valamint a lány karja tekintetünket az asztalra irányítja.

Ha a modell a fényképezőgépbe (a nézőre) néz, annak erős hatása van, azonban nem irányítja a figyelmünket a kép más részeire. Ilyenkor leginkább a szemekre koncentrálunk, és ez akár elvonhatja a figyelmünket a kép többi részéről.

A fenti képen a modell tekintete kivezet a képből, ezért nem nyújt támpontot, nem tudjuk, hogy hová néz. Ez bizonytalanság, feszültség, kétértelműség érzetét kelti a szemlélőben. Ezt a kompozíciós fogást alkalmazhatjuk saját képeinken is.

A modell testbeszéde is sokat elárul. Amikor napszemüveget visel, általában akkor is egyértelműen megállapíthatjuk, hogy hová néz, vagy legalább valószínűsíthetjük, de ez legtöbbször elég is.

Ha egy képen több személy látható, és mindegyikük máshová néz, az jobban leköti a szemlélő figyelmét.

2.24 Mintázat, ritmus

Ha ritmusról beszélünk, akkor az emberek azonnal a zenére gondolnak, valamilyen ritmusos zeneszámra. A ritmus a zenében is valamilyen ismétlődést jelent, a ritmust alkotó elemek újra és újra ismétlődnek. Ha elvonatkoztatunk a zenétől, akkor a hétköznapi életünkben is találunk periodikusan ismétlődő dolgokat. Például egy munkavállaló számára a hetek is periodikusan ismétlődnek, mert a hét első öt napján dolgozni kell menni, majd következik a hétvége, két nap, amikor nem, és ez az egész többször egymás után ismétlődik, mintegy ritmust adva az illető életének. De a napjaink is általában periodikus ismétlődést mutatnak, reggel felkelünk, tevékenykedünk, este lefekszünk aludni, és ezt sokszor ismételjük egymás után nap mint nap. Eddig az időbeli ritmusról beszéltünk, de ha ettől elvonatkoztatunk, akkor beláthatjuk, hogy nemcsak az időt oszthatjuk fel ritmikusan, hanem a teret is. A zenéhez hasonlóan képeinknek is periodikusan ismétlődő (kép)elemekkel adhatunk ritmust.

Ebben a részben elsősorban az ismétlődő mintázattal foglalkozunk, amellyel ritmust, feszültséget adhatunk képünkhöz. Ismétlődő elemeket számos helyen találunk, lehetnek ismétlődő tárgyak, vagy akár kontrasztos, ismétlődő árnyékok is.

Nézzük meg az alábbi képet, amelyen a szögek, a csavar, és az árnyékok érdekesek számunkra.

A szögeket és a csavart összekapcsolja a színük és a formájuk. Az árnyékok pedig mintázatot alkotnak.

Ha egy kontraszt (például árnyék) vagy forma ismétlődik a képen, akkor jön létre a ritmus. A kép szemlélésekor szemünk az egyik tárgyról (árnyékról) a következőre ugrik, majd a harmadikra, és így tovább. Szemünk „ritmikusan” ugrál egyikről a másikra, emiatt nevezzük ritmusnak.

A fenti fotó nézése közben szemünk ugrik egyik szögről a másikra, illetve egyik árnyékcsíkról a következőre.

A zebra csíkjai is ismétlődő mintázatot, ritmust alkotnak, azonban fontos az ember jelenléte, mert ezáltal elkerülhető a forma öncélú alkalmazása, és jelenléte megtöri a kép egyhangúságát. Üres formalizmusról akkor beszélünk, ha bizonyos formák öncélúan vannak jelen.

A lépcső is mintázatot alkot.

2.25 Textúrák

A nagy, egyhangú felületek általában unalmasak a szemlélő számára, ezért lehetőleg kerülendők. Ez természetesen nem vonatkozik arra az esetre, amikor az egyhangú felületnek funkciója van, erre is látunk majd példát. Ha nincs funkciója, akkor inkább keressünk helyette valami érdekesebbet, amely jobban leköti a néző figyelmét. Bármilyen mintázat, ritmus, textúra jobb az egyhangú felületnél.

Egy anyag textúrája a szerkezetét jelenti, amely sokszor a felületén is megmutatkozik. A fotózásban a látható textúrák érdekelnek bennünket. Például egy kőzetnél a felszínén is láthatjuk, hogy szemcsékből áll, vagy egy deszkának láthatjuk az erezetét, vagy akár a szántóföld mintázatát.

Az anyagok textúrája, anyagszerűsége, szerkezete sokszor „közönséges” fényben is látható, azonban a felület egyenetlenségeit a keletkező árnyékok révén az erősen oldalról érkező, a felületet szinte csak súroló súrlófény jól kiemeli.

A súrlófény például domborművek fotózásakor is jótékony hatású lehet.

Kompozíció - tartalomjegyzék

Oldal tetejére

Főoldal